Pesti Hírlap, 1885. szeptember (7. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-18 / 256. szám

Budapest, 1885. VII. évf. 256 (2414) szánt. Péntek, szeptember 18. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .7.7­7­­ — » Negyedévre 7 . 3 » 50 ‹ Egy hóra. ... 1 › 20 » ! Egyes szám helyben 4 ha Vidéken 5 kr. 1 Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sí. füldsin­t, hová az előfizetések és a lap bétküldésére vonatkozó felszí­­omlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Parisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Vasúti balesetek. A magyar államnak van legtöbb vasútja, de egyszersmind a magyar államvasutakon van legtöbb szerencsétlenség. Kisebb-nagyobb balesetek minduntalan történnek rajta, a legújabb eset azonban már a megdöbbentő szerencsétlenségek közé tartozik, melynek alkalmából jó lesz egy kicsit az állam­­vasutak igazgatásával foglalkozni. Vasúti szerencsétlenségek a külföldön is történnek , sőt minél fejlettebb vasútügye vagy­is több vasútja van valamely államnak, annál több a balesete. Angliában évenként százak vesztik életüket vasúti szerencsétlenség követ­keztében. Amerikában pedig a balesetek csak­nem mindennaposok. De ha összehasonlítást te­szünk az angol vasutak és a magyar államvasút vonalainak kiterjedése s forgalma közt, a hát­rány az utóbbiak részén lesz. És van még egy nagy különbség. Angliában a vasúti szerencsétlenségek a legtöbb esetben kisiklás következtében történ­nek. Miért? Mert a vonatok rendkívül gyorsan mennek. Sebességük eléri több vonalon az 50 (angol) mértföldet óránként. A másik ok az anyag elhasználása: régi sin törik, hidak omla­nak be, stb. Amerikában a balesetek többnyire a rossz építés következményei. Istenkisértés, milyen ingadozó fahidakon viszik át ott a se­besen robogó vonatokat. A magyar államvasutaknál mind­ezen ok majdnem ismeretlen. Gyorsvonataik elég sebesen járnak, de nem oly szédítő sebességgel, mint az angol gyorsvonatok. Építésük szilárd, minden igénynek megfelel. Berendezésük nemcsak nem túltakarékos, hanem túlságosan gazdag. Tehát nem a technikában van a hiba. A szerencsétlenségek oka nem az anyagsze­rek hiányosságában, hanem a személyzetben található fel. Rossz váltóállítás, hibás indítás, íme, rendszerint ezek idézik fel a baleseteket. Ez idézte fel a legutóbbi megdöbbentő szeren­csétlenséget is. Vagyis a gondatlanság, a szol­gálatban tanúsított lanyhaság, vagy épen köte­lességmulasztás. Hogy a legutóbbi esetben kit fog terhelni a felelősség, a fegyelmi és bűnvádi vizsgálat majd kideríti, de nem lényeges, hogy név szerint ki, vagy kik, mert tény, hogy­­ a végzetes hibát az államvasutak személyzeté­ből követte el valaki. Majdnem minden esetben ez tűnt ki. És mert balesetek, fájdalom, igen sok helyen történtek az államvasutak vonalain, s még több esetben csak a gondviselés őrkö­dött az utasok élete és testi épsége felett, azt kell föltenni, hogy az államvasutak igazgatóságában van a főbaj. Tolnay L. főigazgató tehetségeit mi igen nagyra becsüljük. Tudjuk róla, hogy ő egyike a legjelesebb szakerőknek a vasút-ügyben. Ezen híte, melyet kétségkívül megérdemelt, de me­lyet jóbarátai a hírlapok által nagyon is bele­­kürtöttek a közvéleménybe, bizonyos kivételes állást biztosított neki. Mintegy vasúti mi­niszterré lett tárca nélkül. Függetlenséget ví­vott ki magának a közlekedési minisztériumtól. Kemény és Baross időközben átvevén a közlekedési tárcát, iparkodtak Tolnayt és az ál­lamvasutak igazgatóságát subordinálni a közle­kedési minisztériumnak is. És ez természetes is. Parlamentáris államban minden hivatalnak alá kell rendelve lennie valamely minisztérium­nak, különben a miniszter nem viselheti a tör­vényhozás előtt a felelősséget. Ennek következtében azonban háború ütött ki a közlekedési minisztérium és az ál­lamvasutak igazgatósága között. Egyrészt Kemény és Baross, másrészt Tol­nay hadat viseltek egymás ellen. Nem vizsgál­juk e háború apró részleteit, ezek a közleke­dési minisztérium és az államvasutak igazgató­ságának házi ügyét képezik, melyből több-ke­vesebb a nyilvánosságba is átszivárgott. Egy­általán kerüljük mindannak érintését, a­mi ab­ban odiózus. De egyet konstatálunk, a közér­dek parancsolja, hogy tegyük s ez az, hogy az államvasutak igazgatósága sokkal többet törő­dött a közlekedési minisztérium elleni had­vise - l léssel és e hadviselés organizálásával, mint a vasutakkal. Inkább szervezte a hírlapi támadá­sokat, mint a vasúti szolgálatot. Pedig az utóbbinak szervezése ugyancsak sok dolgot adhatott volna neki. Annyi új vonal nyílt meg, vagy annyi régi vonalat vett az ál­lam, hogy alkalmas hivatalnoki és szolgasze­mélyzetet a legnagyobb gondosság mellett is csak bajosan lehetett összeállítani. Annál ke­­vésbbé lehetett pedig tapasztalt erőkkel ellátni az államvasutak összes vonalait a protekció rendszere mellett. Kétségkívül vannak kiváló szakerők az államvasutaknál úgy a magas, mint az alsóbb fokokon. E tekintetben sok dicséretest mond­hatnánk. De annál több a panasz a forgalmi közegek egy részében állítólag hiányzó szak­értelem és fegyelem miatt. És ha az igazgató­ság felelős már az első hiányért is — miért nem volt az egyének megválasztásánál is óva­tosabb ? — annál inkább felelős a másodikért, melynek egyenesen ő az oka. Mi — és nem csak mi, hanem az utazni akaró összes közönség — az államvasutaktól biztosan közlekedő vonatokat, pontos összmű­­ködést, szolgálati szabatosságot követelünk, tehát követelünk azok vezetőjétől gondos felügyeletet jó adminisztrációt, szilárd kezet. És nem köve­telünk nagy reprezentáló képességet, annál ke­­vesbbé ügyes hírlapi cikkeket. Mert mi haszna oly jeles férfiú Tolnay Lajos, mi haszna bir első rangú képességekkel. A­­PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. a magyar vendégszeretet — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Sajátságos nép ez a magyar ! Tündöklő erényei mellett hány fényes bűne van s ő azo­kat is a kalapja mellett hordozza. Nem rejt el semmit s a mivel nem kellene, hogy dicseked­jék, azt is hetykén mutogatja. Van benne va­lami gyermekesség, amit jó barátjai is sokszor félremagyaráznak és elkeresztelnek parasztság­nak. Van benne nagy adag őszinteség, nyílt­ság, a­melyet a műveit nyugat barbár vonás­nak tart. Kitárja szivét legrejtettebb titkaival együtt egy édes szóra s testvéri ölelésre tárja ki karjait, ha valaki kegyesen mosolyog rá. Ez a nemzeti vonása nem simul el kulturális hala­dásával s megmarad örökös gyönge­­s­é­g­n­e­k. Helyes-e ez igy vagy nem, azt ott a vo­nalon felül fogják eldönteni, okosan. De most — a­mennyire lehet szintén okosan — nemze­temnek ezen gyöngeségéről mondok el egy jel­lemző történetet, talán tanulságot vonhatnak le abból azok, a­kiket a dolog érdekel. Szilágy megyében, a Rézhegység bükkösei alatt, a szelíd természetű Berettyó partján te­rül el B­a­g­o­s és B­o­r­z­á­s két szomszédos falu. Oly közel feküsznek egymáshoz, hogy haj­dan — a mint a szóhagyomány mondja — a két község egy haranggal hivta a hívőket a templomba s mikor Borzáson tűz ütött ki, Ba­­goson vesztették el a fejüket a jámbor atyafiak. S innen keletkezett aztán az a közmondás, melylyel sokat boszantják ma is a derék bagosia­­kat: „vége van Bagóénak — elégett Borzás !“ Ez a két falu az ősidőkben nagyon sokat villongott egymással, de ezen villongásban volt valami jellemző, nemes vonás. A bagosi legé­nyek sokkal különb kazalt és asztagot raktak, a menyecskék is szebb vásznat szőttek mint a a borzásiak. Már pedig ez nagy szégyen volt a borzásiakra. A ki a n­épélet sajátságos vonásai­val ismerős, elképzelheti, milyen dicsőség egy karcsú asztagot — a nélkül, hogy ketté sza­kadna derékban — egy hasas kazalt, — a­nél­kül, hogy kipukkadna, — a fellegekig emelni. Reszelték is ám irtózatosan a dolgot a jó bor­zásiak, de már ezen a téren teljesen le voltak győzve. No, se baj ! — gondolták magukban — majd csak versenyzőnk mi veletek egyebekben ! Olyan bogárszemű lányok, hamis menyecs­kék csakugyan nincsenek a szomszéd faluban, mint Borzáson. Eléggé mutatja ezt az is, hogy a téli fonókák mindig tele vannak bagosi le­gényekkel. Tudja a manó, de annyi bizonyos, hogy azok a borzási menyecskék kegyetlenül szépek; azok a bokorugró szoknyák, virágos kötények, piros kendők úgy állanak nekik, mint a virágoknak a színek. Hát még aztán, a­mikor­­ kedvük is van s vig dalra gyúj­tnak! Nem is­­ legény az, a­ki akkor szivének parancsolni tud. Ilyenkor megmozdul a kebel, ha mindjárt vas­ abroncscsal van is összefonva. De még Kóczé Károly sem terem min­denütt. A­mikor azt a kicsi szerszámot, a­mit ott a Berettyó mentén muzsikának neveznek, megrnkatja, megnevetteti: szeretném én látni azt a bús legényt, a­ki táncra nem kerekedik vagy azt a víg cimborát, a­ki tele nem sírja, a hegedű zokogásán, a szeretője kötényét. És ez a Kóczé Károly Borzáson lakik , ott is épen a falu közepén. Nem engednék a világért is, hogy a falu végére költözzék, még ellopnák azok az irigy bagosiak kunyhóstól, he­gedűstől, minden pereputtyostól! Akkor aztán mivel dicsekednének a jó borzásiak? Azok a szép szemű lányok, hamis me­nyecskék mind egy szálig otthon hervadnának el, ha nem lenne, a­ki olykor kicsalja ereikből a tüzet azokkal a ziró, kacagó hurokkal! Elhatározták tehát, hogy ők meg a dinom­­dánomban tesznek túl a bagosiakon. A borzási kisbiró egy szombaton reggel átrándult az ő pergő szerszámával Bagosra s kidobolja minden utcán, hogy: „tudtára adatik mindenkinek, hogy ma este Borzáson az Ősz János uram csürjében bál fog tartatni, amely­re is a nemes község elöljárósága, minden ifjú és hajadon leánya és minden tisztességes sze­mély (már t. i. akinek legalább is négy tulok jár ki a portájára) ezennel meghivatik — a bíró uram rendeletjéből és a falu kívánságából. Drum, — drum, dum I . . Lapunk nap­száma 14 oldalt tartalmaz.

Next