Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)

1886-10-23 / 294. szám

Pesti Hírlap Budapest, 1886.­ Vili, évf. 294. (284.) szám. Szombat, október 23. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre . 7 » — » Negyedévre ffz.­ 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utcai, sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. (#f§g) Szerkesztési iroda: Budapest, nádor­ utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris ■ ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, A bűvös érd­emez. — Japáni történet. — Határozottan mondhatom, nincs igazuk azoknak, akik a japániakat Ázsia franciáinak nevezik. Élénk szellem jellemzi mind a két né­pet, de máskülönben szokásban, erkölcsben és viseletben nagyon eltérnek egymástól. Hogy csak egy példát említsek, Franciaor­szágban a leányok, mihelyt a saját lábukon tud­nak megállni, máris a tükör elé járulnak és kedvteléssel bámulják magukat benne. Ha a ma­ma oly szegény, hogy még egy tenyérnyi darab tükörüreget sem szerezhet be a szoba díszíté­sére, akkor az apróság a pocsolyában és ha nagyobb lett, kedvese szemében keresi képmá­sát. A legények nem kevésbé hiúk, órákat töl­tenek a tükör előtt, kefélik a hajukat, egyenge­tik bajszuk minden egyes szálát és törik a fe­jüket, hogyan lehetne a nyakravaló csokrát men­nél csábítóbban megkötni. Szóval, ha Narcissus nem lett volna görög, akkor megérdemelte volna, hogy francia legyen. Ellenben a japáni szellemnek oly kevéssé felel meg az önbámulás, hogy ott az emberek­nek csak eszébe sem jut képmásukat megcso­dálni. A tükörről mit sem tudnak, mert bármi­lyen civilizáltak is különben, annyira még sem jutottak, hogy nagy költséggel oly bútordarabot szerezzenek be, melynek nincs egyéb célja, mint hogy az ember saját magát megnézze benne. Egy fiatal djin-ri-ki, egyike azon futárok­nak, akik Japánban a kocsist és a lovat helyet­tesítik, mivel a könnyű bambuszkocsikat maguk húzzák, egy ilyen fiatal djin-ri-ki egyszer Naga­saki utcáin egy csinos, ezüstfoglalatú kézi tükröt talált, melyet valami angol misz veszthetett el. A jó ember, aki még soha sem látott tükröt, természetesen nem is tudta, mit jelentsen a csil­logó lemez. De amint bele­nézett, szenvedélyes örömmel kiáltott föl: — Mit látok ? Lehetséges ez ? Jó apám megjelent előttem! .. . A sír nem rabolhatta el örökre tőlem! Ő az! Csodák csodája! S magánkivüli örömében tovább sietett, a tükröt ruhája alatt, szive fölött rejtette el. Meg volt győződve, hogy Buddha csodát miveit az ő kedvéért s nehogy egy illetéktelen beavatkozása megsemmisítse a varázst, még neje előtt is ti­tokban tartotta a dolgot. De mivel másrészt at­tól tartott, hogy gyors futása közben elvesztheti a talizmánt, otthon egy nagy ládába tette és mindenféle ruhadarabot rakott föléje. Folytonos aggodalmában, hogy valaki ott meglelheti, nap­jában tízszer is haza sietett, bezárkózott szobá­jába és gyönyörködött „apja“ vonásaiban. E különös magaviselet feltűnt nejének és mivel az asszonyka kissé féltékeny természetű volt, föltette magában, hogy a titkot ki fogja fürkészni. Mert csak nem természetes dolog az, hogy egy férj, ha már annyiszor haza­jön, alig szentel egy percet csinos feleségének, hanem egye­dül zárkózik a szobába. Itt okvetlenül valami gyanús dolognak kell nyomára jutni ! Mikor tehát a djin-ri-ki egy napon hazulról távozott, felesége oly alaposan kutatta át az egész lakást, hogy végre megtalálta a tükröt a láda fenekén. De alig vetett bele egy tekintetet, mi­kor már zokogva fölkiáltott: — Szent Buddha! Egy nő ! Tehát ezért olyan szórakozott és hanyag! Nem szeret többé. Elküld, hogy háborítatlanul gyönyörködjön e rutt teremtés bájaiban. Most már minden világos előttem! Míg így jajveszékelt, a derék djin-ri-ki is újra haza­jött, hogy apja vonásait megtekintse. Mikor a féltékeny asszony meglátta, kitört a vihar : — Te nyomorulj! te gaz! Hát azért ha­nyagolsz el, mivel ezt szereted? S mivel még folyton a tükörbe nézett, el­keseredett hangon folytatá: — Mit nézesz így rám ? Csak nem akarod tagadni! Hisz itt látom magam előtt. Mondha­tom, kitűnő ízlésed van. Ennél még húsz év múlva is szebb leszek ! A szegény djin-ri-ki azt hitte, hogy álmo­dik. Nem vette észre, hogy neje a tükröt tart­ja kezében és kifakadását oktalan féltékenység­nek tudta be. — Hogyan ? én hagynálak el kincsem ? — mondá nyájas hangon; — én lennék hűtlen hozzád? Egyetlen kis bikámat nem adom oda a világ valamennyi kincséért. Hisz csak téged szeretlek! — Hallgass el alávaló hízelgéseiddel és nézz ide ! — kiáltott az asszony, férje orra alá tolva a tükröt. Ez még mindig nem értett semmit a do­logból és még erélyesebben tiltakozott a gyanú­sítás ellen: — De miért a harag, kincsem ? Hisz itt Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. n— ^ A magyar renuncium. Annak idején, midőn a horvát regnikoláris deputáció nunciuma megjelent, alkalmat vettünk magunknak szemle alá venni a horvátok pana­szait és u. n. „sérelmeit“ s akkor osztályoztuk azokat, hogy a­mennyiben nem minden alap nélküliek, részint a fönnálló törvények félrema­gyarázásán alapulnak, részint oly természetűek, hogy kölcsönös méltányosság és jóindulat mel­lett egyszerű adminisztratív intézkedésekkel is orvosolhatók s egyáltalán nem magyarázzák meg azt a beteges ingerültséget és gyűlölködést, mely­­lyel Horvátország némely köreiben minden iránt viseltetni szeretnek, a­mi magyar. A magyar regnikoláris deputáció válasza ma jelent meg a horvátok nunciumára. Megelé­gedésünkre szolgál konstatálhatni, hogy Fáik bi­zottsági előadó munkálata — közbevetőleg le­gyen mondva, a legkitűnőbb államjogi operátu­­mok egyike, melyek az újabb alkotmányos nera alatt megjelentek — teljesen igazat ad akkori ítéletünknek s teljesen akként kezeli a kényes tárgyat, a mint mi azt reméltük és óhajtottuk. A magyar válasz in principio teljesen meg­óvja azt az álláspontot, mely az anyaország s a kiegészítő részét képező Horvát-Szlavonorszá­­gok közti jogviszonyt tárgyazó 1868 : XXX. t. c.-ben körüliratik. Szebben, jobban, világosabban és több meggyőző erővel alig lehetett volna e viszonyt illusztrálni, mint azt e munkálat egy konkrét gravamen bírálata alkalmából teszi. Fej­tegetései folyamán ad­oculás mutatja ki, hogy a horvátok sérelmeinek legnagyobbika, az, hogy a központi kormányba beosztott horvát osztályok véleménye a közös érvényű törvényjavaslatok al­kotása körül törvényszerűségi szempontból nem követeltetik, csak vélt sérelem, mivel a kiegye­zési törvény ezeket a horvát osztályokat nem szervezi s ügy- és hatáskörüket nem állapítja meg s a törvénynek, mely csak arról intézke­dik, hogy e horvát osztályokban az állomások a lehetőség határain belül horvát honfiakkal töltes­senek be, sem betűjéből, sem szelleméből ki nem olvasható az a különben is államjogi non-sens, hogy a miniszter, — a­kitől leg is legkevesebb, a­mi elvárható, hogy a fönnálló törvényeket ne ismerje és ne tisztelje kevésbé, mint bárki más, — köteles legyen alantas közegeinek adni ki javaslatait, hogy azok ott fölülbíráltassanak, váj­jon a kiegyezési törvénybe nem ütköznek-e ? ! A törvény világos szavainak idézésével mu­tatja ki a magyar elaborátum, hogy ha vannak olyan bajok a magyar-horvát viszonyban, me­lyek a kiegyezési törvény félremagyarázásából erednek, akkor ez a félremagyarázás nem a magyar, hanem a horvát részen keresendő. Mi nem értjük félre a kiegyezési törvényt, hanem igen­is a horvátok, a­mikor a horvát osztályok­nak, a horvát bánnak, a horvát országgyűlésnek a törvényben megállapított autonómia körén kí­vül eső oly jogokat reklamálnak épen annak a törvénynek alapján, mely e jogokról mit sem tud, sőt egyenest kizárja azokat, midőn felölök világosan másként intézkedik. Helyesen utal a magyar válasz a horvát miniszterre s arra a 40 horvát képviselőre, kik a közös országgyűlésen ülnek, hogy itt a közös törvényjavaslatokhoz Horvát-Szlavonországok szempontjából is hozzá szóljanak s annak jogos érdekeit megvédjék, de a kiknek létezéséről a horvát nuncium alig akar venni tudomást s igen helyesen mondja, hogy a horvátoknak ezekre vonatkozó óhajtásai nem hogy a kiegyezési törvényből nem következtet­­hetők, hanem egyenesen megváltoztatását köve­telhetnék a kiegyezési törvénynek. Ily módosí­tásokba bocsátkozni pedig a regnikoláris depu­­tációknak megbízatásuk nincs s maga a horvát bizottság is azzal vezette be ismert nunciumát, hogy azt a törvényt megváltoztatni semmi ré­szében nincs szándéka, sőt ellenkezőleg azt akarja, hogy az helyesen értelmeztessék és megtartassák. Nos a magyar bizottság munkálata jelen­tékeny mértékben járulhat hozzá, hogy a hor­vátok óhajtása teljesedésbe menjen. Nem szük­séges hozzá semmi egyéb, mint az, hogy a hor­vátok is oly elfogulatlanul ítéljenek, mint az a magyar részről történik s motívumaik sorából hagyják ki a szenvedélyt, a gyűlöletet, mely mindig rossz tanácsadó. Láthatják a magyar bizottság munkálatá­ból, hogy mi itt a legnagyobb előzékenységet igyekszünk tanúsítani minden jogos és méltányos követeléseikkel szemben s elmegyünk az enge­dékenység és áldozatkészség legszélsőbb hatá­ráig, hogy az óhajtott jó viszonyt megteremt­hessük. Mind­azokon a bajokon, a­mik admi­nisztratív uton orvosolhatók, készeknek jelent­kezünk segíteni, a­mennyire csak lehető. S e tekintetben a magyar viszonválasz oly enged­ményeket helyez kilátásba a horvátoknak, a­milyeneket a szűkebb értelemben vett Magyar­­ország polgárai nem remélhetnek soha.. Szám­adatokkal mutatjuk ki, mily igaztalan a horvá­toknak az a vádja, hogy Horvátország anyagi érdekei elhanyagoltattak. De ennek dacára is készeknek jelentkezünk többet is tenni még s ha eddig nem tettük, annak oka nem az akarat, nem a jó szándék hiányában keresendő, hanem, fájdalom, nyomorúságunkban, mely minket is

Next