Pesti Hírlap, 1887. február (9. évfolyam, 31-58. szám)
1887-02-23 / 53. szám
Budapest, 1887.____________________________________IX. évf. 53. (2931.) sZám. _________________________________Szerda, február 23. Százalék nem adatik. Hirdetéseik Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor-utcai. SZ., földszint, T\f\T JrVJTZ’ A T TVT A TVI¥ A Ti Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLI 1 1K AI NAP LAP ® - je 4 & Hu, szétküldésére vonatkozó felszo- JUAimm ILlfU „ Lan, 31 bis, rue du Faubourg támlások intézendők. ^ ~~___ ______Montmartre. A választási csata Németországban, óriási választási mérkőzés folyt le tegnapNémetországban. Valamennyi párt — németkonzervatívok, nemzeti szabadelvűek, szocialisták, szabadelvűek, néppártiak, lengyelek és elszászi tiltakozáspártiak — rendkívüli erőfeszítést fejtettek ki, hogy diadalra segítsék jelöltjeiket. A legtöbb helyen oly tömör sorokban és majdnem egyenlő erővel állottak egymással szemben a pártok, hogy szerfölött sok pótválasztásra lesz szükség. És ezért teljesen lehetetlen még e pillanatban áttekintenünk a választások eredményét. Csak annyi kétségtelen, hogy a szabadelvű párt nagy vereséget szenvedett, míg a szélső elemek: szocialisták, német-konzervatívok és elszászi intranzigensek — tehát a jobb és baloldalnak szélső árnyalatai jelentékeny sikert értek el. De mivel mostanig egyáltalán nincs kimutatva számszerűleg mennyi kerületet nyertek és vesztettek az egyes pártok, legfölebb az konstatálható, hogy a szabadelvűek vereséget értek, anélkül, hogy egy hatalmas kormánypárti többség elemeit látnék kikerülni a választási küzdelemből. Mindenesetre végleges ítéletünket föl kell függesztenünk addig, míg a tegnapi nagy küzdelem eredményei kibontakoznak egész teljességükben. De fölötte jellemző tünemény Németország belpolitikai viszonyaira nézve, hogy midőn Bismarck herceg hónapok óta appellál a német nemzet hazafiságára és elmegy Canossába is, hogy kibékíttesse a pápa által a duzzogó katholikusokat: a választások eredménye csak részben felel meg várakozásainak. Mert nagyon kétséges, vájjon a szabadelvűek érzékeny veszteségei dacára az új birodalmi gyűlésen azok az elemek lesznek-e többségben, melyeknek támogatásával Bismarck herceg akadálytalanul viheti keresztül kivált a gazdasági reformokra vonatkozó terveit. Legjobb esetben folytonos tranzakciók és engedmények árán darab ideig el lehet a vaskancellár az új parlamenti majoritással. De nem hiszszük, hogy alkalmasnak találja arra, mikép megbízható szövetségesül tekintse. A tegnapi választási nap eredménye nem egy tekintetben kellemes lehet Bismarckra nézve, főleg ha valósul a hír, hogy a szabadelvű párt elvesztette kerületeinek legalább is fele részét , de másrészről egész aggasztó sivárságban tünteti föl a pártokra szakadozott Németország belpolitikai helyzetét. Franciaország pártviszonyai, ámbár nem a legegészségesebbek, összehasonlítva Németországéival, hasonlíthatlanul örvendetesebb képet mutatnak. Bármily nagy elvi ellentétek válaszszák is el egymástól a francia pártokat, akkor, midőn Franciaország hatalmának megszilárdítása érdekében hazafiságukra történik hivatkozás, a haza biztosan számíthat rájuk. Opportunisták és radikálisok, bonapartisták és legitimisták egy táborban lesznek azon pillanatban, midőn Franciaország hatalmi érdeke forog kockán. S nincs oly nagy áldozat, melyet a francia nemzet meg ne hozna a legönfeláldozóbb készséggel, ha Franciaország prestigezsének megőrzéséről van szó. Németországban ellenben a partikularizmus, a szocializmus s a vallási ellentétek kóranyaga inficiálta az egész államtestet. A birodalmi egység vasabroncsa körülövezi ugyan Németországot, de ezt az egységet sokkal inkább a szuronyok hatalma, mint a nép millióinak közös politikai eszméi és érzelmei őrzik. A dél és észak közötti éles ellentétet, mely a faji jellegnek, vérmérsékletnek, különböző vallásnak és eddigi közjogi különállásnak meggyökeresedett következménye, a birodalmi egység ténye nem törülhette el. A katholicizmus s a protestantizmus harca kihat a politikai térre is. Bismarck hercegnek le kellett rontania saját művét és kibékülést keresni a római kúriával és hierarchiával, hogy élte végén biztosítsa az 1870—71-iki fényes fegyvertények világtörténeti jelentőségű eredményét. Viszont a szocializmus egyre közömbösebbé teszi az értelmi és anyagi munka proletariátusát a birodalomfentartó eszmék és törekvések iránt. A szocialisták elsősorban a militarizmusnak , azaz azon hatalomnak lévén ellenségei, melyen a német birodalom ereje nyugszik, nem hajlandók teljesíteni ama követeléseket, melyeket Bismarck herceg és a katonák támasztanak Németország biztonsága érdekében. Ők a társadalom intézményeit akarják megváltoztatni, hogy megszerezzék a munkásosztálynak a boldogító theóriáikban hirdetett jólétet. Rájuk épen nem számíthat Bismarck hercegnek azon politikája, mely újabb vér- és pénzadót követel a nemzettől. S még mindig nem szóltunk a lengyelekről és elzásziakról kiknek külön érdeke nem teszi kívánatossá, hogy a német birodalmi eszme és vele a korlátozhatlan germanizmus omnipotensek legyenek Németországban. Ily szertehúzó pártok és elemek mellett mellett is beválasztották a képviselőházba, de a honatyaságba is csakhamar beleunt. Elment utazni, bebarangolta egész Európát és fél Ázsiát s esztendőkig élt Konstantinápolyban mint muzulmán. Olaszországban halt meg, épen mikor egy Mekkába teendő zarándok-utra készült. Hasonló „whim“-je volt lord Baltimore-nak, aki ugyanabban az időtájban, mikor lord Montague, a múlt század utolsó harmadában, rendkívüli feltűnést keltett esztelen pazarlásával. Török-stylü pompás palotát építtetett London Westend városrészében, s ott minden tekintetben úgy élt, mintha szent könyve nem a biblia, hanem a korán volna. Serailt is tartott, de az angol főváros közvéleménye annyira fölzúdult e pasáskodás ellen, hogy csakhamar háremestül, mindenestül Nápolyba kellett menekülnie. Egy Bamfield nevű milliomos azzal tett szert nevezetességre, hogy egy kóbor cigánykaravánhoz csatlakozott és azzal vándorolt faluról-falura, egész élete végéig. Egy Welby nevű londoni polgármesternek pedig az volt a whimje, hogy London kellő közepén teljesen elzárkózott az emberektől. Házában rajta kívül csak egy öreg szolgáló lakott, de ennek nem volt szabad vele szólnia. E mellett csupán növényi élelemmel táplálkozott és vizen kívül soha semmiféle más ital nem nedvesítette ajkait. A kinek dolga volt vele, csakis levélben fordulhatott hozzá ,s ő is levélben válaszolt. Naphosszat folyton tudományos könyveket olvasgatott, és még fivérével, nővérével, sőt egyetlen leányával sem érintkezett. így élt 44 esztendeig önalkotta remeteségben és 84 éves korában halt meg. Egy Tallis nevű worcestershire-i gentlemanről a „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Whim. — Angol különcök. — Csak ma volt alkalmunk említést tenni egy különc angolról, aki végrendeletében azt a furcsa kötelességet rótta fiára, sir Charles Dilke-re, hogy ősnemesi nevét toldja meg a nagyon is nyárspolgáriasan hangzó „Snooke“ névvel. Olvasóink ama része pedig, mely figyelemmel kíséri színházi rovatunkat, bizonyára emlékezni fog még az öreg Szigeti József egy kegyetlenül rossz darabjára, mely azon sarkallik, hogy Brithonnak egy kéményseprő mivoltára büszke fia, szintén testamentom útján, akként intézkedett, hogy minden primogenitus utóda, az ő kormos mesterségét legyen kénytelen megtanulni. Az efféle „bogár“-ak Angolországban sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint egyéb országokban. Amit nálunk sokszor őrültségnek vagy legalább is bolondságnak nyilvánítanának, azon ott meg sem botránkoznak az emberek, legfölebb mosolyognak egyet, aztán közömbös vállvonással napirendre térnek fölötte. „Érdekes whim !“ ez az egész megjegyzésük. „Whim“ — így hinak a brittek minden olyan bizarr sajátságot, mely lehet nevetséges vagy szánandó, de amellett senkinek sem árt, ha csak magának az illető „whimsical“ embernek nem. Az angol népélet annaleseiben tömérdek ilyen furcsaság van följegyezve és ezek közül akarunk most néhányat elmondani. Egyike volt a legérdekesebb „bogaras"-oknak Edward Wortley Montague, a törökországi leveleiről híres lady Montague fia. Sehogysem tetszett neki, hogy ott kell laknia apja fényes palotájában; nem bírt megbarátkozni azzal az eszmével sem, hogy valamikor mint az ország pairjének a londoni urakházában kell majd helyet foglalnia. Rendkívül erős hajlamot érzett magában a szegények életviszonyai iránt és egészen boldogtalanná tette az a tudat, hogy előkelő és gazdag ember fiaként született. Már kilenc éves korában megszökött hazulról és elment London egyik legpiszkosabb városrészébe egy folyton részegeskedő kéményseprőhöz inasnak. Az az irtóztató koszt, melylyel tartották, az a rongyos ruha, melyet ráadtak, az a sok ütleg, melyben mindennap része volt, a legtöbb boldogságnak tűnt fel előtte. Egészen kétségbeesett, midőn hozzátartozói kilenc havi inaskodás után fölfedezték és erőszakkal visszavitték az ősi palotába. Anyja minden lehetőt megtett, hogy kigyógyítsa a fiút ebből a különös betegségéből, de hiába. A kis Edward megint elillant hazulról és már most beállott egy halárushoz, aki nedves, rossz levegőjű pincében lakott. Nagy nehezen, itt is ráakadtak, visszavitték aranyos ínségébe és ezentúl szigorúan őrizték. Pár év múlva újra alkalma akadt, otthagyni az apai házat. Ezúttal matrózfiúnak csapott fel és ilyen minőségben eljutott Oportoba, ahol egy öszvérhajcsár inasává lett. Végigbarangolt vele egész Spanyolországon és Portugálon és csak esztendők leteltével tért megint vissza Londonba. Ekkor hajlamai az ellenkezőbe csaptak át : roppant tékozlást kezdett, mely majd hogy az adósok börtönébe nem juttatta. Mi idén hóbortossága Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.