Pesti Hírlap, 1887. június (9. évfolyam, 149-178. szám)

1887-06-03 / 151. szám

Budapest, 1887. IX. évf. 151. (3029.) szám. ■ ill.im■ fi­lm—m­.arrír ' Előfizetési ár als: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bírajíst nátor-utca 7. S2„ földsmtr hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP.(ÍR)­­I: Péntek, Junius 3 czartceeziesi iroda: Elvaíssica, Itádor­ utca 7. sz. 1. előtt, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen leveles csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Az árvíz. Rettenetes következetességgel áll be Ma­gyarországon az elemi csapások pusztítása min­den évben. Tűzzel árvíz szövetkezik, hogy na­gyobbá tegye a nyomort. Hol falánk lángoknak esnek áldozatul virágos városok és népes fal­vak, hol rengeteg területek gazdag termést ígérő mezői fölött csapnak össze gátat szakító folyók hullámai. Hol vérvörössé válik az égboltozat nagy tűzvészek viszfényétől, hol tenger támad a síkságon a szétömlő árvíztől. Alig van na­gyobb városa Magyarországnak, mely egy fél század leforgása alatt tűzvésztől vagy árvíztől óriási károkat ne szenvedett volna. Budapest, Szeged, Komárom, Esztergom, Miskolc, Eperjes, Nagy-Károly s hosszú sorú kisebb helyeknek a katasztrófák egész láncolatának emlékét idé­zik föl. A közrészvét még csak most enyhít a leg­utóbbi tűzvészek áldozatainak nyomorán, s a Duna és Tisza közötti termékeny síkságokról már is egymásután érkeznek újabb elemi csa­pások lesújtó hírei. Megdagadt folyók hullámai Temes megyében nagy területeket helyeznek víz alá. Két héten keresztül a hatóságilag kirendelt közmunkaerő kétségbeesett tusát vívott a Temes s a Bega árvizeivel. Éjjel-nappal sok ezren dol­goztak a töltések megerősítésén a­nélkül, hogy megmenthették volna a fenyegetett vidékek na­gyobb részét. Az árvíz ellenállhatlan hatalom­mal foglalta el a már tavaly — mi több évek sora óta tavaszszal — elöntött területeket. S váratlanul, mint derült égből cikázó villám, hozza hírül a táviró a Tápé és Algyő közötti tiszai védgát zsilipjének átszakítását. Az árvíz száguldozva ömlik Hód-Mezővásárhely felé, már nyaldosva e gazdag alföldi város védtölté­­seit. A Tiszának iszapos hullámai megint ked­vükre terjeszkednek az alföld egyik legterméke­nyebb vidékén, melyet méltán hittünk biztosítva Szeged katasztrófája óta. Megmásíthatlan végzettel áll váljon szemben Délmagyarország lakossága, hogy minden év meghozza a maga árvíz­csapásait ? Oly legyőz­­hetően váljon a természet, hogy kárba kell vesz­nie a vízszabályozásokra fordított millióknak ? Nincs lehetőség biztosítani száz- meg százezer hold első minőségű termő­földet az árvíz ellen ? Csakugyan ezt kellene hinnünk, ha tapasz­taljuk hosszú sorát a majdnem mindig ugyan­azon helyen bekövetkező katasztrófáknak. De nem a természet legyőzhetlen, csak az em­beri munka gyarló, felületes és nyomorúságos. A vízszabályozó társulatok egységes, egyöntetű terv nélkül fogtak egyes folyórészek szabályozásához. Lelkiismeretlen vál­lalkozók silány munkát végeztek, kevés anyagot építve be a védgátakba, hogy többet nyerjenek. A felügyelettel megbízott állami közegek hanya­gul teljesítették ellenőrző kötelességüket. Nem légből kapott vádakat sorolunk itt elő. Temes megye közgyűlésén ismételve szellőz­tették a bűnös visszaéléseket, melyek a temes­­begavölgyi vízszabályozó társulat működéséhez tapadnak- Mi több, a megye az imént határozta el, hogy újra fölterjesztést intéz a közlekedési miniszterhez a vízszabályozás körüli mulasztások tárgyában. Hasonló panaszokat, Csongrád megyéből is gyakran hallottunk már. Most pedig egyenesen azt jelentik, hogy a Tápé és Algyő között tör­tént zsilip-átszakításnak oka a hiányos fel­ügyeletben s a hanyagul teljesített munkálatokban rejlik. Lehetetlen felháborodás nélkül nem szólni azon lelkiismeretlenségről, melylyel nálunk ki­vált a középitkezések terén találkozunk. Az ár­víz elleni védekezésekre fordított millióknak, mintha csak az volna egyedüli rendeltetésük, hogy meggazdagítsanak egy csomó vállalkozót és szétfolyjanak „provízió“ és borravaló alakjá­ban különböző urak mindig tátongó zsebeibe. Az érdekelt birtokosok s az állam ellenben, mintha csak az ablakon dobnák ki a pénzt. Egy nagyon közepes felduzzadása a Tiszának széttépi a zsilipet és 20—30.000 holdat néhány óra alatt víz alá helyez. Jó gondolat ily körülmények között Bo­ró­s­s Gábor közlekedésügyi minisztertől, hogy személyesen akarja szemügyre venni a temes­­megyei árvízkatasztrófa színhelyét. A­ki annyi erélynek, önállóságnak és tárcája ügyeiben való jártasságnak adta jelét, mint a közlekedésügyi minisztérium jelenlegi vezetője, attól joggal re­mélhető, hogy a helyzetet nem fogja azon ha­mis világításban látni, mely az érdekelt műszaki közegek jelentéseiből sugárzik elő. Nagy ideje, hogy a kormány a legtüzetesebben foglalkozzék a vízszabályozási bajokkal és megmentsen sok ezer birtokost és jó adófizetőt a tönkreme­­néstől. Ne hivatkozzék senki a természeti nehéz­ségekre. A vízszabályozás terén más államokban a mérnöki tudomány sokkal nagyobb nehézsé­geket győzött le. Ott van Hollandia, mely a ten­gertől hóditá el a szárazföldet; ott Olaszország, mely a Pó árvizétől meg tudja menteni gazdag síkságait. De nem szabad kontárokra bízni a­ ­ „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A nemzeti színház 1886/7. évi működése. — A „P­e­s ti Hir la­nd“ eredeti tárcája. — A nemzeti színház kéthavi szünideje teg­nap vette kezdetét. Az igazgatónak és a tagok­nak módjukban lesz a lefolyt év fáradalmait ki­pihenni, hogy őszszel ujult erővel láthassanak munkához. Reméljük, hogy úgy a darabok meg­választásában, mint azok előadásában több vál­tozatosságot fognak az új évadban nyújtani. Mert sajnos, a lefolyt színházi év vajmi kevéssé nyugtatott meg abban az irányban, hogy a nemzeti színháznak eddigi magas színvonala továbbra is csorbí­tatlanul fentartható lesz. Az igazgatóság azon igyekezetét, hogy minél több újdonságot iparkodott színre hozni, el nem ta­gadhatni , de mindennek dacára az elért ered­ményt nagyon meddőnek kell mondanunk, mi­vel a színre került tizenkét újdonság közül csak 1—2 aratott teljes sikert, a többi pedig bukás és félbukás közt osztozkodva, a műsorról előbb­­utóbb letűnt. Nem hallgathatjuk el itt sem, mint már más alkalommal is hangsúlyoztuk, hogy a dráma­­bíráló bizottságnak a darabok megbírálásánál és kiválasztásánál nagyobb szigorral kellene el­járnia. Különösen a külföldi dara­bok elfogadásánál nagyobb elő­­vigyázatot kellene tanúsítania és nem szabadna magát az esetleg külföldön ara­tott nagy siker által befolyásoltatnia. Mert tudvalevő, hogy elég néhány hazafias tiráda, hogy pl. a könnyű- és hevesvérű francia vagy a „Grossdeutschthum“ dicsőségétől mámoros német határtalan lelkesedésbe törjön ki és a különben gyarló darab fényes külső sikert és számtalan előadást érjen el, holott nálunk ugyan a darab a közönséget hidegen hagyja. Példája ennek „Antoinette Rigaud“, „Ghamil­­lac“, „Sarah grófnő“, „Aranyhalak“, mely utóbbi Berlinben eddig egymásután ötvenszer került színre. Igaz ugyan, hogy nagyobb becsű ma ez évben ritkaság volt mindenütt és a külföldi színházak sem dicsekedhetnek jó vagy éppen irodalmi becsű újdonsággal, sőt mennyiségileg a nálunk előadott újdonságok számát meg se közelítik. (Példa erre a bécsi Burgszínház.) De a nemzeti színház igazgatósága is, az újdonsá­gok rossz voltát látva, inkább kevesebb újdon­ságot hozhatott volna színre és annál nagyobb gondot fordíthatott volna a régi jó darabokra és különösen a klasszikus művekre. A klasszikus műsorra a nemzeti színház ér­demdús igazgatója eddig némely súlyt fektetett, sőt igyekezett is azt minden évben legalább 1­­2 darabbal gyarapítani. Annál feltűnőbb tehát az igazgatóságnak ez évben tanúsított közönye a klasszikus darabok színrehozatala iránt, bár ta­pasztalhatta, hogy ép az ily estéken telt házak voltak. Bízvást állíthatjuk, hogy a nemzeti színház fennállása óta oly gyönge műsor, oly kevés klasszikus est, mint ebben az évben, még alig volt. És így nem csodálhatni, ha a közönség nincs megelégedve a nemzeti színházzal, viszont ennek következtében a nemzeti színház nincs megelégedve a közönséggel. De beszéljen­­a statisztika : Augusztus hóban volt két klasszikus est, színre került a „Szentivánéji álom“ kétszer. Szeptemberben egyszer adták elő Hugo Viktor „Lucretia Borgiáját.“ Októberben két eredeti történeti szomorú­­játékot adtak: C­s­i­k­y Gergely „Spartacusát“ és Bartók Lajos „Kendi Margitját“. Novemberben három eredeti szomorújáté­­kot: „Endre és Johannát“ Rákosi Jenőtől, Katona „Bánk-bán­ját“ és Vörösmarty Mihály emlékére „Az áldozat“-ot, és három klasszikus est: „Hamlet“, „Romeo és Julia“ és „Phaedra“. December hóban „III. Richard“, „Cimbe- Iine", „IV. Henrik“, „Sganarelle és Tartufe“, „Julius Caesar“ és „Coriolanus“ került szinre. Január hóban „Othello-t“, „Essex gróf“-ot, „Antonius és Cleopatra“-t és „Ármány és sze­relmet“ adták elő. Február hóban „Endre és Johanna“ és „Vízkereszt“ került szinre. Március hóban „Borgia és Lucretia“, „Phaedra“ és „A velencei kalmár“. Április hóban „Iskarióth“ és Faust“. Május hóban: egy sem. Tehát 10 hóban kürülbelül 280 előadásból — „Faustot“ kivéve — volt összesen huszon­hat olyan est, a­midőn magasabb stílű dráma, szomorújáték vagy klasszikus darab került színre. Ebből novemberre és decemberre jut tizen­két est, a többi 8 hóra összesen tizennégy maradt. Nem érdektelen itt az összehasonlítás a nemzeti színház és bécsi Burg-színház közt. A­míg nálunk 28 ily­est volt, ott ugyanezen idő Lapunk mai száma IS oldalt tartalmaz.

Next