Pesti Hírlap, 1887. október (9. évfolyam, 269-299. szám)

1887-10-26 / 294. szám

1887. október 26. PESTI HÍRLAP nézi. Mikor pedig észrevette a tüzet, elvesztette a fejét és egyszerűen csak felnyitotta a vízcsapot, anélkül, hogy a vizsugarat a tűzre irányozta volna. Ezért vád alá helyezték a gépészt, ki a szufiitákra fö ügyel és az említetett tűzoltót. De vád alá helyez­ték a tűzoltó-altisztet is, a­ki látva társa mulasztá­sát, a­helyett, hogy intézkedett volna az oltás iránt, ide-oda futkosott és megelégedett azzal, hogy a tü­zet a tűzoltó-állomáson jelezte. Carvalho igazgató azzal van vádolva, hogy túlságos sok díszletet­ hal­mozott föl a színpadon és hogy nem gondoskodott arról, hogy személyzete a vasfüggöny kezelésébe be legyen gyakorolva, mert ha a vasfüggönyt kellő idő­ben bebocsátják, a katasztrófa nem ölt oly borzasztó arányokat, a­minőket tényleg öltött. Azonkívül a ha­tóság által előírt intézkedések az ajtókat, lépcsőket stb. illetőleg sem voltak végrehajtva. Ezek képezik a főbb vádpontokat. * (A kolozsvári nemzeti színház) közön­sége Németh Józsefet, a népszínház eltávozott tagját, úgy látszik, ép úgy megkedveli, mint a fővá­rosi. Nemcsak operette-buffo szerepekben, hanem drá­máikban is. Már első fölléptéről a „Falusiakban“ az odavaló lapok a legrokonszenvesebben írtak. Leg­utóbb „Mukányiban“ lépett föl s erről a „Kolozs­vár“ ezt írja: „Sajnálatosan bukdácsolt végig a da­rab s nem is írnánk róla, ha Németh Józsefet nem kellene megemlítenünk, ki kitűnően játszta a címsze­repet. Annyi egyszerűség, keresetlen természetesség volt a játékában, a­mennyit ritkán látunk ilyen sze­repben, a­melyik kínálva, kínálkozik a tulságokra. Németh igazi művész, a­ki ismeri az igazság értékét az ábrázolásban. Igazi élvezet nézni az alakításait.“ Jövő héten Németh a „Fösvényt“ és Falstaffot fogja játszani,­­ a mint tehát kitűnik, e tehetséges szí­nész Kolozsvárit megkapta az őt megillető sze­repkört. * (Színházi botrány Fiuméban.) A fiumei színházban e hó 22-én az olasz népszínházakra em­lékeztető botrány volt. A földszinti közönség a meg­nyitó előadás első jelenete után a Fioravanti-féle olasz operett-társaságot lehető erélyes módon visszautasí­totta. Szörnyű lett azonban a zaj, midőn a karzat egy része a társulat pártjára állt. Fütyülés, pisszegés, orditozás hangzott végig a nézőtéren úgy, hogy szá­mos hölgy elhagyta a színházat. A függönyt le kel­lett bocsátani és az imprezárió kérdését, játszanak-e tovább, újabb lármával fogadták. A pénztár vissza­fizette a pénzt. Másnap a társulat a bérlők jóságá­­n­ak fordult azzal a kéréssel, vegyenek részt a „Du­­chino“ (Kis herceg) főpróbáján, ítéletüktől fog függni, folytassák-e az előadásokat. A társulat Triesztből jött, a­hol a „Filodramatico“-színházban sikerrel vendég­szerepelt. * (A nemzeti színházban) ma végre élvez­hettük C t­h­e 11 - t, mely háromszor is ki volt tűzve a műsorra, míg „a közbejött akadályok“ szeszélye megengedte színrehozatalát. S hogy az igazgatóság jól tette, midőn dacolva az előre nem látott véletle­nekkel, negyedszer is kitűzte, mutatta a mai telt né­zőtér, mely fokozódó érdeklődéssel és zajos tetszés­sel kisérte az előadást. Különösen Othello személye­­sítőjét, Nagy Imrét tüntették ki gyakori tapssal s kihívással, a­mit jeles művészünk nagy részt meg is érdemelt. Ábrázolása ugyan nélkülözi a következe­tességet, a­mennyiben a darab elején hiányzott be­lőle azon vad szenvedély, melynek szerelmi ömlengésében, szerelmi történetének elbeszélése­kor s Cassio párbaja alkalmával már nyilvá­nulni kellene, hogy érthetővé tegye azt a bősz dühöt, azt a fékevesztett féltékenységi őr­jöngést, mely vakká teszi Desdemona angyali ártat­lansága iránt. Nagy Imre majdnem romeói hangon suttogja el szerelmét Desdemónájának, az atyával szemben szelíden bánatos, a dogó előtt jámbor s Cassiót dorgálva, galambepéjű jóságos felebbvaló volt, kit képtelennek tartottunk volna oly undok bűn elkövetésére. Mindazonáltal a féltékenység ébredésé­től kezdve, mindjobban eltalálta az othellói hangot. Szinte láttuk, mint hat a rágalom mérge, mint forr­­a­ a heves vér, mint zavarodik meg a józan ész s mint válik a szándék tetté. Nagy Imre azon jelenése, midőn a rágalmazó fájót földre teperi, midőn Desde­­monát Lodovico előtt hűtlenséggel vádolja, midőn meg­fojtja, realisztikusan halott és ha sikerülene neki alakításába egyensúlyt és összhangot hozni, Oskellót legjobb szerepei közé fogja számithtatni. — P. M­á­r­­k­u­s Emília szűzies Desdemona volt. Lehetetlen a lélek ártatlanságát, a hű szerelmet, a romlatlan szív tisztaságát igazabban kifejezni, mint ő ezt szótlan nézésével teszi s földhöz tiport boldogságának fájdal­mát megindítóbban tárni elénk. Gyen­es a „gaz­ságot“ a kellő álnok gonoszsággal ruházta fel. Ala­kításában nagy haladást tapasztaltunk. M­i­h­á­n­y f­i rokonszenves Cassio volt és az ittassági jelenésben általánosan tetszett; Lendvayné meginditóan ecsetelé úrnője ártatlanságát. L­a­t­a b­á­r mulatságo­san együgyű Rodrigo volt, annál siralmasabb Bra­­bantio Pintér. — Az egyik szinészpáholyból P­e­­rotti nézte végig az előadást. Tudvalevőleg ő fogja Othellót Verdi operájában énekelni. * (Magyar kir. opera) B­i­a­n­c­h­i Bianka k. a. ma mint Ophélia ismét egyikét mutatta be azoknak a remek művészi alkotásoknak, a­melyek­ben oly gazdag az ő műsora. Az ábrándos, érzelmes dán leány szerepe, a­melyet Thomas dúsan látott el koloratur-diszszel, kiválóan megfelel Bianchi k. a. művészi egyéniségének és azért ezzel mindig nagy hatást fog elérni. Ma is lelkes tapsot keltett minden nagyobb jelenete, de kivált a gyönyörűen előadott őrülési jelenet, mely után háromszor hívták a lám­pák elé. Méltó partnere volt Ó­d­r­y, a­kinek Ham­letjáról fölösleges volna újabb dicséretet mondani. Eléggé ismeri azt a mi közönségünk és érdeme sze­rint méltányolja is. A többi főbb szerepek H­e­n­s­z- t­e­r Helén k. a. (Gertrud), Ney (Claudius), T­a­­k­á­c­s (Marcellus) és S­z­e­n­d­r­ő­i (Horatio) gyakor­lott kezére voltak bízva s az ensemblet Szekeres (a király szelleme), Kiss (Laertes), Dalnoki és Hegedűs (a két sirásó) megfelelően egészítet­ték ki. Tudomány. * (A régészeti és embertani társulat) mai ülésén P­u­­­s­z­k­y Ferenc a kelta régiségekről be­szélt és sokat be is mutatott belőlük. Élénk tetszés­sel fogadott előadását azzal az ígérettel fejezte be, hogy mindezekről közelebb hosszabb és alapos érte­kezést fog írni. Dr. R­é­t­h­y László a hun-székely írásról értekezett. Darvay Kálmán tekintélyes vidéki gyűjtő értekezését a Sümegh és vidékén tíz év óta folytatott régészeti kutatásai eredményéről s bemu­tatott gazdag gyűjteményét Szendrey János dr. tár­sulati titkár ismertette. A választmányi ülésen Szend­rey János titkár azt indítványozta, hogy a hazai régészeti irodalom teljes repertóriuma és a régészeti leshelyek teljes névmutatója adassák ki s ez irány­ban az előmunkálatokat a társulat kezdje meg. Végül, uj tagok választatván, a pénztáros kimuta­tása került fölolvasásra, a melyből az tűnt ki, hogy a társulat vagyona október hóban 8457 frt 69 krra rúg. A szegedi főispán sürgönye. Hah . . . ismét egy főispán! gondolja az ol­vasó. Mennyit költött ? Mit irt? Ki lopta el a le­velét ? Nem, uraim, a szegedi főispán nem irt semmi könnyelműt, nem lopták el a levelét, — no hogy nem költött-e a választáson? azt ha én állítom is, úgy se hiszi el Herman Ottó. Azt, hogy ilyen veszélyes időben belekerül (ezennel) az emlegetett főispánok közé, mindenesetre szintén egy levél okozá, de azt nem Kállay főispán írta a miniszternek, hanem a miniszter írta a főis­pánnak, tudatva vele, hogy Szeged megkapja má­jusra a vasúti üzletvezetőséget. Ezzel Szeged egyik vágya teljesült. S hogy Szeged megkapta az impozáns hivatalt, az Kállay érdeme. Kállay Albertről el van terjedve a hír, hogy a legjobb főispán az országban. A kormánykörökben azért tartják jó főispán­nak, mert azt hiszik, hogy Szegeden szeretik. Sze­geden pedig azért, mert azt hiszik, hogy a kormány­körökben szeretik. Irigykedve emlegetik a többi főispánok, kiknek otthon mérges ellenzékekkel kell marakodniok és azért még sincsenek velük megelégedve a kormány­körök. Pedig nincs okuk irigykedni. Mert könnyebb elviselni a haragos dikciókat, mint az örökös panaszt. A panaszt, mely ott lebeg minden arcon, minden szóban, a közgyűlésekben, a társaságokban, a házak ablakaiban, a boltok ajjaiban, a­hol még a cipők is panaszosan nyikorognak az utcákon. Nehéz ott élni, a­hol tiz esetben kilencszer igy válaszolnak e kérdésére: — Mi újság kedves öregem? — Köszönöm szives kérdését, elzekválnak holnapután. Nagy dolog hetvenezer adós emberrel elhitetni, hogy nekik most tulajdonképen kitűnően megy a dolguk, semmi bajuk sincs. Pedig Kállaynak ezt kell tenni. Az még hagyján, mikor csak a közgyűlésen hangzanak a panaszok, vagy az újságokban, vagy bizalmas értekezleteken. Hanem mikor bekopog a panasz a főispáni szoba ajtaján, egy gyászruhás hölgy, a­kinek meghalt férje, egy elkeseredett ipa­ros, a­ki a kormánypárt szekerét tolta, egy éhen­­haló családapa, a­ki azelőtt tokás polgár volt, ak­kor bezzeg keserű a szegedi főispánság. Ezeket nem lehet megnyugtatni azzal, hogy az országgyűlésen most nem kedvező a hangulat Szeged iránt. Kivált az asszonysírással van megakadva a fő­ispán úr. Mert ezzel egyáltalán nem lehet beszélni. Az asszonyi könyekben minden benn van: esdeklés, panasz, polémia, harag, átok. Akármit feleljen az ember, a könyekben az argumentum feloldódik, mint a só a vízben és csak keserűbbé válnak. És hiába, legtöbbször nem lehet segíteni a könyeken, bár a főispán gavallér ember, a­kinek van érzéke a szemek és szájak beszéde iránt, kivált ha azok szépek. Nem ritkák a „kényes jelenetek“ sem. Egyszer egy fiatal hölgyet kellett elutasítani kérelmével. Ez kényelmetlen dolog. Lebet verni ud­variasan, csalódás tüskéit osztani kénytelen, kelletlen. A menyeske azonban harcias hajlamokban sem volt az utolsó. Nagyot dobbantott lábával a tükörsima pado­zatra, kezeit csípőjére rakta s úgy lépett kigyuladt ar­cával a főispán elé, mint egy amazon. A mi következett, előre látható. A fellobbant hölgyecske alaposan lehordta ő méltóságát, pittegve, pattogva, egyszerre kiadva mindazt, a­mi a szi­vén volt. A főispán nyugodt flegmával engedte elvonulni, feje fölött a vihart. Egy izom se rándult meg a szo­katlan jelenet alatt arcán. S csak azután tett meg­jegyzést az „előtte szóló“ szavaira, lekötelező udva­riassággal, ekép: — Ilyen szép asszonynak nem áll jól a harag. A hölgy le volt fegyverezve. Szótlan távozott Többé nem is mutatta magát. Pedig Kállayban van szív. Mert van benne humor. Ez a kettő együtt jár. Csak a száraz embe­rek a szívtelenek. A következő kis eset is azt bizonyítja, hogy a szegedi főispánban ki van fejlődve a jó kortes mel­lett a humorista is. (Ha a Talliánokban is ki lenne fejlődve ez az utóbbi a jó kortes mellett, akkor nem érné őket somogyi eset. A humorista játszva siklik át mindenen. A fölött egy külön gondviselés őrködik. Először is a saját nagyobb furfangja.) Nem nagyon régen a főispán úr a fővárosba utazott Szegedről. (Okos főispán így írja a so­mogyi leveleket.) Az unalom elűzésére útközben ő és útitársa piketirezni kezdtek s folyt a játszma változó szerencsével. Félegyházán beszállt az első osztályú kupéba egy huszárkapitány, egy jóképű alak, a­ki azonnal érdeklődni kezdett a játszma iránt. Eleinte csak mint csöndes szemlélő szerepelt, szemeivel mohón követte a színek járását s csakhamar dühös gibiccé alakult át a főispán háta mögött. A kapitány szívvel-lélekkel gibickedett. Ha szép színek jártak, elégedetten dörzsölte kezeit. — Nagy ütközet, konstatálta. Ha ellenben rosszul járt a kártya, dühösen harapdálta ajkait, egészen elszontyolodott és csügged­ten mondogatta: — Nagy vereség! Kecskemétnél a másik partner már háromezer pointtal volt előnyben. A kapitány vigasztalhatlan volt. Elvesztette minden reményét a játszma iránt, le volt hangolva, mintha az ő bőrére ment volna a játék, úgy, hogy végül a főispánnak kellett bá­torítani. Ceglédnél a főispán partnere már ötezer point­tal volt előnyben. A kapitánynak itt ki kellett szállnia. Előbb bemutatta magát. — Kerék János huszárkapitány vagyok. Sajná­lom, hogy ilyen rossz kártyajárást hoztam. — Hiszen majd megjavul az, — szólt a főispán. —­ De ötezer point! Ötezer! — Pestig behozzuk. — Nem lehet azt már Párisig se behozni, — sóhajtott a kapitány, leszállva a vonatról. A kártyajárás az út további folyamán csak­ugyan megjavult. Kőbányánál már a főispán volt nagy sórban, úgy hogy mire a vonat berobogott a váci úti pályaudvarba, a győzelem teljes volt A mint kiszálltak, a főispán bement a pálya­­házi távírdába és a következő sürgönyt adta föl: 5

Next