Pesti Hírlap, 1886. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-14 / 45. szám

2 alkalmával már négy párt lépett fel és alálgatta a választó­polgároknak jelöltjeit, nevezetesen: a liberá­lis, vagyis magyar­ kormánypárt, a fiumei mérsékelt autonóm párt, a Walluschnig-féle autonóm párt és végre a h­o­r­v­á­t párt, mely most lépett fel leg­először. E választásoknál mindössze 420 fiumei pol­gár élt szavazati jogával; a kir. kormányzóság leg­kevésbé sem avatkozott bele a választás menetébe. A beadott 420 szavazat közül Gregorich D., mint a három első párt jelöltje megválasztatott 295 szava­zattal, Simonich A., mint a két autonóm párt je­löltje 262 szavazattal; Carina G, mint a liberális és a mérsékelt autonóm párt jelöltje 238 szavazattal és Rolf A., mint csakis a liberális kormánypárt jelöltje 138 szavazattal. A horvátok jelöltjeinek egyike sem vá­lasztatott meg; ezek közül a Starcsevics-párti dr. Barcsics ügyvéd 94 szavazatot kapott, tehát csak két szavazattal kevesebbet, mint Bianchetta F, a­ki a li­berális magyar kormánypárt negyedik jelöltjeként sze­­­repelve, 96 szavazatot nyert. — Jó volna, ha a mérv­adó körök e tényt ideje korán számbavennék, ne­hogy a jövő 1887. év végével bekövetkezendő általá­nos választásoknál, különösen valamely autonóm párt­tal való megalkuvás esetében néhány Szarcsevics faj­tájú képviselő jusson a fiumei városi tanácsba, ami­nek lehetőségéről már­is beszélni kezdenek Fiuméban. A szerb félhivatalos lap Magyarországról. A szerb kormány félhivatalos lapja, a belgrádi „Vi­­delo“ azon magatartásról, melyet Magyarország a szerb-bolgár háború alatt tanúsított a következőket írja: „A magyarok sajtója, egyes testületeik és az egész nemzet Szerbia és a szerb nemzet, valamint azon ügy iránt, melyért a szerbek a bolgárokkal küzdöttek, őszinte részvétet, benső rokonszenveket tanúsítottak és a vitás pontokról érett és korrekt ítéletet mondtak. Ezt a szerb nép soha sem fogja elfeledni. Mi csak szigorú kötelességet teljesítünk, ha arra vállalkozunk, hogy legközelebbi szomszédunk rokonszenveit beírjuk a történet könyvébe, mely örökké ott lesz a nemzet szeme előtt. A jótékonyságot csak hasonlóval viszo­nozhatjuk, de elfeledni azt nem szabad és nem is fogjuk.“ Egy vádlott parancsnok fölmentése. A francia lapok által sokat emlegetett Herbinger-ügy végre megoldást nyert. Herbinger alezredes tudvale­vőleg az a parancsnok, a­kit azzal vádoltak, hogy ő volna oka a francia csapatok szerencsétlen kimene­telű visszavonulásának Langsonból (Tonking). Az ezen ügy megvizsgálására kiküldött bizottság szerdán ü­lt össze Lambert tábornok elnöklete alatt Saint-Maló­­ban s több óráig tartó tárgyalás után teljesen föl­mentette Herbinger alezredest. A saint-malo-i lakos­ság ovációt rendezett az ártatlanul vádolva volt ka­tonának, s valószínű, hogy a hadügyét ezredessé fogja előléptetni. A számos tanú közt Borguis-Des­­bordes ezredes is megjelent, a­kinek vádjára Herbin­ger ellen elrendelték a vizsgálatot. A nevezett ügy­ben nagy szerepet játszott a pártpolitika. A langsoni visszavonulás híre okozta a Freycinet-kabinet bukás mint a közönség igényei iránt, midőn lenyomatja az elhunyt jeles francia történetírók fölött elmon­dott emlékbeszédeit. És talán nem vagyunk sze­rénytelenek, ha ezért a figyelemért cserébe csak annyi tárgyilagosságot követelünk Trefort úrtól, hogy ne törjön pálcát „en gros“ a tárcaköz­lemények fölött. Terjedelem dolgában, az igaz, a tárcacikk eltörpül a többi irodalmi génre mellett. Olyan, mint egy dióhéj a vaskos köteteket megtöltő re­gény Great Eastern-je mellett. Kétszáz három­száz sor­s az ördögbe, ennyit csak megírhat mindenki, a­ki tud valahogyan bánni a tollal! Néhány órai munka s azzal megvan. N’en par­­lons plus! Meglehet, a miniszter úr is ezt a kintorna­dallamot fü­työrészgeti. A dolog csakugyan olyan könnyűnek látszik, mint a Kolumbus tojása. Csak egy körülmény üthet szeget még a laikusnak fe­jébe is. Hogyan van az, hogy még közokt. minisztert is hamarabb lehet szerezni, mint tárcaírót ? Olyant értek, a ki­­rály és szellem, ítélet és ismeret dolgában megérdemli a „par excellence“ tárcaíró nevét ? A gazdag és előkelő lapok kiadói és szerkesztői európaszerte keresik ezeket az iro­dalmi kolibriket s örülnek, ha egyet nagy ho­noráriumokkal becsalogatnak a szerkesztőségi kalitba. A tárcaíráshoz tehát mégis valamivel na­gyobb szellemi tőke szükséges, mint a miniszteri tanácsossághoz. Mert azt még soha sem hallot­­tuk, hogy valamelyik miniszter meg lett volna akadva tanácsosok dolgában. Kivált nálunk, a hol az a meggyőződés uralkodik, hogy a kinek isten hivatalt ad, észt is ad hozzá. S a hol min­den tönkrement földesúr­ — kivált ha kormány­párti képviselő is volt — zsebében hordja a ki­nevezési okmányt, mint hajdan I. Napóleon ka­tonái viselték borjatokban a tábornagyi botot. A­ki azt hinné, hogy elfogult vagyok, mivel e pillanatban magam is a vonal alatt írok, an­nak hadd idézzem azt a mit Theophile Gautier mond „Portraits contemporains“ című művében a feuilletonról: „Csak tárcacikk! Ezt ugyan könnyű mon­dani és nem kerül semmibe, ha kicsinylőleg fe­jet rázunk mellé. De szeretném látni, ha tárca­­írásra ítélnék mindazokat a nagyon komoly, fontoskodó, szőrszálhasogató, szörnyen józan, ünnepélyes, és amellett tudományos munkákban kotorázó embereket, a sűrített unalom létreho­zóit, a havi szemlék „díszeit“, kiket a közönség bámul ugyan, de nem olvas. Hát csakugyan olyan könnyű és kényelmes föladat tárcát írni? Ebben a században, mely nincs híjával kiváló költőknek, történet-, regény- és drámaíróknak, hírneves tárcaírók a ritkaságok közé tartoznak.“ Francia miniszternek nem is jutott volna eszébe azzal bizonyítgatni a saját komolyságát a kamara előtt, hogy okosabb dolgokat talál ma­gának olvasásra a lapok tárcáinál. A Girardin Emil, Jules Janin, Sainte Beuve tárcacikkei­ből a régibb francia miniszterek is ép úgy okulhattak, amint a mostaniak okulhatnak irodalmi és művészeti dolgokban érdemesebb utódjaik kritikai esszyiből. S talán a mi sajtónk tárcaközleményeinek egy része is áll oly maga­san, hogy a pongyola parlamenti „szónoklatok“ férfiai haszonnal olvashatnak, legalább nyelvi és irályi szempontból. Hála istennek, vannak még íróink, kiknek csiszolt irálya és zamatos magya­­rossága mintaképül szolgálhatna államférfiatok nagy részének. S épen ezek azok, kikkel a vo­nal alatt gyakrabban találkozik az olvasó, mint könyvekben. Valóban senkitől sem vártuk kevésbé ezt a kicsinylő oldal­vágást a tárcarovat ellen, mint a miniszter úrtól, a­kit saját nemes hajla­mai oly szorosan kötnek az irodalomhoz s a ki régebben sikerrel forgatta a hírlapírói tollat is. Megvallom, legszívesebben azt hinném, hogy csak a harc hevében siklott ki az a le­néző vélemény Trefort szájából. Nem úgy volt értve, a­hogy mondva volt. Ez könnyen meg­történik, mikor az ember ideges. Szolgáljon nekem is e­z a körülmény mentségemül. Mert csak most veszem észre, hogy egy kissé echaufl­áltam magamat a szere­tetreméltó kollegák érdekében, kikről mindegyik külön-külön meg van győződve, hogy igazi tárca­író csak ő, tartván a többit olyan unalmasnak, mint az akadémiai almanach. Borostyáni Nándor: PESTI HÍRLAP 1886. február 14. ját s mivel Herbinger azonfelül reakcionárius híré­ben is állott, Ferry hívei őt szemelték ki bűnbakul; jóllehet a gyászos visszavonulás oka a hiányos elő­­vigyázati rendszabályokban keresendő, melyekért a felelősség csakis a tonkingi főparancsnokságot ter­helheti. A t. Házból­ Szélcsend uralkodott a Házban és a folyo­són. A lutheránusok elpihentek a tegnapi dúló csata után. Ma még Gyulai Pál sem jött át lár­mázni a folyosóra, a miért méltán ingerült rá Szathmáry László, ki eddig maga volt a folyosó leglármásabb alakja s most azzal fenyegeti Gyu­lait, hogy ha nem hagyja szóhoz jutni a saját terrénumán, kénytelen lesz átmenni a főrendi­házba ott csinálni konkurrenciát Gyulainak. Gyulai majd mindennap betekint, valami kritikai mondással: — Már megint bolondot cselekedtetek! Benyit a háznagyi irodába és besüvít: — Mert nem takarítjátok el a jeget a kapu elől, még elesik benne valamelyik habaréki. Megcsípi valahol Ábrányi Kornélt: — No, mit ír most? Ila azt mondja, hogy semmit, összeszidja, miért nem ir ? Ha pedig azt mondja, hogy ir valamit, ak­kor is összeszidja, hogy miért nem marad a politikánál, minek fog mindenfélébe? Előkeríti Vizsolyit, azt is felingerli, vagdal­­kozik, üt jobbra-balra. Mamelukot uszít ellen­zékire, ellenzékit mamelukra, pattog recseg a skácsoló hangja s megtelik vidámsággal, eleven­séggel az egész folyosó. De ma nem volt ott Gyulai, még Szon­­tágh Pál is bent az odúban tartózkodott. Nagy árvaságra jutott: nincs itt a jobb fele báró Ke­mény János, beteg az öreg ur s nélküle üres neki az egész nagy épület. Az adomák se men­nek jól ilyenkor, a point­ek nem csattannak el jóízűen . . . Komor, rideg minden . .. felhők úsznak a láthatáron. Csernátony a szürke kabátját veszi fel, be­húzódik mogorván egy szögletbe, csak a monokli üveg csillog a szemén. Bánffy Bélának az ar­cára kiül az a bizonyos keserűség, melyen egy-egy kiböffent igaz mondással könnyít, kalapját be­húzza egész az orrára a­mi azt jelenti, hogy most ő philozofál. Mocsáry egy ablakmélyedésbe húzódik be Iszákovics Milánnal. — Ni a két nemzetiségi képviselő, hogy összebújt — jegyzi meg Radvánszky Károly. Mire megfordul a gavalléros hajlamú Iszá­kovics és mentegeti magát. — A magyar pártra téritgettem a kedves Lajos bátyámat. Ez alatt a tanácsteremben, miután még Orbán Balázs elszusszantotta magát, nagyot lé­legzik fel Trefort s összekapkodván tárcáját, írá­sait, rohan ki a teremből ki a folyosóról a fris levegőre: „Végre hát szabad vagyok.“ Hosszú „éljen“ kiséri kilenc napi kínos ülés után. Ott künn az utcán teleszitja tüdejét a mú­­zeum-kerti levegővel, s táncolva, toporzékolva iramodik tova. A szögletről félénken tekint vissza. Nincs-e a nyomában Thaly Kálmán? Nincs, nincs. Thalynak, ha nekifog, nem elég egy miniszter, ő még ott maradt fojtogatni Fe­­jérváryt, mert az ő költségvetésére került ma a sor. Thaly természetesen nem szavazza meg a a költséget a labancokra, hanem igenis megsza­vazza Tischler Vince, ki ma nagyon is szakszerű akart lenni s „emberanyagnak“ nevezte az újonc­jelölt urakat s parasztoknak a pa­rasztokat. Megfurdalta ez a szó a Haviár Dani olda­lát (akit csakugyan nem lehet a Dani névről leszoktatni), s nekirontott a szegény Tischlernek. A mire mulatságos riposztot vágott vissza Tischler Vince. (Neki bezzeg sikerült leszokni a Vencel névről.) « Erre újra neki rohant Dani. Daninak neki rohant Vince. Vincének ismét neki rohant Dani. És Daninak megintelen visszavágott Vince. Háromszor ütközött meg a két kemény dallél, döngölt a pajzs, csillogtak a kardok, süví­tett a parittya és kongott, csengett a Péchy csengettyűje, de a két leventében nem esett semmi kár. Tischler Vince egy tudományos mozdulat­tal kipark­ozta a Haviár lándzsaszúrását: „Hogy — azt mondja — ha foglalkozott volna Haviár Dani a természettudományokkal) akkor tudná, hogy az ember anyagból is van, nemcsak lélekből.“ Tökéletesen igaza volt, kivált az osztrák armádiára applikálva. Mert abban meg épen nem is volt soha lélek.

Next