Pesti Hírlap, 1886. december (8. évfolyam, 332-361. szám)

1886-12-01 / 332. szám

Budapest, 1886.______ ____________ Vili, évf. - t^t149.­ szám , i' WAV! 1», muuinn .. J Szerkesztési iroda: E ^ t Budapest^ nádor-ntw 7.^., L emelet. Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest,nádor-utca?,SZ.,földszint, ríni TnnTTT' A T AT A TMT A T'l r/i%iV\ Francziaország részére pedig iQRÄÄSLS POLITIKAI NAPILAP^gp «LVA» ra­mlások intézendők. Montmartre. A Száván túl. A nagy délszláv eposz hőse Kraljevicse Márkó, mielőtt meghalt, dárdáját és kardját ösz­­szetörve, szétszórta a bosnyák őserdőben. Az­után fogta buzogányát s egy hatalmas lóditással átdobta az Urvina hegységen az Adriába. Márkó királyfi csak akkor születik újjá, ha akad a dél­szlávok között, a­ki a szétszórt fegyverzetet az őserdőben összeszedi és a buzogányt a tenger­ből kihalászsza, így végződik a Márkó-mondakör. S ebben a képletben van kifejezve a délszláv világ egy­ségének eszméje. A királyfi szétszórt fegyverzete a széthúzó délszláv nemzeteket jelenti. S a monda végén a nép költészetének egyszerű bá­jával van kifejezve, hogy a délszláv néptöredé­keket csak egy igazán nagy tehetségű, lángeszű hős fogja délszláv birodalommá egye­síteni. A Kraljevicse-eposzt az 1878. évi okkupá­­ció fejezte be. Márkó királyfi fegyvereit többé nem lehet összeszedni. A délszláv világnak nem volt történelmi küldetése egy nagy közép-euró­pai szláv állam alkotására. A délszláv világ te­hát nem szülte meg a nagy hőst, a nagy állam­­férfiút, a­ki a milliókra menő néptömeget egyet­len hatalmas állam kötelékébe tudta volna fog­lalni. A Laibachtól Várnáig s Bajától a Scutari tóig húzott délszláv kereszt csak ábrándkép ma­radt. A Starcsevicsek, Miletics Szvetozárok, Lju­­bibraticsek, Kovácsevics Sztojánok és Petrovics Bozók faja törpe volt ekkorra föladathoz. A Kral­­jevicse-eposz megmaradt költeménynek. A szláv­­ság egészségesebb tömegei: a szerbek, bolgárok, montenegróiak külön állammá jegecesedtek ki s az olvadékonyabb, kevesebb politikai hivatással biró tömegek: a horvátok és szlovének más nemzetek és államok vonzerejébe estek. A ten­­germelléki szlávok sem tudják többé kihalászni Márkó királyfi buzogányának még csak nyelét sem az Adriából. A délszláv világ sorsa meg van pecsételve s a nagy szerb monda bátran beállítható a nagy történelmi eposzok közé, a­hol kétségkívül előkelő hely fogja megilletni a délszláv politikai képzelet ezen ragyogó és iga­zán bájos alkotását. Vitatkozni lehet az 1878. évi okkupáció szüksége fölött. Még inkább annak költséges volta fölött. Szó fér azon kétértelmű fönség­­joghoz is, melyen ott a padisah és az osztrák­magyar monarchia oly sajátszerüen osztozkodik. De az az egy bizonyos, hogy az okkupáció éke a délszláv birodalom reménybeli elemei közé hatolt be s ott széjjelébb tágította az anélkül is kevéssé összefüggő elemeket. Drága volt-e az az ék, túlságos mélyen lett-e beverve a Balkán né­pei közé, efölött a kérdések fölött a hazafiak retrospektiv része még kétségkívül sokat fog me­rengeni, de a bevert ék ott van s kétségtelenül megtette már is a maga szolgálatát. Jobban, mintsem azt talán maga Andrássy Gyula gróf reménytette, midőn 1875-ben híres memorandu­mával először sejttette Európával Bosznia-Her­cegovina elfoglalásának gondolatát. Tény, hogy Oroszországnak és a pánszláv világnak folytonosan fáj az okkupáció s tény, hogy ez a fájdalom sohasem volt égetőbb mint mostan, mikor a pánszláv politika kezéből egymásután kihullottak az előrehatolás fegyverei. A kis Montenegrót ma egy egész világ vá­lasztja már el Odesszától, mely ezelőtt a rube­lek és az orosz izgató ügynökök első állomása volt. Az orosz pénz és orosz csábítás ellen egymásután emelkednek a válaszfalak. Sem a bosnyák rajaht, sem a hercegóc hegylakót nem lehet többé lázadásra bírni. Montenegró határain bakáink szuronyai átvillognak. A dalmát elége­detlenség le van küzdve. Szerbiában kötéllel és lőporral várják Oroszország lakóit s még csak a macedóniai hegylakókat sem lehet többé rábír­ni, hogy Oroszország kedvéért kezüket egy lá­zadásban elégessék. Ami pedig a horvát hevesfe­­jűek orosz rokonszenveit illeti, ez sem magyar területen, sem pedig Dalmáciában nem olyan többé, hogy attól bárki megijedjen. Ezek a leg­veszélytelenebb elemek s egyúttal a legkiállha­­tatlanabbak is az egész Balkán félszigeten, ahol még a bosnyák kecskepásztort sem lehet arra csábítani, hogy a nagy horvát eszmével, vagy épen az úgynevezett Strossmajerizmussal rokon­szenvezzen. Ezek pedig mind könnyen szemlélhető, kéz­zel fogható tények. S a­ki talán Tamás bennük, az tegye bele ujjait — Oroszország sebhelyeibe. A muszka sajtó az utóbbi időben magán kívül van dühében Bosznia-Hercegovina miatt. A moszk­vai szláv propaganda lapja rémhíreket irat ma­gának a Konstantinápolyba emigrált bosnyák urak által, hogy micsoda gyalázatos gazdálko­dást visz végbe a Száván túl Kállay miniszter. Az orosz hivatalos lapok is minduntalan sze­münkre vetik az okkupációt s egynél több jel mutat arra, hogy a muszka propaganda egy lá­­zítási kísérlettel is fölsült, melyet a Sztambulba A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Deák Ferenc két levele. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ma már ereklye minden, a mi a haza bölcsé­től napfényre kerül; kegyelettel értesül felőle a nem­zet. A két levél elsejét 1835-ben irta le. Wesselényi Miklóshoz, a másodikat 1839-ben Kelemen Benőhöz, Wesselényi jószágai igazgatójához. E két időpont, két nagy esemény kezdete volt Erdély akkori köz­életében : az egyik az országgyűlésnek közeledő föl­­oszlatása, a másik a szemei látását elvesztő Wesse­lényinek megkegyelmeztetése iránt legfelsőbb helyre folyamodás, a­miben Deák Ferenc is, mint közben­járó, Bécsbe ment s mig ő barátja megkegyelmez­­tetéseért döntő körökben kért s kérése sikerét várta, Wesselényi hív tisztét és barátját béketűrésre s hogy őt Pesten várja bt­ s felhívta. Az 1834-iki erdélyi országgyűlés célul tűzte ki az ország alkotmányának helyreállítását; e végre a sérelmeket minden kérdésé­t egész leplezetlenül fölsorolván, a hazafiakban oly mély érdeklődést kel­tett, mint a­mily erős volt az ellenkezés felsőbb kormánykörökben minden reformeszma és nyitás, a sérelmeknek elismerése és orvoslása iránt. Az or­szág egy nagy ellenzéki táborrá alakult, mely ha­talmasan ostromolta a kormány­ állását, bírálta és kárhoztatta politikáját; a szenvedélyesen folyt viták forrongásba hozták a kedélyeket s annyira fölizgat­ták az elméket, hogy a kir. biztos Estei Ferdinánd főherceg Bécsben az országgyűlés alkotását hozta javaslatba, a­mi elfogadtatott s Deák levele kelte után néhány nappal, febr. 6-án, teljesedésbe is ment. Az udvar mindennek okozójául Wesselényit tekintette, elfogatása és közkereset alá vetése iránt a legfelsőbb rendelet az országgyűlés eloszlásakor azonnal kibocsáttatott s csak bátorságának és éber­ségének köszönhette, hogy azelőtt egy nappal Er­délyből menekülhetett. Kevéssel azelőtt még maga­san állott neve az ország tiszteletében. Midőn meny­­dörgő szava megszólalt, megdöbbenve hallgatta a kormány s tapsolt az ellenzék. Az volt a közhit, hogy a hatalomnak meg kell hajolni szavainak sú­lya, érveinek igazsága előtt. Deák Ferenc levele is ily reményeknek adott kifejezést. Ellenkező történt. Üldözőbe vétetve, szerencsecsillaga gyorsan aláha­­nyatlott. Csak kevés barátja maradt hű, a nagyobb rész megfélemlett s ő honában hontalanná vált. Ek­kor irta egy angol nő emlékkönyvébe e hangulatos vers­párt: Szép hazádba térsz te vissza, Téged ott enyh­ hely fogad, Én hazámban, melyet védtem, Üldöztetem mint a vad. Midőn fészket bizton rak már Erdők tollas lakója . Fészkemből ki vagyok zárva, Hontalan a hon fia. Kevéssel e történet előtti a levél, mit Szigethy Miklós nyugalmazott honvéd ezredes szívességéből közleni szerencsés vagyok, kinek birtokába nemrég elhalt ipja, Kelemen Benő utján jutott. Íme a levél szó szerint „K e h i d á n, január 9-én 1835. Kedves barátom ! Kölcseynket naponként vártam vissza Posonba, s minthogy ötet on­nan rövid időn ismét haza térendőnek véltem, általa kívántam szives leveledre válaszolni; de feljöttét be nem várhatom, s itthoni dolgaim miatt nehány hétre haza­tértem; vedd tehát innen ezen egy-két sort szíves válaszul. Bőven akarom festeni nyomorult állásunkat, el akarom mondani, hogy e nemzet az előítéletek sorvasztó kötelékiből kivergődni soha nem fog, s noha Te, ki nemzetünknek éltél mindenkor, ezeket nálamnál jobban tudod, jól esett volna nékem is rokonkebelbe önteni a panaszt, ámbár jól tudom, hogy minden panasz csak erőtlenség­szülte puszta sóhajtás, mely csak pillanatig eny­híti a fájdalmat, de a bajt nem orvosolja ; idő­det azonban panaszokkal nem lopom, — elég legyen azt mondanom, hogy állásunk napon­ként terhesebb, számunk fogy, a megyék rész­vétlensége növekedik, és legszebb reményeink porba omlanak. Kölcseynk elvesztése*) oly sú­lyos csapás, melyet pótolni semmi nem fog. Szathmárnak viselete oly alacson, hogy azért a józan észnek és becsületnek itélőszéke előtt felelni ugyan soha sem tudnak Szathmárnak elcsábított Rendei, — és épen ez az, a­mi leg­inkább csüggesztő, mert ha csak a követek volnának rosszak, ha csak azok közt találna pártra a kormány, bajunk nem volna orvoshat­­lan; de a megyék gyávasága vagy erkölcsi rom­lottsága ellen honnan reményihetünk segédet? Hidd el barátom! gyakran közel vagyunk az elcsüggedéshez, és csak azon édes remény, hogy *) Értetik a követségtől visszahivatása. Lapunk mai száma 16 ni­tait tartalma.

Next