Pesti Hírlap, 1886. június (8. évfolyam, 151-179. szám)

1886-06-03 / 153. szám

Budapest, 1886 Vili. évf. 153. (2670) szám. . «­­ .............­ Előfizetési árak: Egész évr­e . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7­0 — » Negyedévre .­­ 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utcai. sz. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k. POLITIKAI NAPILAP. lap­­« Csütörtök, június 3. Szerkesztési iroda: Budapest, nádor­ utca 7.sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Ellentétek. A fejedelem azonossága s a mindennapi érintkezések negyedfélszáz év óta, nem szüntet­ték meg az ellentéteket, melyek Ausztria s Magyarország közt léteznek. Hazánknak nyugat felé nincs természetes határa, s azon faj, mely Árpáddal jött, nem volt elég számos és szapora, hogy a Duna közép­medencéjét egészen elfog­lalja. E szerint a Lajthán és Morván túl más­félék a fajok és a nézetek, másfélék az érde­kek és másféle az életmód, mint minálunk. Sokszor megkísértették Bécsben a centra­lizációt, bele akarták olvasztani Magyarországot egy nagy egységes osztrák birodalomba, hol édesgetésekkel, hol erőszakkal, de a kísérletek mindig meghiúsultak. Magyarország nem lett osztrákká, a germanizáció soha sem sikerült. Más részről Magyarország is feltámadott többször az alkotmányellenes merényletek ellen s fegyveres erővel is ki akarta vivni teljes füg­getlenségét és önállóságát. Meg is mentette az alkotmányosságot, de a függetlenség kivívása nem sikerült sem Bocskay, sem Bethlen, sem a Rákóczyak, sem Kossuth alatt. Kitűnt mindig, hogy a két állam egymásra van utalva, hogy a római költő szavai szerint: sem egymással nem tud megélni, sem egymás nélkül. Már Széchenyi István is szokta emlegetni a vegyes „házasságot“, melyben közös háztar­tás mellett élünk, holott mindegyik félnek más az ízlése, tehát folytonos engedékenység kíván­tatik meg hol az egyik hol a másik részről, hogy a házi béke fentartassék s a folytonos veszekedés kikerültessék. Ily viszonyok közt nem kellene csodálkoz­nunk, ha időről időre a régi ellentét új kifeje­zést nyer s a kellemetlen összeütközések ki nem kerülhetők és hol egy Janszki-eset, hol egy petroleum-vám lángra lobbantja a kedélye­ket Lajthán innen, Lajthán túl. Nagy tapintat szükséges ily csiklandós hely­zetben, hogy komolyabb összeütközések kikerül­­tethessenek s épen a tapintat azon tulajdonság, mely ezúttal leginkább hiányzik Bécsben és Bu­dapesten is. Mind a két helyütt sokszor előfor­dulnak oly esetek, melyeknél a helyzetnek kel­lemetlenségét, érezzük inkább, mint annak meg­­változhatatlanságát. A hadsereg az abszolutizmus iskolájában nőtt föl. Az általános hadkötelezettség, mely az egész nemzet ifjúságát a katonai zászló alá szó­lítja, csak húsz év óta áll fenn. A fegyveres nemzetnek s vele az alkotmányosságnak eszméje tehát nem hatotta még át­ a közös hadsereg tisztikarát. A régi tábornokok nem tudnak kilépni ha­gyományos fekete-sárga eszmekörükből s az uj nemzedék, mely kevésbé idegenkedik a kor szel­lemétől, csak lassan lép a réginek helyébe. Nem felejtettük még el, mily ellenszenvre talált a ki­egyezés s a dualizmus a granicsár katonatisz­tek közt, s mily keserűen adott annak kifejezést Grivisics a delegációk első bécsi ülésében. Sőt azóta is többször fordult elő oly összeütkö­zés a nemzet s egyes katonatisztek közt, bi­zonyságul annak, hogy a sereg csak lassan si­mul az újabb eszmékhez s hogy az ellentétek nem egyenlítődnek ki egyszerre. Emlékezzünk tehát meg arról, hogy a bib­lia szerint Mózes is teljes negyven évig tartóz­tatta népét a pusztában, hogy a régi nemzedék kihaljon, mely az egyiptomi hasfazekakat nem tudta elfelejteni s egy uj nemzedék nőjön fele mely a régi hagyományoktól elszokva képes le­gyen uj hazát alapítani, ugy vagyunk mi is a közös hadsereggel. Húsz év nem volt még elég­séges, hogy megtanulja miként nem c­s­á­s­z­á­ri többé, hanem császári és királyi. Ne le­gyünk tehát tul szigorúak azon öreg urak iránt, a­kik nem tudnak megválni a régi tradícióktól. Az államférfi feladata az ily ellentétek kiegyenlítése, melyeket a nép­tribun minél in­kább élesít. A politika, a­mint tudjuk, az exi­­genciák tudománya; ez nem gondol a népsze­rűséggel, hanem az eredménynyel. Ezért tehát az államférfinak szerepe sokszor hálátlannak lát­szik, ha a felkorbácsolt szenvedélyeket le kell csillapítania s engesztelőleg fellépnie. De ebbe bele kell nyugodnia és tudnia kell, hogy ha a házastársak egymással veszekednek, legkellemet­lenebb dolga van a közös barátnak, a­ki közbe lép és ki akarja őket békíteni. Sokszor megtör­ténik, hogy mind a két fél épen őt támadja meg legnagyobb keserűséggel. Ez volt Tiszának sorsa is az utóbbi időkben, midőn egyrészről gróf Belcredi, más­részről az előbbinek „különben tisztelt barátja“, gr. Apponyi támadta meg. S alig van vége ezen a „PESTI HÍRLAP" TARGA­JA, Szeged városáról. (Egy kis polémia.) Irta Scarron. Nagy meglepetéssel olvastam ma a lapban az én „Quintus“ barátom szegedi sétáját, mely igen szellemesen van megirva. Soha sem hittem volna azonban, hogy annyi fantázia van benne. De én rám, megvallom őszintén, mégis kellemetlenül hatott a tárca, azért teszek is rá, az én barátom engedelméből, ha helyet ad nekem lapjában, egy-két megjegyzést. Számtalanszor irtam­ már e lap hasábjain Szegedről s igyekeztem mindig az igazat írni ama nekem kedves emlékű városról, mely a legutóbbi időben sok fölösleges szószátyárko­dásnak lett labdájává. Minden avatatlan orvos beleszól a gyógyitgatásába, kuruzslók, javaslók és fogadatlan prókátorok burjánoznak fel lépten­­nyomon. Képtelen híreket terjesztenek felőle, a miknek fele sem igaz s ezekkel a rossz hírek­kel csökkentik a jövőjébe vetett hi­tet s bedugaszolják és meglazítják ama forrá­sokat is, a melyekre szüksége volna, hogy a mostan tagadhatatlanul beállott stagnálás után, egészségesen fejlődjék. Az én barátom egy kihalt várost ír le. Verő­fényes déli órákban keresztülmegy és nem talál az utcákon embereket é s ebből azt a meg­győződést meríti, hogy itt most már nagy szer­­vilizmus van és nagy nyomor. Pedig hát nagyon egyszerű oka lehet. A szegediek ebédeltek olyankor és ebédelni bent szokott az ember a szobájában. Különben is kutya forró világ van ott déltájban s ilyenkor a szegedi ember szívesebben sörözik a „Prófé­tában“, mintsem a déli napon járkáljon. Hát nyilván ezért nem látott senkit. Mert higyye meg nekem az én kedves barátom, hogy az embereket el nem licitálták, azok ott vannak most is. Ha elmentek is néhányan egy vagy más okból onnan lakni, szívesen ajánlok arra foga­dást, hogy még többen vannak olyanok, akik azóta oda költöztek. De ez különben is mellékes dolog. Mert Szeged lehet azért nyomorban, még ha vala­mennyi lakosa künn járt volna is ünneplőben a ma déli órákban — de nem egészen úgy áll a dolog. Szegeden azelőtt sem laktak valami nagyon gazdag emberek. A rekonstrukció folytán két­ségkívül több ház épült, mint kellett volna s ez az egyetlen baj ma Szegeden, ez devalválta a házak jövedelmét és értékét egy időre, m­íg azon nagyobb keret megtelik, a­melybe kombinálva volt az új város. De lehetett-e másként építeni Szegedet? Mi célból építette nagy áldozatokkal Magyar­­ország ? Azért mert egy nagyszerű állami manifesz­­tációt akart, hogy ez az ország, mikor a faj vé­delméről van szó, sokra képes. Meg akarta mu­tatni, hogy a magyar itt az úr; ha egy hű, de­rék magyar város elpusztul, hatalmi szóval el­rendeli, „épüljön fel“ (Hadd tanuljanak ebből a Pancsovák !) s e magyaros, nemes akcióba bele­vonta Tisza Kálmán a királyt is. Ez volt az egyik indok S ez volt az egyik diadal Szeged felépülésében. A másik indok, (mely Szeged népe által sokszor lett hangoztatva) ama hatalmas ereje a városnak, hogy a­ki abba belemegy mint német vagy rác, úgy jön ki belőle mint magyar. Egy ilyen bástyát csak nem lehet romokban hagyni. A 70 ezer magyar együtt tartása volt a harmadik indok. És az államnak, mint államnak, ne ámít­suk magunkat, itt meg kellett állania és azt mondani : „punktum , a többi a jövő fejlődés dolga.“ Mindamellett sok történt arra nézve is, hogy a város volt polgárai egyenként is vagyo­nukig összeszedhessék magukat, talpra álljanak ; hogy ez még most nem sikerült a reményhez képest, az tény, de e tekintetben a dolog még nincs becsomózva, még most egyre folyamatban van Szeged erősítése. Elősorolván amaz indokokat, melyek jogo­san vezethették az államot, világos dolog, hogy imponáló arányokban kellett a várost fölépíteni. Az ország méltósága és meglehet Szeged jövője is így kívánta. A jelen, meglehet, kellemetlen. De oly nagy csapások, mint az árvíz volt, nem is múlhatnak el soha kellemetlen következmé­nyek nélkül. Azért hát azt mondom az én kedves ba­rátomnak, Quintusnak, hogy ha ő betegnek ta­lálta Szegedet, kár a betegre még jobban rá­ijeszteni. A­kik Szegedet olyan szívből szeretik mint ő és én, azok ne vegyék el rémlátásokkal se a Szeged életkedvét, se azoknak a férfiaknak a munkakedvét, a­kik javára dolgoznak. Egy embert, a­kire azt mondják, hogy ösz­­sze nem szedi többé magát, könnyebben hagy­nak el a barátjai, mint az olyat, a­kiről azt híresztelik, hogy „egy kis baja van, majd ki­heveri.“ A­mi pedig a ritkított betűkkel nyomatott szer­vilizmust illeti, engedje meg tisztelt barátom, én is ismerem valamennyire Szegedet. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next