Pesti Hírlap, 1886. október (8. évfolyam, 272-302. szám)
1886-10-23 / 294. szám
Pesti Hírlap Budapest, 1886. Vili, évf. 294. (284.) szám. Szombat, október 23. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre . 7 » — » Negyedévre ffz. 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utcai, sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. (#f§g) Szerkesztési iroda: Budapest, nádor utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris ■ ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, A bűvös érdemez. — Japáni történet. — Határozottan mondhatom, nincs igazuk azoknak, akik a japániakat Ázsia franciáinak nevezik. Élénk szellem jellemzi mind a két népet, de máskülönben szokásban, erkölcsben és viseletben nagyon eltérnek egymástól. Hogy csak egy példát említsek, Franciaországban a leányok, mihelyt a saját lábukon tudnak megállni, máris a tükör elé járulnak és kedvteléssel bámulják magukat benne. Ha a mama oly szegény, hogy még egy tenyérnyi darab tükörüreget sem szerezhet be a szoba díszítésére, akkor az apróság a pocsolyában és ha nagyobb lett, kedvese szemében keresi képmását. A legények nem kevésbé hiúk, órákat töltenek a tükör előtt, kefélik a hajukat, egyengetik bajszuk minden egyes szálát és törik a fejüket, hogyan lehetne a nyakravaló csokrát mennél csábítóbban megkötni. Szóval, ha Narcissus nem lett volna görög, akkor megérdemelte volna, hogy francia legyen. Ellenben a japáni szellemnek oly kevéssé felel meg az önbámulás, hogy ott az embereknek csak eszébe sem jut képmásukat megcsodálni. A tükörről mit sem tudnak, mert bármilyen civilizáltak is különben, annyira még sem jutottak, hogy nagy költséggel oly bútordarabot szerezzenek be, melynek nincs egyéb célja, mint hogy az ember saját magát megnézze benne. Egy fiatal djin-ri-ki, egyike azon futároknak, akik Japánban a kocsist és a lovat helyettesítik, mivel a könnyű bambuszkocsikat maguk húzzák, egy ilyen fiatal djin-ri-ki egyszer Nagasaki utcáin egy csinos, ezüstfoglalatú kézi tükröt talált, melyet valami angol misz veszthetett el. A jó ember, aki még soha sem látott tükröt, természetesen nem is tudta, mit jelentsen a csillogó lemez. De amint belenézett, szenvedélyes örömmel kiáltott föl: — Mit látok ? Lehetséges ez ? Jó apám megjelent előttem! .. . A sír nem rabolhatta el örökre tőlem! Ő az! Csodák csodája! S magánkivüli örömében tovább sietett, a tükröt ruhája alatt, szive fölött rejtette el. Meg volt győződve, hogy Buddha csodát miveit az ő kedvéért s nehogy egy illetéktelen beavatkozása megsemmisítse a varázst, még neje előtt is titokban tartotta a dolgot. De mivel másrészt attól tartott, hogy gyors futása közben elvesztheti a talizmánt, otthon egy nagy ládába tette és mindenféle ruhadarabot rakott föléje. Folytonos aggodalmában, hogy valaki ott meglelheti, napjában tízszer is haza sietett, bezárkózott szobájába és gyönyörködött „apja“ vonásaiban. E különös magaviselet feltűnt nejének és mivel az asszonyka kissé féltékeny természetű volt, föltette magában, hogy a titkot ki fogja fürkészni. Mert csak nem természetes dolog az, hogy egy férj, ha már annyiszor hazajön, alig szentel egy percet csinos feleségének, hanem egyedül zárkózik a szobába. Itt okvetlenül valami gyanús dolognak kell nyomára jutni ! Mikor tehát a djin-ri-ki egy napon hazulról távozott, felesége oly alaposan kutatta át az egész lakást, hogy végre megtalálta a tükröt a láda fenekén. De alig vetett bele egy tekintetet, mikor már zokogva fölkiáltott: — Szent Buddha! Egy nő ! Tehát ezért olyan szórakozott és hanyag! Nem szeret többé. Elküld, hogy háborítatlanul gyönyörködjön e rutt teremtés bájaiban. Most már minden világos előttem! Míg így jajveszékelt, a derék djin-ri-ki is újra hazajött, hogy apja vonásait megtekintse. Mikor a féltékeny asszony meglátta, kitört a vihar : — Te nyomorulj! te gaz! Hát azért hanyagolsz el, mivel ezt szereted? S mivel még folyton a tükörbe nézett, elkeseredett hangon folytatá: — Mit nézesz így rám ? Csak nem akarod tagadni! Hisz itt látom magam előtt. Mondhatom, kitűnő ízlésed van. Ennél még húsz év múlva is szebb leszek ! A szegény djin-ri-ki azt hitte, hogy álmodik. Nem vette észre, hogy neje a tükröt tartja kezében és kifakadását oktalan féltékenységnek tudta be. — Hogyan ? én hagynálak el kincsem ? — mondá nyájas hangon; — én lennék hűtlen hozzád? Egyetlen kis bikámat nem adom oda a világ valamennyi kincséért. Hisz csak téged szeretlek! — Hallgass el alávaló hízelgéseiddel és nézz ide ! — kiáltott az asszony, férje orra alá tolva a tükröt. Ez még mindig nem értett semmit a dologból és még erélyesebben tiltakozott a gyanúsítás ellen: — De miért a harag, kincsem ? Hisz itt Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. n— ^ A magyar renuncium. Annak idején, midőn a horvát regnikoláris deputáció nunciuma megjelent, alkalmat vettünk magunknak szemle alá venni a horvátok panaszait és u. n. „sérelmeit“ s akkor osztályoztuk azokat, hogy amennyiben nem minden alap nélküliek, részint a fönnálló törvények félremagyarázásán alapulnak, részint oly természetűek, hogy kölcsönös méltányosság és jóindulat mellett egyszerű adminisztratív intézkedésekkel is orvosolhatók s egyáltalán nem magyarázzák meg azt a beteges ingerültséget és gyűlölködést, melylyel Horvátország némely köreiben minden iránt viseltetni szeretnek, ami magyar. A magyar regnikoláris deputáció válasza ma jelent meg a horvátok nunciumára. Megelégedésünkre szolgál konstatálhatni, hogy Fáik bizottsági előadó munkálata — közbevetőleg legyen mondva, a legkitűnőbb államjogi operátumok egyike, melyek az újabb alkotmányos nera alatt megjelentek — teljesen igazat ad akkori ítéletünknek s teljesen akként kezeli a kényes tárgyat, a mint mi azt reméltük és óhajtottuk. A magyar válasz in principio teljesen megóvja azt az álláspontot, mely az anyaország s a kiegészítő részét képező Horvát-Szlavonországok közti jogviszonyt tárgyazó 1868 : XXX. t. c.-ben körüliratik. Szebben, jobban, világosabban és több meggyőző erővel alig lehetett volna e viszonyt illusztrálni, mint azt e munkálat egy konkrét gravamen bírálata alkalmából teszi. Fejtegetései folyamán adoculás mutatja ki, hogy a horvátok sérelmeinek legnagyobbika, az, hogy a központi kormányba beosztott horvát osztályok véleménye a közös érvényű törvényjavaslatok alkotása körül törvényszerűségi szempontból nem követeltetik, csak vélt sérelem, mivel a kiegyezési törvény ezeket a horvát osztályokat nem szervezi s ügy- és hatáskörüket nem állapítja meg s a törvénynek, mely csak arról intézkedik, hogy e horvát osztályokban az állomások a lehetőség határain belül horvát honfiakkal töltessenek be, sem betűjéből, sem szelleméből ki nem olvasható az a különben is államjogi non-sens, hogy a miniszter, — akitől leg is legkevesebb, ami elvárható, hogy a fönnálló törvényeket ne ismerje és ne tisztelje kevésbé, mint bárki más, — köteles legyen alantas közegeinek adni ki javaslatait, hogy azok ott fölülbíráltassanak, vájjon a kiegyezési törvénybe nem ütköznek-e ? ! A törvény világos szavainak idézésével mutatja ki a magyar elaborátum, hogy ha vannak olyan bajok a magyar-horvát viszonyban, melyek a kiegyezési törvény félremagyarázásából erednek, akkor ez a félremagyarázás nem a magyar, hanem a horvát részen keresendő. Mi nem értjük félre a kiegyezési törvényt, hanem igenis a horvátok, amikor a horvát osztályoknak, a horvát bánnak, a horvát országgyűlésnek a törvényben megállapított autonómia körén kívül eső oly jogokat reklamálnak épen annak a törvénynek alapján, mely e jogokról mit sem tud, sőt egyenest kizárja azokat, midőn felölök világosan másként intézkedik. Helyesen utal a magyar válasz a horvát miniszterre s arra a 40 horvát képviselőre, kik a közös országgyűlésen ülnek, hogy itt a közös törvényjavaslatokhoz Horvát-Szlavonországok szempontjából is hozzá szóljanak s annak jogos érdekeit megvédjék, de a kiknek létezéséről a horvát nuncium alig akar venni tudomást s igen helyesen mondja, hogy a horvátoknak ezekre vonatkozó óhajtásai nem hogy a kiegyezési törvényből nem következtethetők, hanem egyenesen megváltoztatását követelhetnék a kiegyezési törvénynek. Ily módosításokba bocsátkozni pedig a regnikoláris deputációknak megbízatásuk nincs s maga a horvát bizottság is azzal vezette be ismert nunciumát, hogy azt a törvényt megváltoztatni semmi részében nincs szándéka, sőt ellenkezőleg azt akarja, hogy az helyesen értelmeztessék és megtartassák. Nos a magyar bizottság munkálata jelentékeny mértékben járulhat hozzá, hogy a horvátok óhajtása teljesedésbe menjen. Nem szükséges hozzá semmi egyéb, mint az, hogy a horvátok is oly elfogulatlanul ítéljenek, mint az a magyar részről történik s motívumaik sorából hagyják ki a szenvedélyt, a gyűlöletet, mely mindig rossz tanácsadó. Láthatják a magyar bizottság munkálatából, hogy mi itt a legnagyobb előzékenységet igyekszünk tanúsítani minden jogos és méltányos követeléseikkel szemben s elmegyünk az engedékenység és áldozatkészség legszélsőbb határáig, hogy az óhajtott jó viszonyt megteremthessük. Mindazokon a bajokon, amik adminisztratív uton orvosolhatók, készeknek jelentkezünk segíteni, amennyire csak lehető. S e tekintetben a magyar viszonválasz oly engedményeket helyez kilátásba a horvátoknak, amilyeneket a szűkebb értelemben vett Magyarország polgárai nem remélhetnek soha.. Számadatokkal mutatjuk ki, mily igaztalan a horvátoknak az a vádja, hogy Horvátország anyagi érdekei elhanyagoltattak. De ennek dacára is készeknek jelentkezünk többet is tenni még s ha eddig nem tettük, annak oka nem az akarat, nem a jó szándék hiányában keresendő, hanem, fájdalom, nyomorúságunkban, mely minket is