Pesti Hírlap, 1887. augusztus (9. évfolyam, 210-238. szám)

1887-08-01 / 210. szám

■fyratjTTr«kjpskí* ■i'- I • vy Budapest, 1887.'_____________________________IX. évf. 210. (3088.) szám._________________________Hétfő, augusztus 1. Előfizetési árak: Szerkesztési iroda: ^ ^7 / __ ,* ^jj g jj^j lap szellemi részét Kiadóhivatal • « vífpripir fial Budapest nádor-utca l SZ„ földSont, nAT jrpjjr A T M A DTT A TV Francziaország szére pedig hová az előfizetések és a lap rl J| | I I K A I M­ A Fl I | A T JoHI1 F- JoKES & ClE- Páris' Szétküldésére vonatkozó felszí 1 V/XjA 1 JJ.VXXA HXH JJ­ lXli « INTÉZET fi ban, 31 bis, rue du Faubourg támlások intézendő. Montmartre. Az áldás. Gazdagon hullatja acélos magvait a leara­tott kalász. Serényen folyik a cséplés a pörkölő hőségben s meglátszik, hogy tud dolgozni jól is, sokat is, ha akar, a magyar. Adott az isten bő termést, jó búzát széres ez országban mindenütt, a­hol csak a bűnösen könnyelmű emberek el nem rontották áradással. Áldás fakadt ki a száraz rögökből s épen ide­jére, mivel az elmékben és szívekben úgyis ki­apadóban vannak a helyes és igazán jó csele­kedetek áldásos forrásai. Imhol a természetben is lakozik szánalom. S a­mi jótéteményt veszünk tőle, azt nem kell megfizetni sem hízelgéssel, sem lealázó szolgá­latokkal, sem a szorongó lelkiismeret egy-egy föláldozott darabjával, mint a­hogy meg kell fizetni a hatalmas emberek kedvezéseit. Csak az az igazi áldás, a­mit becsületes munkánk árán kapunk kérges markunkba a jótevő anyatermé­szettől. Ebből keletkezik az igazi vagyoni erő, a becsületes gondolat, a polgári jellem és a fér­fias függetlenség. Emellett Magyarország még csakugyan földmivelő ország. A­mi ipara van, az kevés, szinte semmi. A kereskedéshez is kevés a kö­zünk. Városi népünk nem bír döntő szereppel. S valljuk meg, hogy értelmiségi produkciónktól is sokszor éhen maradnánk az esztendőben. Agrikol nép vagyunk. Nemzeti erőink a haza földjében gyökereznek. Művészetünk, irodalmunk, de még tudományunk is a „föld“ jellegét viseli magán. Ebbe nyúlnak le társadalmi rendsze­rünk és állami életünk gyökerei. S mióta sza­baddá lett a tulajdon, nem a föld változott meg, csak a gyökerek szaporodtak, a melyek faji és nemzeti életünket a haza szent talajával összefűzik. S nem is magyar az, a ki nem ra­gaszkodik földjéhez és nem érzi magában a földművelés iránt való nemes hajlandóságot. Azután hozzá van fűzve a földhöz és ennek terméséhez egész gazdasági jólétünk. De még ennél is több. Szellemi életünk elevensége vagy hanyatlása. Közszellemünk mozgása. Erkölcseink alakulása. Nemzetünk szaporodása. A házasság, születés, halál, mind-mind híven követi a ter­mések változásait. Az idén új vért és új erőt fog hozni az egész magyar élet véredényeibe a bő termés. Fölrendít sok mindent, a­mit sorvadónak hit­tünk. Tápot ad a közlekedésnek, kereskedés­nek, iparnak, szellemi keresetnek. Talán még a megcsappant erkölcsi öntudatot és az egyén függetlenségi érzetét is föleleveníti. A műveltség is gyorsabban tenyészik talán tovább, mert ez is oly növény, mely jobban terem ha pénzzel, mint ha frázisokkal öntözik. Örülhet mindenki a termésnek, nemcsak a földbirtokos, bérlő és földműves. És kívánhatja mindenki, hogy minél több pénzzé változzék a szép és sok piros búza. Tudjuk ugyan mindnyájan, hogy a búza ára nem valami fényes. De mégis jobb a tavalyinál valamivel. Tavaly ilyenkor a jó minő­ségű új búza 8 frt 5 krért kelt a budapesti piacon. Ma 8 frt 45 krt is adnak érte. Csak megmaradjon az ára, a­miben különben a kereskedők nem nagyon bíznak. De hát tavaly gyönge közepes termés volt, az idén pedig bő termés. Szent bizonyos tehát, hogy gazdáink régen nem látott pénzösszegek­hez jutnak. Mit tesznek vele, az persze először is az ő dolguk. Sok el fog menni az adóba, az adós­ságok kamataira s bizonyosan az áldomásra is. Azonban az irodalomnak is kötelességében áll, hogy a költekezésbe még idején beleszóljon. Legyen óvatos mindenki, de kiváltképen a gazdaközönség a költekezésben. Nemzetünknek a takarékosság nem erénye. Könnyűkezűek va­gyunk valamennyien, kezdve a pénzügyminisz­teren s végezve a napszámoson. Le kell szokni erről az óriási hibáról, mely máris annyi ezer birtok elharácsolására s annyi ezer család felfordulására vezetett. Le­gyünk mérsékletesek s bánjunk okosan a pénz­zel. Ha a német, francia és olasz akkor szoron­gatja legjobban a pénzes erszény nyakát, mikor az még tele van, mi se szorongassuk akkor, a­mikor már üres. Becsüljük meg a krajcárt. A­mit kiadunk, csakis a föltétlenül szükséges és hasznos, produktív célokra fordítsuk. Birto­kainkat őrizzük meg. Ne akarjunk uralkodni a jövő rovására. Gyermekeinket neveljük tisztes­séggel munkára. Ne nézzünk mindig az állam és a hivatalok felé. S hacsak lehet, takarítsunk, habár keveset is. Míg nem lesznek tőkéink, ki leszünk szolgáltatva minden pénznek és minden hatalomnak. Ez képezi kiinduló pontját minden más­nak. A nagy Széchenyi gróf is ezt dörögte szüntelen fülébe az egész nemzetnek. S ezt kell fölirnia jelszó gyanánt a szivébe minden ma­gyar embernek. És el kell olvasnia ezt a felirást gyakran; különösen mikor jó termése , volt s az égen látni kezdi az ismeretes nagy­bőgőket. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A nemzeti színház tüzbiztossága hajdan. (Egy kis visszaemlékezés.) Boldog idők voltak azok, a­mikor még kizáró­lag a nagy istenség megbízottjára, a gyönge emberi­ség fölött őrködő őrangyalra volt bízva a nemzeti színház tűzbiztossága s igy közvetve sok száz ember testi épsége a élete! Hej de jól is végezte az őran­gyal feladatát! Pedig se uniformisa, se csákánya, se kötél a nyakán nem volt, sőt még látni se láttuk soha; de mert oly sok balszerencse, oly sok igazi veszély között mindig éreztük védő szárnyait, tehát okvetlen jelen kellett lennie, habár soha se lát­tuk is. A negyvenes évek végén, de leginkább az öt­venes évek elején, mikor még a magyar ember oly szépen összesimult, mikor közös elnyomatásunkban a magyar társadalomnak, úgyszólván ez egyetlen nyilvános gyűl helyén polgár és mágnás, szegény és gazdag, keresztény és nem keresztény oly szépen összefért mulatni, no meg egy kicsit hazafias köte­lességet is teljesíteni: Lagrange, Hollósy Kornélia, Lesznyievska Lujza, Stéger, Fü­redy opera énekesek, Jókainé, Lendvay-Latkócziné, Bulyovszkiné, Lendvay, Egressy, Fáncsy, a jó Szentpéteri bácsi, Tóth József és mások szították a hazafiság vagyis lobogó lángját. Az akkori igazgatók is mindent elkövettek, hogy a szépet a hazafiassal párosítsák. Céljukat el is érték, fáradságukat siker koronázta. Ez évekre esnek a jó operák mellett a ki­tűnő drámai előadások és a híres álarcos bálok is. Így az opera mint a dráma majdnem mindig zsú­folt házat csináltak. A földszint sűrű zártszékei, a két oldalon lévő keskeny bejáróval, a szűk körre szorított földszinti álló­hely majdnem minden előadá­son oly zsúfolt volt, hogy a „hollandi“ heringek sem irigyelhették volna sorsunkat! A földszinten két zártszéknyitogató volt: a jobb oldalon férfi, az öreg „B­e r­é n­y i b­á­c­s­i“, egy alacsony, nagyon kövér, de fürge ősz ember, zsebé­ben nagy, kerek tubákos pikszissel, mely jó „Nagel“­­féle fris trafik-tubákkal volt megtöltve és rendesen minden este kiürült, mert Birányi bácsi derűre-bo­­rura kinálgatta a színházlátogatóknak a tubákat, s azok jó szívvel elfogadták, úgy, hogy némelykor az előadás előtt valóságos prüszkölő hangverseny volt a nézőtéren, mi fölött aztán az öreg Berényi báca jószűeket nevetett. A baloldalon az összes színházi látogatóknak általános „H o r­v­á­t­h­ n­é­n­i­k­é­j­e“, ki nem kevésbbé kövér volt, mint jobboldali kollegája, jó szívből fa­kadó szavakkal vezetgette a zártszéki tulajdonosokat szűkre kimért helyükre. Nem egyszer utasította sze­líden rendre a késedelmezőket, a miben hathatósan támogatta őt B i­z­a­y, a nemzet bárója, a ki mindig a földszint baloldali állóhelyén foglalt állást, a­hol in­gyen bérlete volt és a későn érkezőket folyton ára­dozó élceivel ostorozta. Hét órakor elkezdődött az előadás. Ekkor a jegyszedő a két szárnyú roppant erős ajtókat, me­lyek — befelé nyíltak — a rendszerint a leg­utolsó zugig telt ház közönségére rázárta. Az egyik szárnyat jó erősen beriglizte, a másikat nemcsak kilincsre csukta, hanem kulcsra zárta s a kulcsot zsebre vágva, egy félmeszélyre a „Grifbe“, a szí­nészek és a színházi személyzet akkori Eldorá­dójába sietett. A felvonás végére ismét „post“­­jára jött, hogy a felvonások közt az egyik ajtó szár­nyat kinyissa, melyen már a nemzet bárója rövid gavallér botjával dörömbölt. A következő felvonás kezdetén a kis öreg az ajtót ismét bezárta s csak az előadás után nyittatott ki ismét mindkét szárny, hogy a közönség jó negyed órai vergődés után a színházat elhagyhassa. Jó istenem! ha elgondolom, hogy abban az időben egy vak tűzi lárma folytán százak veszthették volna életüket; valódi tűzveszély eseté­ben pedig az utolsó száz emberig okvetlen mind bennégtünk volna, mert a szűkre szabott helyek túl­­tömöttsége mellett a menekülést lehetetlenné tették volna a keményen beriglizett és bezárt ajtók! Pedig némelykor mily sok tűzzel járó darabokat adtak. Hogy mást ne említsek, a „Viola“ című népdráma előadásának az erdő jelenete alatt Viola, — Szi­geti József bátyánk, — a betyárokat ostromló „Olyan száz pálcát vágató“ tőrül metszett Nyúzó fő- Mai számunk 8 oldalt és előfizetőink számára külön zenemellékletet tartalmaz. % - j ■, Belpolitikai hírek. —• július 31. Kálnoky gróf külügyminisztert tegnap a felsége­­seidben egész óráig tartó kihallgatáson fo­gadta. A miniszter a közelebbi napokban találkozni

Next