Pesti Hírlap, 1887. február (9. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-23 / 53. szám

Budapest, 1887.____________________________________IX. évf. 53. (2931.) sZám. _________________________________Szerda, február 23. Százalék nem adatik. Hirdetéseik Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor-utcai. SZ., földszint, T\f\T JrVJTZ’ A T TVT A TVI¥ A Ti Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap P­OLI 1 1K AI NAP LAP ® - je 4 & Hu­, szétküldésére vonatkozó felszo- JUAimm ILlfU „ Lan, 31 bis, rue du Faubourg támlások intézendők. ^ ~~___ ______Montmartre. A választási csata Németországban, óriási választási mérkőzés folyt le tegnap­­Németországban. Valamennyi párt — német­­konzervatívok, nemzeti szabadelvűek, szocialis­ták, szabadelvűek, néppártiak, lengyelek és el­­szászi tiltakozáspártiak — rendkívüli erőfeszítést fejtettek ki, hogy diadalra segítsék jelöltjeiket. A legtöbb helyen oly tömör sorokban és majdnem egyenlő erővel állottak egymással szemben a pártok, hogy szerfölött sok p­ó­t­v­á­­lasztásra lesz szükség. És ezért teljesen lehetetlen még e pillanatban áttekintenünk a vá­lasztások eredményét. Csak annyi kétségtelen, hogy a szabadelvű párt nagy vereséget szen­vedett, míg a szélső elemek: szocialisták, né­met-konzervatívok és elszászi intranzigensek — tehát a jobb és baloldalnak szélső árnyalatai jelentékeny sikert értek el. De mivel mostanig egyáltalán nincs kimutatva számszerűleg mennyi kerületet nyertek és vesztettek az egyes pártok, legfölebb az konstatálható, hogy a szabadelvűek vereséget értek, anélkül, hogy egy hatalmas kor­mánypárti többség elemeit látnék kikerülni a választási küzdelemből. Mindenesetre végleges ítéletünket föl kell függesztenünk addig, míg a tegnapi nagy küz­delem eredményei kibontakoznak egész teljessé­gükben. De fölötte jellemző tünemény Németor­szág belpolitikai viszonyaira nézve, hogy midőn Bismarck herceg hónapok óta appellál a német nemzet hazafiságára és elmegy Canossába is, hogy kibékíttesse a pápa által a duzzogó katho­­likusokat: a választások eredménye csak rész­ben felel meg várakozásainak. Mert nagyon két­séges, vájjon a szabadelvűek érzékeny veszte­ségei dacára az új birodalmi gyűlésen azok az elemek lesznek-e többségben, melyeknek támo­gatásával Bismarck herceg akadálytalanul viheti keresztül kivált a gazdasági reformokra vonat­kozó terveit. Legjobb esetben folytonos tranzak­ciók és engedmények árán darab ideig el lehet a vaskancellár az új parlamenti majoritással. De nem hiszszük, hogy alkalmasnak találja arra, mikép megbízható szövetségesül tekintse. A tegnapi választási nap eredménye nem egy tekintetben kellemes lehet Bismarckra nézve, főleg ha valósul a hír, hogy a szabadelvű párt elvesztette kerületeinek legalább is fele részét , de másrészről egész aggasztó sivárságban tün­teti föl a pártokra szakadozott Németország bel­politikai helyzetét. Franciaország pártviszonyai, ámbár nem a legegészségesebbek, összehason­lítva Németországéival, hasonlíthatlanul örven­­detesebb képet mutatnak. Bármily nagy elvi el­lentétek válaszszák is el egymástól a francia pártokat, akkor, midőn Franciaország hatalmának megszilárdítása érdekében hazafiságukra történik hivatkozás, a haza biztosan számíthat rájuk. Op­portunisták és radikálisok, bonapartisták és le­gitimisták egy táborban lesznek azon pillanatban, midőn Franciaország hatalmi érdeke forog koc­kán. S nincs oly nagy áldozat, melyet a fran­cia nemzet meg ne hozna a legönfeláldozóbb készséggel, ha Franciaország prestige­zsének meg­őrzéséről van szó. Németországban ellenben a partikularizmus, a szocializmus s a vallási ellentétek kóranyaga inficiálta az egész államtestet. A birodalmi egy­ség vasabroncsa körülövezi ugyan Németorszá­got, de ezt az egységet sokkal inkább a szuro­nyok hatalma, mint a nép millióinak közös po­litikai eszméi és érzelmei őrzik. A dél és észak közötti éles ellentétet, mely a faji jellegnek, vér­­mérsékletnek, különböző vallásnak és eddigi közjogi különállásnak meggyökeresedett követ­kezménye, a birodalmi egység ténye nem törül­hette el. A katholicizmus s a protestantizmus harca kihat a politikai térre is. Bismarck her­cegnek le kellett rontania saját művét és kibé­külést keresni a római kúriával és hierarchiá­val, hogy élte végén biztosítsa az 1870—71-iki fényes fegyvertények világtörténeti jelentőségű eredményét. Viszont a szocializmus egyre közömbö­sebbé teszi az értelmi és anyagi munka prole­tariátusát a birodalomfentartó eszmék és törekvé­sek iránt. A szocialisták első­sorban a militarizmusnak , azaz azon hatalom­nak lévén ellenségei, melyen a német birodalom ereje nyugszik, nem hajlandók teljesíteni ama követeléseket, melyeket Bismarck herceg és a katonák támasztanak Németország biztonsága ér­dekében. Ők a társadalom intézményeit akarják megváltoztatni, hogy megszerezzék a munkás­­osztálynak a boldogító theóriáikban hirdetett jó­létet. Rájuk épen nem számíthat Bismarck her­cegnek azon politikája, mely újabb vér- és pénz­adót követel a nemzettől. S még mindig nem szóltunk a lengyelekről és elzásziakról kiknek külön érdeke nem teszi kívánatossá, hogy a német birodalmi eszme és vele a korlátozhatlan germanizmus omnipotensek legyenek Németor­szágban. Ily szertehúzó pártok és elemek mellett mellett is beválasztották a képviselőházba, de a hon­­atyaságba is csakhamar beleunt. Elment utazni, be­barangolta egész Európát és fél Ázsiát s esztendőkig élt Konstantinápolyban mint muzulmán. Olaszor­szágban halt meg, épen mikor egy Mekkába teendő zarándok-utra készült. Hasonló „whim“-je volt lord Baltimore-nak, a­ki ugyanabban az időtájban, mikor lord Montague, a múlt század utolsó harmadában, rendkívüli feltű­nést keltett esztelen pazarlásával. Török-stylü pom­pás palotát építtetett London Westend városrészé­ben, s ott minden tekintetben úgy élt, mintha szent könyve nem a biblia, hanem a korán volna. Serailt is tartott, de az angol főváros közvéleménye annyira fölzúdult e pasáskodás ellen, hogy csakhamar há­remestül, mindenestül Nápolyba kellett menekülnie. Egy Bamfield nevű milliomos azzal tett szert nevezetességre, hogy egy kóbor cigánykaravánhoz csatlakozott és azzal vándorolt faluról-falura, egész élete végéig. Egy Welby nevű londoni polgármester­nek pedig az volt a whimje, hogy London kellő kö­zepén teljesen elzárkózott az emberektől. Házában rajta kívül csak egy öreg szolgáló lakott, de ennek nem volt szabad vele szólnia. E mellett csupán nö­vényi élelemmel táplálkozott és vizen kívül soha semmiféle más ital nem nedvesítette ajkait. A kinek dolga volt vele, csakis levélben fordulhatott hozzá ,­s ő is levélben válaszolt. Naphosszat folyton tudo­mányos könyveket olvasgatott, és még fivérével, nő­vérével, sőt egyetlen leányával sem érintkezett. így élt 44 esztendeig önalkotta remeteségben és 84 éves korában halt meg. Egy Tallis nevű worcestershire-i gentlemanről a „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Whim. — Angol különcök. — Csak ma volt alkalmunk említést tenni egy különc angolról, aki végrendeletében azt a furcsa kötelességet rótta fiára, sir Charles Dilke-re, hogy ősnemesi nevét toldja meg a nagyon is nyárspolgá­­riasan hangzó „Snooke“ névvel. Olvasóink ama ré­sze pedig, mely figyelemmel kíséri színházi rovatun­kat, bizonyára emlékezni fog még az öreg Szigeti József egy kegyetlenül rossz darabjára, mely azon sarkallik, hogy Brithonnak egy kéményseprő mivol­tára büszke fia, szintén testamentom útján, akként intézkedett, hogy minden primogenitus utóda, az ő kormos mesterségét legyen kénytelen megtanulni. Az efféle „bogár“-ak Angolországban sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint egyéb országokban. Amit nálunk sokszor őrültségnek vagy legalább is bolondságnak nyilvánítanának, azon ott meg sem botránkoznak az emberek, legfölebb mosolyognak egyet, aztán közömbös vállvonással napirendre tér­nek fölötte. „Érdekes whim !“ ez az egész meg­jegyzésük. „Whim“ — így hinak a brittek minden olyan bizarr sajátságot, mely lehet nevetséges vagy szá­nandó, de amellett senkinek sem árt, ha csak ma­gának az illető „whimsical“ embernek nem. Az an­gol népélet annaleseiben tömérdek ilyen furcsaság van följegyezve és ezek közül akarunk most néhá­nyat elmondani. Egyike volt a legérdekesebb „bogaras"­-oknak Edward Wortley Montague, a törökországi leveleiről híres lady Montague fia. Sehogysem tetszett neki, hogy ott kell laknia apja fényes palotájában; nem bírt megbarátkozni azzal az eszmével sem, hogy va­lamikor mint az ország pairjének a londoni urak­­házában kell majd helyet foglalnia. Rendkívül erős hajlamot érzett magában a szegények életviszonyai iránt és egészen boldogtalanná tette az a tudat, hogy előkelő és gazdag ember fiaként született. Már kilenc éves korában megszökött hazulról és elment London egyik legpiszkosabb városrészébe egy foly­ton részegeskedő kéményseprőhöz inasnak. Az az irtóztató koszt, melylyel tartották, az a rongyos ru­ha, melyet ráadtak, az a sok ütleg, melyben min­dennap része volt, a legtöbb boldogságnak tűnt fel előtte. Egészen kétségbeesett, midőn hozzátartozói kilenc havi inaskodás után fölfedezték és erőszakkal visszavitték az ősi palotába. Anyja minden lehetőt megtett, hogy kigyógyítsa a fiút ebből a különös be­tegségéből, de hiába. A kis Edward megint elillant hazulról és már most beállott egy halárushoz, aki nedves, rossz levegőjű pincében lakott. Nagy nehezen, itt is ráakadtak, visszavitték aranyos ínségébe és ezentúl szigorúan őrizték. Pár év múlva újra al­kalma akadt, otthagyni az apai házat. Ezúttal mat­­rózfiúnak csapott fel és ilyen minőségben eljutott Oportoba, ahol egy öszvérhajcsár inasává lett. Vé­­gigbarangolt vele egész Spanyolországon és Portu­gálon és csak esztendők leteltével tért megint vissza Londonba. Ekkor hajlamai az ellenkezőbe csaptak át : roppant tékozlást kezdett, mely majd hogy az adósok börtönébe nem juttatta. Mi idén hóbortossága Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next