Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)

1887-12-01 / 330. szám

Budapest, 1887. 136 évf. 330. (3208.) szám. Csütörtök, december 1. Előfizetési árak: ész évre . . . 14 frt —kr. lévre . .gyedévre , hóra. Egyes szám helyben 4 fr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatk. Kiadóhivatal: 3­­­50 . 1­9­20 .­lauest nádor-utca 7. se., fölseb­t, ivá az előfizetések és­­ lap­átküldésére vonatkozó flszó­­lamlások intézendő. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. ír Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen Javelese csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza neki adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Fosztogató konzorciumok. Mindenki ismei talán azt az operettebeli­cet, hogy valaki rabl­ótört­énetet ígér elmesélni hallgatóságnak, de általános kíváncsiság kö­­­zt csak ennyit mond: ,,Egyszer volt egy mkár.“ Nos ma Magyarországon ennek az él­nek, így találóbb és időszerűbb legyen, okvetlenül­­ kellene hangzania. Egyszer volt egy ikarék- és hit­elszövetkezet. Szinte hihetetlenül hangzik, a­mi a végre pre került fosztogató konzorcium vakmerő tiltsággal űzött harácsolásáról utólag nyilvá­­osság elé kerül. Az érdemes banda a főváros egyik leg­épebb utcájának házában üti fel főhadi­­sállását. Az ..intézet" s vele az egész épület ,frits és botrányos jelenetek színhelyévé válik, apríd napra szaporodik az ügynökök által kelt­­­tt áldozatok száma, kik türelmetlenül követe­li a megígért kölcsönt. Sokaknak közülök lehull hályog szemeikről és jogos felháborodásukban eseri szemrehányásokkal illetik az igazgatót,­tkár és ügynököket. Erőszakosabb természe­­tek megtorlásul az ököljogot érvényesítik s oly svés tisztelettel viseltetnek a „humánus intéz­mény" vezérlő férfiai iránt, hogy egyiket­ más­ kat­sa,­ irodáikban látják el csattanós ajándék­ai. Mot­dják, hogy kivált az egyik vezérügynök m­ak arca valóságos lenyomat-gyűjteménye all külömböző erős ujjaknak. Mindenki tudja az egész házban, mit je­­intenek ezen átkozódó szegény emberek cso­­prtjai s a naponként megújuló zajos és ingerült jóvállások. Mindenki tudja, mily csalárd üzel­­­ek juttatnak dús keresetet a sarcoló konzor­­ium tagjainak. Időközben egyik-másik kifosztott nyilvánossá­g elé viszi ügyét. A sajtó szellőz­ámű­tetni kezdi a hírhedt szövetkezet gazdálkodását s fölhívja rá az államügyész figyelmét. Maga a „Pesti Hírlap" már folyó évi április végén leplezetlenül tárta föl a takarék- és hitelszövet­kezetnél rendszeresen és tervszerűen űzött csalást. Mégis hetek, hónapok, hosszú időszak mú­lik el, míg a büntető igazságszolgáltatás sok meggondolás után végre közbelép, lesújtva az ágyát már jól megvetett bandára. Aközben már ezrekre szaporodott a kifosztottak száma, ügy­nökei és ámító hirdetései segélyével a gyönyö­rűséges syndikátus behálózta a vidéket is. Tel­jességgel lehetetlen meghatározni ez idő sze­rint, mily összeget harácsoltak össze Gyurgyik Gyula és társai s hány szegény embert döntöt­tek sokkal nagyobb nyomorba utolsó forintjaik­nak elszedegetése által. Csak az bizonyos, hogy áldozataik nagy száma majdnem kivétel nélkül azon osztály kö­réből való, mely mindennapi harcot viv a létért. Egyenesen a társadalom páriáinak szorongatott helyzetére, hitelképtelenségére és hiszékenységére alapították sarcoló üzletük fölvirágzását. Tudták, hogy a könnyű és olcsó hitel mézes madzagá­val azon osztály körében lehet legbiztosabban , csábítani, mely legfölebb rengeteg uzsorakamatra kap kölcsön néhány forintot. Mentős rosszabban van gondoskodva nálunk a munkás s a kis­iparos hitelszükségletéről, annál biztosabb kilá­tása van a szédelgőknek behálózni őket a köny­­nyű és olcsó hitel ígérgetésével. S hozzá még épen ezen rétegekhez jut el legkevésbé a sajtó figyelmeztető és tájékoztató szava. Egy nagy­hangú intézeti cím, néhány szélhámos és bőbe­szédű ügynök s egy csomó mézes ígéret segít­ségével Magyarországon, fájdalom, még mindig tömérdek embert lehet elbolondítani. A szédelgő pénz- és hitelintézetek által előidézett katasztró­fáknak Magyarországon hosszú sora van már, anélkül, hogy a nagy közönség okulni tudna ke­serű tapasztalatokon. De ki kell mondanunk azt is leplezetlenül, hogy nem látjuk működni a hatósági ellenőrzést Magyarországon a hasonló irányú szövetkeze­tekkel szemben. Ha a kereskedelmi törvénytől derűre-borúra alakíthatnak rovott előéletű, vagy kétes jellemű existenciált hangzatos cím alatt fosztogató­ konzorciumokat, akkor nagy ideje, hogy e törvény megfelelően módosíttassák. Nem szabad megengedni, hogy hatóságilag jóváha­gyott alapszabályok védpajzsa alatt szélhámos iparlovagok összeálljanak egy konzorciummá, mely kilopja a pénzt a hiszékenyek és megszorul­tak zsebeiből. Csírájukban kell elfojtani ily vállalkozáso­kat, nem pedig bevárni, míg százan és ezren mennek lépre. A rendőrség, ha a takarék- és hitelszövetkezet vezetői ellen rég fölmerült naszokat figyelemre méltatta volna, bizony már a tavaszszal szerezhetett volna oly fel­adathalmazt, hogy a diszes konzorcium akkor hűvösre kerül. S ez esetben jóval ki­sebb kifosztott áldozat siratná odaveszett pén­z Sajnáljuk őket és szeretnők, ha hiszéke­ségü­k szomorú következményei intő például sa­gálnának másoknak. De sorsuk nyomatékosan int arra is, hogy Magyarországon sürgős szük­ség gondoskodni a németországi önsegélyző szö­vetkezetek mintájára alakítandó, szolid alapon álló hitelszövetkezetek alakításáról. Az uzsorá­nak s a pauperizmusnak ezek a leghatásosabb ellenszerei s áldásos működésük eredményét ter­jedő jólét bizonyítja a németországi munkások és kisiparosok körében.­ ­ „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. * Mit izén az Isten, írta: Tolnai Lajos. — A ,,P­e­s t­i H­í­r­l­a­p‘­ eredet! tárcája. —­A tél jeges bundájával, rettenetesen kö­högő mailével, topogó nagy patkós csizmáival és vöröy orrával, — melyen a durva kék erek mu­tatják, hogy az örökös fagy milyen borzasztó munkát művel — még egy kis korától fogva ahhoz szokott teremtményen is, már napok óta ott állót, az ősz határszélén, és mint oly trón­örökös, kinek, hála az égnek, semmi baja sincs a torkában —­ várta, hogy kezdődjék már az ő szerepe. Elég vén már a trónushoz. Meg-meg­­kaparászta csont­ujjaival csörgő jégcsapos sza­kadat és mélyen bent ülő apró szemeivel irigy­kedve nézte, hogy a magas hegyeken, a még folyvást zöld völgyeken és a még mindig lom­bos juharfáidon a nap hogy csillog, hogy szórja meleg sugarait. Meddig tart ez az ő boszantá­­sára ? meddig ? Ha tudta volna, hogy e bizonytalan álla­tnak it,-ott, legalább Magyarország fővárosá­ul, Budapesten, hány nyomorult szegény csa­­dapa és anya örvend, és számítgatja gyerme­ki előtt, oda ád az isten még napokat, szépe­st, de ád­ám, ha erről a nagy belső hitről ,az sejtelme is lett volna; és gondolom, hogy ki csupa fagyból áll és se hazugul moso­lyogni, se ravaszul ígéreteket tenni nem tud mint mi — néhány lépést a szegény gyermekek és igazi koldusok iránt való tekintetből — visz­­szafelé tesz. Igen, a hideg tél ezt megtette volna! És hátha még a­­József-külvárosi Paradicsom­utca rothadt, félig leégett, félig az elhagyottság­­tól beomlott 75-ik számú házacskájába néz, melynek egyik utcára eső szobácskájában ko­pott ruhájú sovány asszony olvasgat valamely történetet,holmi elnyűtt, kölcsönkönyvtárt és tár­saihoz vissza nem került vastag, termetes könyv­ből ! Oh igen, ha a kemény tél ezt látja — akkor barátim mi a fagyos, metsző szelet és szállongó havat és szinte majd leeső sötét ház­­felhőket legalább is két héttel később kapjuk, ügy van. Megnyerünk két hetet a fűtéstől és gyertyasebességgel égő kőszénből, s akkor — a­mi bekövetkezett, legalább is tizenöt-húsz nappal később fogott bekövetkezni. Igen, ez áll. — Anyám nyissa ki az ablakot — szól azon a rekedtes erőtlen hangon, (melynél a gaz­dagok konzíliumot hivatnának), egy elfonyadt arcú fiatal leány, nagy fekete sűrű szemöldöké­vel mutatva, melynek a betegség nem árthatott, hogy minő szép teremtéssé fejlődhetett volna ő még itt e félreeső utcában is, ha a zsinór­verő király utcai gyár annyira nem ellensége — főkép a mellnek — azt azt, azt nyissa ki anyám. — Meghalsz Vanda. Tudod, a múlt éjjel sem aludtál. — Hisz apám sem aludt. — Az más! Az üregeknek nem kell már az álom. — Épen, hogy apámnak kellene — hunyta le nagy kék szemeit a beteg. — Hogy kellene ? miért ? — Hogy álmában-------­— Óh fiam, ilyen korban nem álmodnak már. Hogy gondolod ? — Hogy c susogja mosolygó ajkakkal a leány, szenne valamit az isten. Az anya talán hallotta is, nem is e sza­vakat, kinézett a félig nyitott ablakon és el akarta takarni azt a kis csoportot és kocsit, mely egy koporsót vitt lassú, cammogó léptek­kel az írt temető felé. — Ki az? kit visznek? — törekedett fel­ülni a beteg ágyában. — Oh egy öreg ember, gondolom az a vén hordár, mindig mondta: meghalok — no és tegnap felakasztotta magát. — Hogy lehet, hogy lehet! Mit szenhet az isten az ilyen embertől a családjának? Ugy­e anyám , isten a halottaktól izén az élőknek ? Azt gondoltam kis koromban, hogy a csillagoktól izén. Nem nem­ a halottaktól, mivel azok me­hetnek csak az istenhez. Azt gondoltam a vi­lágtól is izén, mert reggelre oly szépek voltak a pelargóniáim! Oh nem, csak a halottak hoz­hatnak hírt a menyégből. Mit szóljon ilyen beszédekre egy anya ? Durván lehuzogassa, hogy halgass te bolond ! Egy önző férfi — mert lehet olyan férfi — megtenné, de egy nő, még ha volt telegráf­­hivatalnokné is, ki napról-napra jobban érzi hogy mily rohamosan apadnak el a segédforró Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next