Pesti Hírlap, 1887. február (9. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-01 / 31. szám

9 Budapest, 1887.______________________IX. évf. 31. (2909.) szám,_____________________________________Kedd, február I. Cíntork­ocrtpci írrtile * Előfizetési árak: g|| gfg Budapest,nádor-utca 7.sz.,I.emelet, 1 ^ *7 ^ ~ ^ ^ tóvá ^ a lsip szel^mi részét Százalék_nem a a 1 * Hirdetések Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor-utca 7. SZ., földszint, T\/'\T THPTTT A T AT A r­ ZT A To ■ -rM Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap PUL I 1 1K Al N APiL A P ,Jo Mf * C)*' \a TM­-zét küldésére vonatkozó jelszó- 1 V JjI 1 likill X\f\X A­ LI-TIA . \ ban, 31 bis, rue du Faubourg áramlások intézendők. Montmartre. Tisza a helyzetről. Olyan a külügyi helyzet, mint a kaleidos­­kop. Minden legkisebb billenés megváltoztatja benne a képet, melyet az imént mutatott. Ma mosolygó békekilátásokat mutat, holnap már egy világháború rémképe vigyorog belőle elénk. Az eredmény pedig az, hogy a szükséges nyuga­lomhoz nem juthatunk s napról-napra erősebb izgatottság vesz rajtunk erőt, látva ama lázas hadikészületeket, melyek ez idő szerint egész világrészünkön általánosak. Tapintatos dolgot cselekedett a független­ségi párt, midőn elhatározta, hogy a nyugtala­nító hírekkel szemben egy kormánynyilatkozatot provokál. Tapintatosságát bizonyította be az ál­tal is, hogy ezt nem valamely vehemens vita kapcsolatában tette, melylyel talán kockáztatta volna az ily kényes kérdés körül okvetetlen szem előtt tartandó óvatosságot és higgadtságot, hanem rá­bízta Irányi Dánielre, hogy a­mire a közvélemény megnyugtatást óhajt, a lehető leg­egyszerűbb kérdésekbe formulázva terjeszsze a kormány elé. A tárgy komolyságához mért méltósággal föltett kérdéseit s az azokra nyert választ újra azon momentumok közé .Sorozhatjuk, melyek nem csak idehaza, hanem a mi helyzetünkben megbecsülhetetlen eredmény, a külföld előtt is emelni fogják a magyar parlament, a magyar kormány s általuk a magyar állam tekintélyét. Tény, hogy még mindig vannak körök, melyek szeretik a külpolitikát a maguk monopóliumá­nak s olyannak tekintetni, mint a melyhez a népeknek s azok képviselőtestületeinek semmi köze. Tény az is, hogy az 1867-iki kiegyezés a külügyet a két monarchiát közösen érdeklő tár­gyak közé sorolja s annak költségei megállapí­tását s vezetése közvetlen ellenőrzését a delegá­ciókra bízza s igy nagy részében elvonja a parlamentek hatásköréből. Tény, hogy az örö­kös tartományok törvényhozásában teljesen ki vannak békülve azzal a téves fölfogással, hogy a külügy­­ hozzájuk egyátalán nem is tartozik,­­ minthogy ne is várja senki, hogy e különben tiszteletre méltó törvényalkotó testületben a kül­­ügyek valami formában csak szóba is ho­zassanak. S miután a diplomácia mindig szívesebben hallgat, mint beszél, nagyon könnyen megeshet­nék, hogy a kettős monarchia népeinek a kül­ügyi helyzet felől táplált nézetéről, óhajáról nem is nyerne értesülést a világ; nem kellene ahhoz egyéb, csak a magyar parlament is úgy gon­dolkozzék, mint a­hogy az osztrák gondolkozik. Már­pedig a népek hangulata esetleg döntő té­nyező lehet s válságos pillanatokban számításon kívül hagyása veszélyes lehet. Pedig hogyan ve­hesse bárki is számba, ha nem nyilatkozik? Az a politikai nagy némaság, mely a kül­­ügyek közül az osztrák törvényhozásban tapasz­talható, egyúttal a legalkalmasabb eszköz arra is, hogy a nép intenciói, hajlamai, szándékai ha­mis, a valóval sokszor épen ellenkező színben állíttassanak a világ elé. A magyar parlament­ben is tanúi voltunk csak az imént egy felszóla­lásnak, mely úgy tüntette fel a dolgot, hogy a magyar nemzet „lángol“ egy Oroszország ellen viselendő háborúért. Pedig az tény, hogy a ma­gyar nemzet békét óhajt mindenek előtt és min­denkivel, Oroszországgal is; csak annyi igaz, hogy nem minden áron akarja a békét s kép­­zelhető eset, a melyben inkább választaná még az ultima rációt is s ez esetben aztán meg is fogja tenni kötelességét, legyenek arról bizonyo­sak keleten úgy, mint nyugaton. Ezt jó tisztába hozni az európai közvéle­mény előtt s az ellenzék hazafias föladatot tel­jesít, ha a való helyzet föltárására alkalmat kí­nál a kormánynak. Ma is megtette, mint meg­tette már máskor is, s ma is, mint már máskor a magyar parlamentből megy szét a felvilágosí­­tás a szélrózsa minden irányában a külügyi helyzet felől. Így érjük el, hogy dacára nem teljesen független közjogi helyzetünknek, a ma­gyar parlamentben tett kormányi nyilatkozato­kat nem tekintik csekélyebb jelentőségűeknek, mintha az angol vagy épen a német parlament­ben hangzottak volna el. Iványi három kérdést intézett a miniszter­­elnökhöz , hogy a külhatalmakkal, de különösen Németországgal fönnálló viszonyunkban az e tárgyban tett kormánynyilatkozatok óta nem történt-e változás s viszonyunk hozzá oly ba­rátságos és benső-e még, mint a minőnek az annak idején hivatalosan jellemezve volt ? Re­méli-e a kormány az ország érdekeinek hátrá­nya nélkül a békét fönntarthatni? S el van-e határozva a balkáni államok szerződésszerű ön­állását fönntartani s érdekeink megvédésére, ha másként nem lehetne, erélyes rendszabályoktól sem rettenni vissza ? Tisza Kálmán a kérdésekre rögtön vála­szolt. A­mily határozott nemmel felelt az első kérdésre, és oly határozottan igenlő volt a má­sodikra adott válasza. S ez a dolog lényege. A­mi a hadikészületeket illeti, kijelenté, hogy azok A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, Az Egyenlítő-vidék kormányzója. (Támadás Stanley ellen) A Figaro ma érkezett számában „Jehan Soudau“ a most oly sűrűn emlegetett Emin pasáról igen érdekes cikket közöl, melyben megtámadja az angolok egyiptomi politikáját és azt fejtegeti, hogy Stanley expedíciója teljesen fölösleges. A cikkből a következőket veszszü­k át: Kairóban, Marquet Albertnál voltam, a volt khartumi francia alkonzulnál. Utolsó képviselője ez a marseillei Marquet-k vállalkozó­k törzseinek, mely húsz éven keresztül, a mahdista lázadás ide­jéig megőrizte a felső Nílus mentén lakó törzsekkel való kereskedés monopóliumát. Ott volt Messadaglia bey ezredes, az abyssiniai, darfouri, harrari hadjára­tok hő­se, kinek távolléte miatt Gordon olyan keser­vesen panaszkodott a naplójában, továbbá Sasten Albargues, Felső-Lybia felkutatója, Marco­ Poli­bey szudáni kereskedelmi felügyelő. Mindannyian jól is­merték a mahdista tragédia színészeit és ármányait és az angol politikának összekuszált szálait. Ekkor valaki belép és nagy hírt hoz : „Wolfe­­tábornok hadseregének elő­csapata bevonult Khar­­tumba, sir Charles Beresford gőzöseivel áthatolt a beduinok által alakított övön és egyesült Gordonnal. A kairói britt helyőrség kivilágításra készül.“ Egymásra néztünk. Marquet Albert tapsolt egyet és egy rendkívüli szépségű abysziniai muzul­mán hölgy lépett be. Az ostromolt Khartumból élte kockáztatásával menekült és hallatlan fáradalmak után Kairóba érkezett a gazdájához, Marquez úrhoz. Ez így szólt hozzá arab nyelven: — Az angolok bevonultak Khartumba és ki­szabadították a pasájukat. A nő olyan tekintetet vetett a gazdájára, me­lyet ma sem feledtem el. Csettentett a nyelvével, a­mi ott az erős kételyt fejezi ki. — Nem hiszed ?—kérdé a gazdája. — Hazugság, felesé a nő. A mahdi kardja ■ ott van az angol pasa nyaka felett. Mikor a vörös kato­nák megjönnek, a mahdi leejti a kardját és . . . A mondatot egy tragikus gesztus fejezte be. Valamennyien hallgattunk. — Én is azt tartom, monda Marquez komolyan. Senki se mondott ellen. — De hisz a vezérkarnak emberei vannak, jegyzem meg, a­kik híreket hoznak neki. Gazdánk vállat vont. — Elmondok majd egy esetet, a­mely tavaly történt. A mahdi elfoglalta El Obeidot. Khartumban G angol ezredes a felső Szudánról épen annyit tu­dott, mint a­mit most a kairói főhadiszállás Khar­­tumról tud. Egy reggel G. ezredes egy gőzöst füllel és azon velem együtt felmegy a fehér Níluson híre­ket szerezni. Harmadnap este több bárkát veszünk észre a folyón. Gőzösünk sebesen halad feléjük. Két bárka azonnal eltűnik, de a harmadikat elfogjuk. Egy be­duin volt rajta, a­kit rögtön az ezredes elé vezettek. A hajó fedélzetén az ezredes megkezdi a valla­tást : — Honnét lősz ? — „Nem tudom.“ — Hová megy ? — „Nem tudom.“ — Korbácsot neki! kiált az ezredes, majd az megoldja a nyelvét. Ezután újból kezdik a vallatást. — Honnét jösz ? — Nem tudom! Egy! Kettő!. .. Tiz ! . .. Húsz ! . A beduin nem szól, pedig csak úgy patakzik róla a vér. Odakötik a szerencsétlent az ágyú torka elé: — Ha szólsz, elbocsátlak. Ha nem, akkor lelövetlek. A beduin fejet csóvál. — Allah! Kerim ! „Tűz“-et vezényellek, de a beduin mit sem szólt .. . E kis elbeszélés után némi ősszünet állott be. — Hát Emin bey ? kérdő akkor Marquez. A nő ajkai kinyíltak és látni engedték a fehér fogsorokat. — Emin nem angol, monda vidáman. Emin jó ember. Emin „resignált“ (muzulmán) és „meg van elégedve“ (biztos helyen van). — Én is azt hiszem, monda Marquez. Barátai megerősítették ezt a második nézetét, mely biztatóbb volt mint az első. És egész este folyvást dicsérték ezt az Emint, a­kit a jelenlevők Szudánban ismertek. Szelid mint egy gyermek, tudós mint egy encyklopaedia, jószivű mint egy hittérítő, szegény mint Hiób és beszéli Afrika és Európa minden nyelvét. „A­ki két nyel­ven gondolkozik, annak két szive van, mondja Ri­­varol. A királyok fiai először nyelveket tanulnak és a többit csak ráadásul.“ — Tartok tőle, mondá Messadaglia ezredes, hogy ez a nő igazat beszél és hogy Gordon el van veszve. De ha Khartumot beveszik, Gordont megölik Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next