Pesti Hírlap, 1885. szeptember (7. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-18 / 256. szám
Budapest, 1885. VII. évf. 256 (2414) szánt. Péntek, szeptember 18. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .7.77 — » Negyedévre 7 . 3 » 50 ‹ Egy hóra. ... 1 › 20 » ! Egyes szám helyben 4 ha Vidéken 5 kr. 1 Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sí. füldsint, hová az előfizetések és a lap bétküldésére vonatkozó felszíomlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Parisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Vasúti balesetek. A magyar államnak van legtöbb vasútja, de egyszersmind a magyar államvasutakon van legtöbb szerencsétlenség. Kisebb-nagyobb balesetek minduntalan történnek rajta, a legújabb eset azonban már a megdöbbentő szerencsétlenségek közé tartozik, melynek alkalmából jó lesz egy kicsit az államvasutak igazgatásával foglalkozni. Vasúti szerencsétlenségek a külföldön is történnek , sőt minél fejlettebb vasútügye vagyis több vasútja van valamely államnak, annál több a balesete. Angliában évenként százak vesztik életüket vasúti szerencsétlenség következtében. Amerikában pedig a balesetek csaknem mindennaposok. De ha összehasonlítást teszünk az angol vasutak és a magyar államvasút vonalainak kiterjedése s forgalma közt, a hátrány az utóbbiak részén lesz. És van még egy nagy különbség. Angliában a vasúti szerencsétlenségek a legtöbb esetben kisiklás következtében történnek. Miért? Mert a vonatok rendkívül gyorsan mennek. Sebességük eléri több vonalon az 50 (angol) mértföldet óránként. A másik ok az anyag elhasználása: régi sin törik, hidak omlanak be, stb. Amerikában a balesetek többnyire a rossz építés következményei. Istenkisértés, milyen ingadozó fahidakon viszik át ott a sebesen robogó vonatokat. A magyar államvasutaknál mindezen ok majdnem ismeretlen. Gyorsvonataik elég sebesen járnak, de nem oly szédítő sebességgel, mint az angol gyorsvonatok. Építésük szilárd, minden igénynek megfelel. Berendezésük nemcsak nem túltakarékos, hanem túlságosan gazdag. Tehát nem a technikában van a hiba. A szerencsétlenségek oka nem az anyagszerek hiányosságában, hanem a személyzetben található fel. Rossz váltóállítás, hibás indítás, íme, rendszerint ezek idézik fel a baleseteket. Ez idézte fel a legutóbbi megdöbbentő szerencsétlenséget is. Vagyis a gondatlanság, a szolgálatban tanúsított lanyhaság, vagy épen kötelességmulasztás. Hogy a legutóbbi esetben kit fog terhelni a felelősség, a fegyelmi és bűnvádi vizsgálat majd kideríti, de nem lényeges, hogy név szerint ki, vagy kik, mert tény, hogy a végzetes hibát az államvasutak személyzetéből követte el valaki. Majdnem minden esetben ez tűnt ki. És mert balesetek, fájdalom, igen sok helyen történtek az államvasutak vonalain, s még több esetben csak a gondviselés őrködött az utasok élete és testi épsége felett, azt kell föltenni, hogy az államvasutak igazgatóságában van a főbaj. Tolnay L. főigazgató tehetségeit mi igen nagyra becsüljük. Tudjuk róla, hogy ő egyike a legjelesebb szakerőknek a vasút-ügyben. Ezen híte, melyet kétségkívül megérdemelt, de melyet jóbarátai a hírlapok által nagyon is belekürtöttek a közvéleménybe, bizonyos kivételes állást biztosított neki. Mintegy vasúti miniszterré lett tárca nélkül. Függetlenséget vívott ki magának a közlekedési minisztériumtól. Kemény és Baross időközben átvevén a közlekedési tárcát, iparkodtak Tolnayt és az államvasutak igazgatóságát subordinálni a közlekedési minisztériumnak is. És ez természetes is. Parlamentáris államban minden hivatalnak alá kell rendelve lennie valamely minisztériumnak, különben a miniszter nem viselheti a törvényhozás előtt a felelősséget. Ennek következtében azonban háború ütött ki a közlekedési minisztérium és az államvasutak igazgatósága között. Egyrészt Kemény és Baross, másrészt Tolnay hadat viseltek egymás ellen. Nem vizsgáljuk e háború apró részleteit, ezek a közlekedési minisztérium és az államvasutak igazgatóságának házi ügyét képezik, melyből több-kevesebb a nyilvánosságba is átszivárgott. Egyáltalán kerüljük mindannak érintését, ami abban odiózus. De egyet konstatálunk, a közérdek parancsolja, hogy tegyük s ez az, hogy az államvasutak igazgatósága sokkal többet törődött a közlekedési minisztérium elleni hadvise - l léssel és e hadviselés organizálásával, mint a vasutakkal. Inkább szervezte a hírlapi támadásokat, mint a vasúti szolgálatot. Pedig az utóbbinak szervezése ugyancsak sok dolgot adhatott volna neki. Annyi új vonal nyílt meg, vagy annyi régi vonalat vett az állam, hogy alkalmas hivatalnoki és szolgaszemélyzetet a legnagyobb gondosság mellett is csak bajosan lehetett összeállítani. Annál kevésbbé lehetett pedig tapasztalt erőkkel ellátni az államvasutak összes vonalait a protekció rendszere mellett. Kétségkívül vannak kiváló szakerők az államvasutaknál úgy a magas, mint az alsóbb fokokon. E tekintetben sok dicséretest mondhatnánk. De annál több a panasz a forgalmi közegek egy részében állítólag hiányzó szakértelem és fegyelem miatt. És ha az igazgatóság felelős már az első hiányért is — miért nem volt az egyének megválasztásánál is óvatosabb ? — annál inkább felelős a másodikért, melynek egyenesen ő az oka. Mi — és nem csak mi, hanem az utazni akaró összes közönség — az államvasutaktól biztosan közlekedő vonatokat, pontos összműködést, szolgálati szabatosságot követelünk, tehát követelünk azok vezetőjétől gondos felügyeletet jó adminisztrációt, szilárd kezet. És nem követelünk nagy reprezentáló képességet, annál kevesbbé ügyes hírlapi cikkeket. Mert mi haszna oly jeles férfiú Tolnay Lajos, mi haszna bir első rangú képességekkel. APESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. a magyar vendégszeretet — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Sajátságos nép ez a magyar ! Tündöklő erényei mellett hány fényes bűne van s ő azokat is a kalapja mellett hordozza. Nem rejt el semmit s a mivel nem kellene, hogy dicsekedjék, azt is hetykén mutogatja. Van benne valami gyermekesség, amit jó barátjai is sokszor félremagyaráznak és elkeresztelnek parasztságnak. Van benne nagy adag őszinteség, nyíltság, amelyet a műveit nyugat barbár vonásnak tart. Kitárja szivét legrejtettebb titkaival együtt egy édes szóra s testvéri ölelésre tárja ki karjait, ha valaki kegyesen mosolyog rá. Ez a nemzeti vonása nem simul el kulturális haladásával s megmarad örökös gyöngeségnek. Helyes-e ez igy vagy nem, azt ott a vonalon felül fogják eldönteni, okosan. De most — amennyire lehet szintén okosan — nemzetemnek ezen gyöngeségéről mondok el egy jellemző történetet, talán tanulságot vonhatnak le abból azok, akiket a dolog érdekel. Szilágy megyében, a Rézhegység bükkösei alatt, a szelíd természetű Berettyó partján terül el Bagos és Borzás két szomszédos falu. Oly közel feküsznek egymáshoz, hogy hajdan — a mint a szóhagyomány mondja — a két község egy haranggal hivta a hívőket a templomba s mikor Borzáson tűz ütött ki, Bagoson vesztették el a fejüket a jámbor atyafiak. S innen keletkezett aztán az a közmondás, melylyel sokat boszantják ma is a derék bagosiakat: „vége van Bagóénak — elégett Borzás !“ Ez a két falu az ősidőkben nagyon sokat villongott egymással, de ezen villongásban volt valami jellemző, nemes vonás. A bagosi legények sokkal különb kazalt és asztagot raktak, a menyecskék is szebb vásznat szőttek mint a a borzásiak. Már pedig ez nagy szégyen volt a borzásiakra. A ki a népélet sajátságos vonásaival ismerős, elképzelheti, milyen dicsőség egy karcsú asztagot — a nélkül, hogy ketté szakadna derékban — egy hasas kazalt, — anélkül, hogy kipukkadna, — a fellegekig emelni. Reszelték is ám irtózatosan a dolgot a jó borzásiak, de már ezen a téren teljesen le voltak győzve. No, se baj ! — gondolták magukban — majd csak versenyzőnk mi veletek egyebekben ! Olyan bogárszemű lányok, hamis menyecskék csakugyan nincsenek a szomszéd faluban, mint Borzáson. Eléggé mutatja ezt az is, hogy a téli fonókák mindig tele vannak bagosi legényekkel. Tudja a manó, de annyi bizonyos, hogy azok a borzási menyecskék kegyetlenül szépek; azok a bokorugró szoknyák, virágos kötények, piros kendők úgy állanak nekik, mint a virágoknak a színek. Hát még aztán, amikor kedvük is van s vig dalra gyújtnak! Nem is legény az, aki akkor szivének parancsolni tud. Ilyenkor megmozdul a kebel, ha mindjárt vas abroncscsal van is összefonva. De még Kóczé Károly sem terem mindenütt. Amikor azt a kicsi szerszámot, amit ott a Berettyó mentén muzsikának neveznek, megrnkatja, megnevetteti: szeretném én látni azt a bús legényt, aki táncra nem kerekedik vagy azt a víg cimborát, aki tele nem sírja, a hegedű zokogásán, a szeretője kötényét. És ez a Kóczé Károly Borzáson lakik , ott is épen a falu közepén. Nem engednék a világért is, hogy a falu végére költözzék, még ellopnák azok az irigy bagosiak kunyhóstól, hegedűstől, minden pereputtyostól! Akkor aztán mivel dicsekednének a jó borzásiak? Azok a szép szemű lányok, hamis menyecskék mind egy szálig otthon hervadnának el, ha nem lenne, aki olykor kicsalja ereikből a tüzet azokkal a ziró, kacagó hurokkal! Elhatározták tehát, hogy ők meg a dinomdánomban tesznek túl a bagosiakon. A borzási kisbiró egy szombaton reggel átrándult az ő pergő szerszámával Bagosra s kidobolja minden utcán, hogy: „tudtára adatik mindenkinek, hogy ma este Borzáson az Ősz János uram csürjében bál fog tartatni, amelyre is a nemes község elöljárósága, minden ifjú és hajadon leánya és minden tisztességes személy (már t. i. akinek legalább is négy tulok jár ki a portájára) ezennel meghivatik — a bíró uram rendeletjéből és a falu kívánságából. Drum, — drum, dum I . . Lapunk napszáma 14 oldalt tartalmaz.