Pesti Hírlap, 1887. október (9. évfolyam, 269-299. szám)
1887-10-26 / 294. szám
1887. október 26. PESTI HÍRLAP nézi. Mikor pedig észrevette a tüzet, elvesztette a fejét és egyszerűen csak felnyitotta a vízcsapot, anélkül, hogy a vizsugarat a tűzre irányozta volna. Ezért vád alá helyezték a gépészt, ki a szufiitákra fö ügyel és az említetett tűzoltót. De vád alá helyezték a tűzoltó-altisztet is, aki látva társa mulasztását, ahelyett, hogy intézkedett volna az oltás iránt, ide-oda futkosott és megelégedett azzal, hogy a tüzet a tűzoltó-állomáson jelezte. Carvalho igazgató azzal van vádolva, hogy túlságos sok díszletet halmozott föl a színpadon és hogy nem gondoskodott arról, hogy személyzete a vasfüggöny kezelésébe be legyen gyakorolva, mert ha a vasfüggönyt kellő időben bebocsátják, a katasztrófa nem ölt oly borzasztó arányokat, aminőket tényleg öltött. Azonkívül a hatóság által előírt intézkedések az ajtókat, lépcsőket stb. illetőleg sem voltak végrehajtva. Ezek képezik a főbb vádpontokat. * (A kolozsvári nemzeti színház) közönsége Németh Józsefet, a népszínház eltávozott tagját, úgy látszik, ép úgy megkedveli, mint a fővárosi. Nemcsak operette-buffo szerepekben, hanem drámáikban is. Már első fölléptéről a „Falusiakban“ az odavaló lapok a legrokonszenvesebben írtak. Legutóbb „Mukányiban“ lépett föl s erről a „Kolozsvár“ ezt írja: „Sajnálatosan bukdácsolt végig a darab s nem is írnánk róla, ha Németh Józsefet nem kellene megemlítenünk, ki kitűnően játszta a címszerepet. Annyi egyszerűség, keresetlen természetesség volt a játékában, amennyit ritkán látunk ilyen szerepben, amelyik kínálva, kínálkozik a tulságokra. Németh igazi művész, aki ismeri az igazság értékét az ábrázolásban. Igazi élvezet nézni az alakításait.“ Jövő héten Németh a „Fösvényt“ és Falstaffot fogja játszani, a mint tehát kitűnik, e tehetséges színész Kolozsvárit megkapta az őt megillető szerepkört. * (Színházi botrány Fiuméban.) A fiumei színházban e hó 22-én az olasz népszínházakra emlékeztető botrány volt. A földszinti közönség a megnyitó előadás első jelenete után a Fioravanti-féle olasz operett-társaságot lehető erélyes módon visszautasította. Szörnyű lett azonban a zaj, midőn a karzat egy része a társulat pártjára állt. Fütyülés, pisszegés, orditozás hangzott végig a nézőtéren úgy, hogy számos hölgy elhagyta a színházat. A függönyt le kellett bocsátani és az imprezárió kérdését, játszanak-e tovább, újabb lármával fogadták. A pénztár visszafizette a pénzt. Másnap a társulat a bérlők jóságának fordult azzal a kéréssel, vegyenek részt a „Duchino“ (Kis herceg) főpróbáján, ítéletüktől fog függni, folytassák-e az előadásokat. A társulat Triesztből jött, ahol a „Filodramatico“-színházban sikerrel vendégszerepelt. * (A nemzeti színházban) ma végre élvezhettük C the 11 - t, mely háromszor is ki volt tűzve a műsorra, míg „a közbejött akadályok“ szeszélye megengedte színrehozatalát. S hogy az igazgatóság jól tette, midőn dacolva az előre nem látott véletlenekkel, negyedszer is kitűzte, mutatta a mai telt nézőtér, mely fokozódó érdeklődéssel és zajos tetszéssel kisérte az előadást. Különösen Othello személyesítőjét, Nagy Imrét tüntették ki gyakori tapssal s kihívással, amit jeles művészünk nagy részt meg is érdemelt. Ábrázolása ugyan nélkülözi a következetességet, amennyiben a darab elején hiányzott belőle azon vad szenvedély, melynek szerelmi ömlengésében, szerelmi történetének elbeszélésekor s Cassio párbaja alkalmával már nyilvánulni kellene, hogy érthetővé tegye azt a bősz dühöt, azt a fékevesztett féltékenységi őrjöngést, mely vakká teszi Desdemona angyali ártatlansága iránt. Nagy Imre majdnem romeói hangon suttogja el szerelmét Desdemónájának, az atyával szemben szelíden bánatos, a dogó előtt jámbor s Cassiót dorgálva, galambepéjű jóságos felebbvaló volt, kit képtelennek tartottunk volna oly undok bűn elkövetésére. Mindazonáltal a féltékenység ébredésétől kezdve, mindjobban eltalálta az othellói hangot. Szinte láttuk, mint hat a rágalom mérge, mint forra a heves vér, mint zavarodik meg a józan ész s mint válik a szándék tetté. Nagy Imre azon jelenése, midőn a rágalmazó fájót földre teperi, midőn Desdemonát Lodovico előtt hűtlenséggel vádolja, midőn megfojtja, realisztikusan halott és ha sikerülene neki alakításába egyensúlyt és összhangot hozni, Oskellót legjobb szerepei közé fogja számithtatni. — P. Márkus Emília szűzies Desdemona volt. Lehetetlen a lélek ártatlanságát, a hű szerelmet, a romlatlan szív tisztaságát igazabban kifejezni, mint ő ezt szótlan nézésével teszi s földhöz tiport boldogságának fájdalmát megindítóbban tárni elénk. Gyenes a „gazságot“ a kellő álnok gonoszsággal ruházta fel. Alakításában nagy haladást tapasztaltunk. Mihány fi rokonszenves Cassio volt és az ittassági jelenésben általánosan tetszett; Lendvayné meginditóan ecsetelé úrnője ártatlanságát. Lata bár mulatságosan együgyű Rodrigo volt, annál siralmasabb Brabantio Pintér. — Az egyik szinészpáholyból Perotti nézte végig az előadást. Tudvalevőleg ő fogja Othellót Verdi operájában énekelni. * (Magyar kir. opera) Bianchi Bianka k. a. ma mint Ophélia ismét egyikét mutatta be azoknak a remek művészi alkotásoknak, amelyekben oly gazdag az ő műsora. Az ábrándos, érzelmes dán leány szerepe, amelyet Thomas dúsan látott el koloratur-diszszel, kiválóan megfelel Bianchi k. a. művészi egyéniségének és azért ezzel mindig nagy hatást fog elérni. Ma is lelkes tapsot keltett minden nagyobb jelenete, de kivált a gyönyörűen előadott őrülési jelenet, mely után háromszor hívták a lámpák elé. Méltó partnere volt Ódry, akinek Hamletjáról fölösleges volna újabb dicséretet mondani. Eléggé ismeri azt a mi közönségünk és érdeme szerint méltányolja is. A többi főbb szerepek Hensz- ter Helén k. a. (Gertrud), Ney (Claudius), Takács (Marcellus) és Szendrői (Horatio) gyakorlott kezére voltak bízva s az ensemblet Szekeres (a király szelleme), Kiss (Laertes), Dalnoki és Hegedűs (a két sirásó) megfelelően egészítették ki. Tudomány. * (A régészeti és embertani társulat) mai ülésén Puszky Ferenc a kelta régiségekről beszélt és sokat be is mutatott belőlük. Élénk tetszéssel fogadott előadását azzal az ígérettel fejezte be, hogy mindezekről közelebb hosszabb és alapos értekezést fog írni. Dr. Réthy László a hun-székely írásról értekezett. Darvay Kálmán tekintélyes vidéki gyűjtő értekezését a Sümegh és vidékén tíz év óta folytatott régészeti kutatásai eredményéről s bemutatott gazdag gyűjteményét Szendrey János dr. társulati titkár ismertette. A választmányi ülésen Szendrey János titkár azt indítványozta, hogy a hazai régészeti irodalom teljes repertóriuma és a régészeti leshelyek teljes névmutatója adassák ki s ez irányban az előmunkálatokat a társulat kezdje meg. Végül, uj tagok választatván, a pénztáros kimutatása került fölolvasásra, a melyből az tűnt ki, hogy a társulat vagyona október hóban 8457 frt 69 krra rúg. A szegedi főispán sürgönye. Hah . . . ismét egy főispán! gondolja az olvasó. Mennyit költött ? Mit irt? Ki lopta el a levelét ? Nem, uraim, a szegedi főispán nem irt semmi könnyelműt, nem lopták el a levelét, — no hogy nem költött-e a választáson? azt ha én állítom is, úgy se hiszi el Herman Ottó. Azt, hogy ilyen veszélyes időben belekerül (ezennel) az emlegetett főispánok közé, mindenesetre szintén egy levél okozá, de azt nem Kállay főispán írta a miniszternek, hanem a miniszter írta a főispánnak, tudatva vele, hogy Szeged megkapja májusra a vasúti üzletvezetőséget. Ezzel Szeged egyik vágya teljesült. S hogy Szeged megkapta az impozáns hivatalt, az Kállay érdeme. Kállay Albertről el van terjedve a hír, hogy a legjobb főispán az országban. A kormánykörökben azért tartják jó főispánnak, mert azt hiszik, hogy Szegeden szeretik. Szegeden pedig azért, mert azt hiszik, hogy a kormánykörökben szeretik. Irigykedve emlegetik a többi főispánok, kiknek otthon mérges ellenzékekkel kell marakodniok és azért még sincsenek velük megelégedve a kormánykörök. Pedig nincs okuk irigykedni. Mert könnyebb elviselni a haragos dikciókat, mint az örökös panaszt. A panaszt, mely ott lebeg minden arcon, minden szóban, a közgyűlésekben, a társaságokban, a házak ablakaiban, a boltok ajjaiban, ahol még a cipők is panaszosan nyikorognak az utcákon. Nehéz ott élni, ahol tiz esetben kilencszer igy válaszolnak e kérdésére: — Mi újság kedves öregem? — Köszönöm szives kérdését, elzekválnak holnapután. Nagy dolog hetvenezer adós emberrel elhitetni, hogy nekik most tulajdonképen kitűnően megy a dolguk, semmi bajuk sincs. Pedig Kállaynak ezt kell tenni. Az még hagyján, mikor csak a közgyűlésen hangzanak a panaszok, vagy az újságokban, vagy bizalmas értekezleteken. Hanem mikor bekopog a panasz a főispáni szoba ajtaján, egy gyászruhás hölgy, akinek meghalt férje, egy elkeseredett iparos, aki a kormánypárt szekerét tolta, egy éhenhaló családapa, aki azelőtt tokás polgár volt, akkor bezzeg keserű a szegedi főispánság. Ezeket nem lehet megnyugtatni azzal, hogy az országgyűlésen most nem kedvező a hangulat Szeged iránt. Kivált az asszonysírással van megakadva a főispán úr. Mert ezzel egyáltalán nem lehet beszélni. Az asszonyi könyekben minden benn van: esdeklés, panasz, polémia, harag, átok. Akármit feleljen az ember, a könyekben az argumentum feloldódik, mint a só a vízben és csak keserűbbé válnak. És hiába, legtöbbször nem lehet segíteni a könyeken, bár a főispán gavallér ember, akinek van érzéke a szemek és szájak beszéde iránt, kivált ha azok szépek. Nem ritkák a „kényes jelenetek“ sem. Egyszer egy fiatal hölgyet kellett elutasítani kérelmével. Ez kényelmetlen dolog. Lebet verni udvariasan, csalódás tüskéit osztani kénytelen, kelletlen. A menyeske azonban harcias hajlamokban sem volt az utolsó. Nagyot dobbantott lábával a tükörsima padozatra, kezeit csípőjére rakta s úgy lépett kigyuladt arcával a főispán elé, mint egy amazon. A mi következett, előre látható. A fellobbant hölgyecske alaposan lehordta ő méltóságát, pittegve, pattogva, egyszerre kiadva mindazt, ami a szivén volt. A főispán nyugodt flegmával engedte elvonulni, feje fölött a vihart. Egy izom se rándult meg a szokatlan jelenet alatt arcán. S csak azután tett megjegyzést az „előtte szóló“ szavaira, lekötelező udvariassággal, ekép: — Ilyen szép asszonynak nem áll jól a harag. A hölgy le volt fegyverezve. Szótlan távozott Többé nem is mutatta magát. Pedig Kállayban van szív. Mert van benne humor. Ez a kettő együtt jár. Csak a száraz emberek a szívtelenek. A következő kis eset is azt bizonyítja, hogy a szegedi főispánban ki van fejlődve a jó kortes mellett a humorista is. (Ha a Talliánokban is ki lenne fejlődve ez az utóbbi a jó kortes mellett, akkor nem érné őket somogyi eset. A humorista játszva siklik át mindenen. A fölött egy külön gondviselés őrködik. Először is a saját nagyobb furfangja.) Nem nagyon régen a főispán úr a fővárosba utazott Szegedről. (Okos főispán így írja a somogyi leveleket.) Az unalom elűzésére útközben ő és útitársa piketirezni kezdtek s folyt a játszma változó szerencsével. Félegyházán beszállt az első osztályú kupéba egy huszárkapitány, egy jóképű alak, aki azonnal érdeklődni kezdett a játszma iránt. Eleinte csak mint csöndes szemlélő szerepelt, szemeivel mohón követte a színek járását s csakhamar dühös gibiccé alakult át a főispán háta mögött. A kapitány szívvel-lélekkel gibickedett. Ha szép színek jártak, elégedetten dörzsölte kezeit. — Nagy ütközet, konstatálta. Ha ellenben rosszul járt a kártya, dühösen harapdálta ajkait, egészen elszontyolodott és csüggedten mondogatta: — Nagy vereség! Kecskemétnél a másik partner már háromezer pointtal volt előnyben. A kapitány vigasztalhatlan volt. Elvesztette minden reményét a játszma iránt, le volt hangolva, mintha az ő bőrére ment volna a játék, úgy, hogy végül a főispánnak kellett bátorítani. Ceglédnél a főispán partnere már ötezer pointtal volt előnyben. A kapitánynak itt ki kellett szállnia. Előbb bemutatta magát. — Kerék János huszárkapitány vagyok. Sajnálom, hogy ilyen rossz kártyajárást hoztam. — Hiszen majd megjavul az, — szólt a főispán. — De ötezer point! Ötezer! — Pestig behozzuk. — Nem lehet azt már Párisig se behozni, — sóhajtott a kapitány, leszállva a vonatról. A kártyajárás az út további folyamán csakugyan megjavult. Kőbányánál már a főispán volt nagy sórban, úgy hogy mire a vonat berobogott a váci úti pályaudvarba, a győzelem teljes volt A mint kiszálltak, a főispán bement a pályaházi távírdába és a következő sürgönyt adta föl: 5