Pesti Hírlap, 1887. szeptember (9. évfolyam, 239-268. szám)

1887-09-18 / 256. szám

1887. szeptember 18. PESTI HÍRLAP Holub embereivel, nejével, Leebbel, az európai kísé­rővel, valamint tíz fekete podgyászvivővel északra Galulagától kilenc kilométernyire hatolt, a Masu-Ku­­lumbes földre, mintegy 40 kilométernyire északra Luengetől, a Zambesinek Livingstone által Kafve­­nek nevezett mellékfolyójától. A masu-kulumbesek egy külön, a szomszéd törzsektől került népet képez­nek, melyet a kultúra csak annyiban érintett, hogy méter magas, csúcsosan végződő chignont viselnek. Különben az által vélik szépíteni magukat, hogy fia­talságukban kiütik az első fogaikat és ez által be­esett ajkukkal, a vén asszonyok benyomását teszik. Egyébként erőteljes és arányos testalkatuak, de na­­gyon kegyetlenek és ki nem állhatják a műveltség magasabb fokán álló néger törzseknek oly kedves dalokat és harcias táncokat. Vallásos igényeik meg­felelnek a nagyon is alacsony kulturális állapotuknak. Midőn utazóink e törzs földére léptek, egyetlen egynek kivételével minden fekete szolga megszökött, mert attól féltek, hogy a masu­kulumbesek mindnyá­jukat, feketéket, fehéreket egyaránt agyonütik. Több napig tartott, míg a podgyászvivő csoportot újra tíz emberre, köztük két bennszülöttre, egészíthették ki. Így vonult a kis csoport, mely Holubnéval tizenöt személyből állt, észak felé Nikola Dinove, Niambo és Galulaga falvakon át a belső afrikai nagy tavak felé s szerencsésen a Masu-Kulumbes ország északi ha­tára közelébe ért. Oda­át azt remélték, hogy egy portugál elefántcsont kereskedőt és mindenek fölött békésebb néptörzseket találnak, melyek közül többen már cserekereskedésben álltak dr. Holubbal. Galulaga mellett, 150 méternyire a falutól, felütötték sátorfáikat, két európai szolga, Fekete I és S­öli­n­e­r felvigyázatára bízták táborukat s el­mentek a portugál kereskedő felkeresésére. A benn­szülöttek már több nap óta gyanús nyájasságot ta­núsítottak. Egyik főnökük eleinte azt állította, hogy a keresett kereskedő a halárukat jelző domblánc mögött van, aztán Galulagából valami hírt kapva, mást gondolt 0s élénken iparkodott az expedíció irá­nyát egy pont felé terelni, melyhez egy kiszáradt mocsáron keresztül vitt az út. Minthogy saját benn­szülött vezetőik is ezen irány mellett szóltak, arra­felé folytatták útjukat. A mocsaras talajon az uralkodó szárazságnál férfi magasságú náderdő emelkedett, melyet számos szénaboglya magasságú hangyahalom szakított félbe. Még nem mentek messzire ezen irányban, midőn dr. Holub előbb is ébredező gyanúját több körül­mény még inkább megerősíti. Egy előérzet azt súgta neki, hogy a vadak rászedik és valószínűleg tőrbe csalják. Megállást parancsolt tehát és még egyszer kikérdezte a bennszülött vezetőket, de oly nyelven, melyhez nem kellett tolmács sem. Egy pár puska­csövet szegeztetett mellüknek és fenyegette őket, hogy felszabadítja a villámot, mely őket összezúzza, ha elhallgatják az igazat. Ez az ékesszólás megol­dotta a gazemberek nyelvét. Beismerték, hogy a por­tugál kereskedő se ezen, se az azelőtt mondott el­érhető irányban nincsen. Ezzel nyilvánvaló lett az árulás. Mielőtt azon­ban a kis csapat még megfordulhatott volna, a kö­röskörül levő hangyadombokon már hemzsegett az ellenség és a mast­ kulumbesek chignonja baljósla­túan mozgott a halmokat borító pálmacserjék fölött. Az a gyorsaság, melylyel az expedíció Galulaga és a tábor felé sietett, elejét vette az összeütközésnek e helyen, de újabb veszély fenyegette a visszavonuló kis csapatot. A táborban visszamaradt Fekete vértől mocskos, összetépett ruhában szaladt eléjök e rémhírrel: „A tábort megtámadták, kifosztották, Söll­­ner súlyosan sebesülve száz lépésnyire fekszik a ná­dasban, a­hova én vonszoltam. Mindnyájan el va­gyunk veszve.“ Itt mindenekfölött merész és gyors elhatáro­zásra volt szükség. Dr. Holub nem is habozott s a sürü nádas szélén előre lopózva, a táborban gazdál­kodó vadakat akarta megtámadni, Söllnert magukkal vinni és szerelvényeikből a­mit lehetett megmenteni. Mindenekelőtt mérnöki és csillagászati eszközeikre, a pénztárra és utinaplóikra gondolt. A támadás vára­kozáson felül sikerült. A vadak a zsákmány elosz­tása fölött összevesztek és midőn a fehéreket és puskáikat megpillantották, úgy szélrebbentek, mint szélben a polyva. Csakhogy Holub naplóit szétszór­ták, úgy hogy utóbbi kénytelen volt a Galulaga kö­zelében újra összetömörülő ellenségtől, élete veszé­lyeztetésével, elhozni. Még ezzel volt elfoglalva, mi­dőn a táborból kiáltották neki, hogy körülfogják. Tényleg sűrű tömegekben vonultak a feketék a falu két oldalán a tábor felé és el akarták vágni Holub visszavonulási vonalát, egyidejűleg az egyik tömeg az expedíciót elvágta a sebesült Söllnertől. Ha nem akartak a túlsúlyban levő ellenségnek áldozatul esni, kénytelenek voltak rögtön folytatni a visszavonulást dél felé, mielőtt az ellenség elfoglalná a mögöttük Fővárosi ügyek.1 . A körúti villamos vasút ügyében ma erélyes hangú leirat érkezett a közlekedési minisz­tertől a fővárosi tanácshoz. A tanácsnak, úgymond a miniszter, már ismételten tudtára jön adva, hogy a törvény rendeleténél fogva a mozdonyerejű közúti vasutak engedélyezése — ez alatt az ideiglenes vas­utak is értendők — a közlekedési minisztérium ille­tékességi köréhez tartozik és ezen az alapon ismét­ t körökben méltó csodálatot keltett. Majd közzétette „Hét év Dél-Afrikában“ című érdekes útleírását, mely három nyelvre lön lefordítva s rendkívüli ke­lendőségnek örvendett; irt azonkívül számos tudo­mányos röpiratot Dél-Afrika növény- és állatvilágá­ról, Ausztria és Németország nagyobb városaiban előadásokat tartott élményeiről és megfigyeléseiről, szóval, rövid idő múlva minden művelt ember is­merte az osztrák kutatót. De Holub nem elégedett meg ezekkel a babé­rokkal. Elhatározta, hogy egy második utazást tesz Afrikában, mely nagyszerűségében felülmúlja az el­sőt. Két évet arra fordított, hogy magát a termé­szetrajz külön ágaiban teljesen kiképezze és a kuta­tásaira szükséges minden eszközzel ellátta magát a legapróbb részletekig. A szükséges előkészületek csakhamar be voltak fejezve és Holub 1883. novem­berében kelt második afrikai útjára. Kevéssel ezelőtt nőül vett egy bécsi nőt, H­o­f Rózát és dacára ba­­rátjai lebeszélésének, bátor feleségét, a­ki minden áron követni akarta őt, magával vitte a veszé­lyes útra. Többi útitársai ezek voltak : B­u­k­a­c­s Ká­roly, Fekete János, L­e­e­b Ignác, H­a­l­u­s­k­a József, S­ö­ll­n­e­r Oswald és Spiral József, csupa jóravaló kézműves. Tegnapi megérkezéséig azonban, fájdalom, jelentékenyen csökkent Holub kísérőinek száma. Három útitársa meghalt. Spiral és B­u­­kacs a láznak estek áldozatul, Söllnert pedig agyonütötték a vadak. Haluska annyira megbete­gedett, hogy dr. Holub, életét megmentendő, már egy év előtt visszaküldte hazájába, úgy hogy csak Fekete és Leeb tették meg az egész utat a ku­tatóval és nejével. Az expedíció valamennyi tagja közt, vezetőjét is ideszámítva, legjobban állta ki a fáradalmakat és veszélyeket a fiatal­asszony, a­ki jelenleg csak huszonkét éves. A nyilvánosság elé került eddigi jelentések szerint Holub expedíciójának akkora sikere volt, a­minőt maga a kutató se remélt. Négy probléma megoldását tűzte ki magának Holub négy év előtt feladatul s ezek: 1. A legfontosabb kereskedelmi és ipari cikkeket osztrák gyártmányok kiállítása által a Fokföldön ismertté tenni s ott az osztrák iparnak ily módon bemenetet szerezni. 2. Dél-Afrikából a nagy tavakig hatolni. (Eredetileg ugyan az volt a terve, hogy megpróbálja Egyiptomig előrehatolni, de a későbbi tragikus események Szudánban e terv végrehajtását minden kilátást nélkülözőnek tüntették fel). 3. Az északi matoka- és a masukulumbe-törzsek teljesen ismeretlen területeit kikutatni. 4. Az egész után lehetőleg fontos földrajzi, meteorológiai és ter­mészettudományi kutatásokat megvalósítani. És Holub, a­mennyire lehetséges volt, mind a négy pontot realizálta. Fokvárosban kiállítást rende­zett ostrák iparcikkekből, melyeket gyárosok adtak neki az útra. A nagy tavakhoz való utazást Holub ugyan nem hajtotta végre teljesen, minthogy a Ma­­sukulumbék földjén közbejött ismert támadás meg­akadályozta őt a továbbutazásban, de a tervezett útnak mégis több mint kétharmadát megtette s csak 140 angol­­föld hiányzott még a nagy tavakig. A legfon­tosabb és legnehezebb feladatot, az eddig teljesen isme­retlen északi maioka- és a masukulumbe-törzs kikutatá­sát megoldotta. Ha nem speciálisan ezt a feladatot tűzte volna maga elé Holub, a nagy tavak elérése más után nem járt volna különös nehézséggel. A­mi uta­zása tudományos megfigyelését illeti, azok száma igen nagy. A magával hozott értékes természetrajzi gyűjtemények 154 nagy ládát foglalnak el. Holub 32 naplóban jegyezte föl utazása tudományos eredmé­nyeit; ezek közül azonban 18, fájdalom, elveszett a mastikulumbék támadása alkalmával. Ehez járulnak a sok meteorológiai megfigyelés, a földrajzi hely­meghatározások, mi­által Holub Dél-Afrika karto­gráfiáját jelentékenyen megjavította.­­ Mint röviden már jelentettük volt, Holub tegnap este 8 óra tájban érkezett Bécsbe az észak­­nyugati vasút pályaudvarába, a­hol ezrekre menő néptömeg várakozott rá. A perronra csak a fogadó küldöttségeket és a Holub párnak, úgyszintén az ex­pedíció többi tagjainak barátait és ismerőseit bocsá­tották. Itt, úgyszintén a fogadó termek egyikében, az u. n. kék teremben mintegy 300 személy gyűlt egybe, köztük a Holub-bizottság elnöke, Wilhelm Ferenc az egész bizottsággal; H­e­f­f­e­r­t báró, a földrajzi társaság elnöke és főtitkára, Lemon­­nier, Kalmár sorhajókapitány, mint a katonai földrajzi intézet képviselője stb. Ott volt a maszku­lumbék által megölt S­ö­ff­n­e­r szolga két nővére, úgyszintén Leeb menyasszonya és a már néhány hónap előtt visszaérkezett Haluska szolga, to­vábbá számos nő pompás virágcsokrokkal. A prateri rotunda igazgatója, H­o­f, Holubné atyja, idősb leánya és ennek férje kíséretében Iglauig elibe ment leányá­nak és vejének. Holubot megérkeztekor a kék teremben először a Holub-bizottság elnöke, Wilhelm Ferenc, az­után H­e­­­f­e­r J. báró, a földrajzi társaság nevében üdvözölte. Holub a következőleg válaszolt: „Én és nem köszönetet mondunk önöknek a nagy tisztességért, melyben minket itt részesítettek. Ez a legnagyobb tisztesség, a­melyben életemben eddig részesültem az­által, hogy önök oly számosan jelentek meg, engem Ő felsége a császár székváro­sában üdvözlendők. Igaz, hogy nehéz órákon men­tünk keresztül, sőt mondhatom, e négy év alatt egy emberéltet éltünk át. Senkinek se kívánom, hogy átessék azon, a­mit mi elszenvedtünk. (Kiáltások : Igaz !) Biztosíthatom önöket, hogy a mi minket szo­rongatott helyzetünkből ismét fölemelt, az a hazai­­ segítség volt! Stanley, a legjelentékenyebb Afrika-utazó na­gyobb utakat tett, de nem hiszem, hogy annyit kel­lett volna szenvednie, mint nekünk. Expedícióm nem egyszer közel állt ahhoz, hogy meghiúsuljon, de a legnagyobb veszély pillanataiban mindig fentartott minket a haza rokonszenvének gondolata. S midőn ama vidékekre értem, a­melyeket eddig elé nem érin­tett fehér ember lába és fekete kalauzaim vonakodtak előrehatolni, azt állítván, hogy a bizonyos halálnak megyek eléje, én mégis folytattam utamat, mert rám nézve csak egy gondolat létezett: ama köteles­ség teljesítésének gondolata, melyet magamra vállal­tam. Talán elveszthettük életünket, de ha már egy­szer a kutatásnak szenteltük azt, magától értetődött, hogy a tudományért és hazánk anyagi hasznáért kockáztatni kellett életünket ... S midőn fekete kalauzaink által cserben hagyva, egészen egyedül, négy fehér ember és egy asszony, a mastkulumbék vad népével állottunk szemben, hazánk és barátaink gondolata akkor 13 új bátorsággal töltött el a nehéz harcra, melyet ki kellett állanunk. Sohase fogom el­felejteni, mennyire vett pártfogásába hazám; az ő segítsége nélkül nem tértem volna vissza. Különös köszönettel tartozom a Holub-bizottságnak. Gyűjteményeket hozok magammal. Remélem, hogy azokból 1889-ben a rotundában nagy kiállítást rendezhetek s akkor önök meg fogják ítélhetni, el­értünk-e valamit és mit. Akkor meg fogják ítélhetni, teljesítettem-e azt, a­mit négy év előtt ígértem, ele­get tettem-e kötelességemnek.“ Ezután még­­ m­e­n­t kamarai tanácsos és a bécsi egyetemi földrajzi társaság egy képviselője üd­vözölték Holubot s ezzel a hivatalos fogadtatás vé­get ért. Holub nagyon lesoványodott és napbarnított arca is meglehetősen beesett; neje, a­kin egyáltalán nem látszik meg a négy évi utazás a fekete világ­részben, kissé gyöngélkedik. Olykor még lázrohamai vannak, melyek dr. Holubot se kímélik meg. F­e­­kete és Leeb a legjobb egészségnek örvende­nek. Dr. Holubnak a küldött segélypénzekből még maradt annyija, hogy két szolgájának, Feketének és Leebnek kifizetheti az előre megállapított 1600 márkát fejenként. Holub magával hozta a ti­zenhat éves Jensen Ferdinándot is, egy tranz­­váli hittérítő fiát, a­ki Európába jött, hogy tanulmá­nyait Hannoverben befejezze. Tizenkét kalitka ritka eleven állatokkal, melyeket Holub Afrikában szerzett meg, e napokban érkezik Bécsbe.

Next