Pesti Hírlap, 1885. december (7. évfolyam, 330-359. szám)
1885-12-01 / 330. szám
Badarai, 183$. ________________________ ¥11 nvf. 330. (2488) szt».____________ Kedd, december I. Előfizetési árak! ___ _ __ ®*erke,xtéirl„hod* = évre . . . H frt — to. fgA | f TMfei ’ «7L“"*§■ *.t7edévTe . . 8 » 50 » gP® 0 gLJl H §P1| | Mk lUető "“fj“| hjra. . . . - - Kp» ||É H BjPffigL' llj |fsIP ffl BLSP Bérmentetlen levelek aut»V'dékenekr. lg H 11 g W tg Ilii gl MM ft Kéziratok vissza nem adatnak Százalék nem adatik. M mMWm M M ■ ■■■ VOfll Hirdetlek Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fiát POLITIKAI NAPILAPSS'" ■ »étküldésére vonatkozó felszd A 1 Ilvii X 1 -TV1 ^ Párisban. támlások intézendők. X^[C/IYV^/ Trefort tárcája. Százas kedélylyel és minden magasabb lendület nélkül kezdte el ma a képviselőház pénzügyi bizottsága a közoktatási tárca tárgyalását. A bizottság tagjai körülbelül ugyanazon hangulatban revideálják az ország kulturális gazdaságát, mint ahogy a katonai lóbevásárlásokat szokás. Vagy talán még ennél is kevesebb lelkesedéssel. A budapesti egyetemnél alkalmazandó új szolgák nagy feltűnést keltettek a bizottságban. Ellenben az egész népoktatás ügyre csak annyit tudnak mondani, hogy az mindig többe kerül pár ezer írttal, mint amennyit az országgyűlés arra megszavazott. Csodálatos megfogyatkozása a honatyai gondosságnak. És még csodálatosabb tájékozatlanság közoktatásunk és közművelődésünk ügyeiben. Akkor, mikor egyetemi oktatásunk fölött a jogászok naponkint lándsát törnek, mikor középoktatásunk egyik válságból a másikba esik, mikor a harmadik egyetem kérdése nem tud megszületni az idők méhéből, mikor a szakoktatás minden vonalon rendezésre vár, mikor az iparos tanoncokat hely szűke miatt az iskolából hazakergetik, mikor az ország szinte el van árasztva az iskolák által szerencsétlenné tett emberekkel s mikor az elemi iskolák rendszerében és tantestületében krónikus nyavalyák dúlnak; szóval, mikor minden vonalon szaporodnak az aggasztó jelek, akkor a képviselőház pénzügyi bizottsága neki áll bürokratizálni és szatócs módjára toldogatja és törülgeti a rideg számokat, vannak ottan, akkor csak menjenek haza bátran ; egy két középszerű könyvvivő azt a mesterséget sokkal jobban elvégzi mint ők maguk. És mit mond maga Trefort miniszter ehez a budget-revízióhoz ? ő, akit a reformminiszter nevével tisztelt meg a közvélemény. A kinek miniszter létére a Tisza-kabinetben az a kivételes tulajdonsága van, hogy mélyen szokott gondolkozni. A ki pozsonyi levelében csak imént szidta össze egyetemi életünket. S a ki csak imént mondotta ki, hogy közoktatási rendszerünk el van hibázva s egészen uj ösvényre kell lépnünk; annyira uj ösvényre, hogy nem csak a nevelést kell behoznunk az iskolába, hanem még maguknak a tanítóknak is nevelést kell adnunk előbb. Várjon annak a miniszternek, aki közoktatásunkat meddőnek és elhibázottnak tartja s a ki az állam diszolucióját látja közeledni, nem telik e el szive keserűséggel, mikor koldusszegény budgetjében a képviselő urak gyermekes naivsággal lapozgatnak s nagy kulturális bajaink iránt ép oly kevés érzékük van, mint a mennyire frappirozza őket néhány egyetemi — szolgai állomás. Derék magyar családjainkhoz fordulunk , mondják meg ők, nincs e megdöbbentő hanyatlás jele ebben a fölfogásban ? Ők tudják legjobban, hogy közoktatásunk mostani rendszere micsoda keserű gyümölcsöket termett. Az ő „végzett“ gyermekeik azok, akik kenyér, pálya, sőt élethivatás nélkül álldogálnak az élet küszöbén. Ők azok, akik saját véreikkel áldoznak közoktatási intézeteink túlprodukciójának, ők érzik gyermekeikben az irreális oktatási rendes szellemnek, mely mindez oktatási rendszerében épeszű egy életnézetekkel biró fiatal nemzedéket ad a társadalomnak, esek nálunk nem. Ki ne érezné közülünk, hogy közoktatási rendszerünkben az a mi van, szerfölött tökéletlen és hézagos alkotás s ki ne érezné, hogy iskoláinknál a követett, helyesebben nem követett közoktatási rendszernél csak egy van tökéletlenebb és hézagosabb: azon tanári és tanítói testület, mely egy mindenképen gyarló állami felügyelet mellett a félműveit, vagy ferdén műveit és mindenféle előítéletekkel terhelt, sok helyütt pedig épen durva és neveletlen generációt képez ki a jövendő nyakára. Egy oly korban, midőn a miniszter a nevelés szükségéről, a fővárosi iskolaszék pedig, — mint az nem régen történt, — a botbüntetés kívánatosságáról, a középiskolai tanáregyesület végül arról a primitív kérdésről beszél, hogy „melyek a középiskolai oktatás eredménytelenségének okai:“ egy oly korszakban nem a pesszimizmus túlzása, hanem csak az állampolgári aggodalom egyszerű kifejezése az, amikor a miniszterrel együtt rossznak találjuk közoktatásunk épületét s vele együtt sürgetjük amaz új ösvény föltalálását, mely egy műveltebb s szellemileg az erkölcsileg boldogabb magyar társadalom képződéséhez vezet. S emellett nekünk nem imponálnak azon ellenvetések, hogy nálunk az iskola magyarosit. Nem akarunk szólani arról, hogy — eltekintve a fővárostól, — mennyire vált be vidékeinken iskoláink ezen tulajdonsága. De legyen bár igaz minden, amit vidékenkint a ta"•**" »kiiminiiimn« áa a tonfaliirvelői falhniMi