Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)
1887-12-01 / 330. szám
Budapest, 1887. 136 évf. 330. (3208.) szám. Csütörtök, december 1. Előfizetési árak: ész évre . . . 14 frt —kr. lévre . .gyedévre , hóra. Egyes szám helyben 4 fr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatk. Kiadóhivatal: 350 . 1920 .lauest nádor-utca 7. se., fölsebt, ivá az előfizetések és lapátküldésére vonatkozó flszólamlások intézendő. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. ír Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen Javelese csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza neki adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Fosztogató konzorciumok. Mindenki ismei talán azt az operettebelicet, hogy valaki rablótörténetet ígér elmesélni hallgatóságnak, de általános kíváncsiság közt csak ennyit mond: ,,Egyszer volt egy mkár.“ Nos ma Magyarországon ennek az élnek, így találóbb és időszerűbb legyen, okvetlenül kellene hangzania. Egyszer volt egy ikarék- és hitelszövetkezet. Szinte hihetetlenül hangzik, ami a végre pre került fosztogató konzorcium vakmerő tiltsággal űzött harácsolásáról utólag nyilváosság elé kerül. Az érdemes banda a főváros egyik legépebb utcájának házában üti fel főhadisállását. Az ..intézet" s vele az egész épület ,frits és botrányos jelenetek színhelyévé válik, apríd napra szaporodik az ügynökök által kelttt áldozatok száma, kik türelmetlenül követeli a megígért kölcsönt. Sokaknak közülök lehull hályog szemeikről és jogos felháborodásukban eseri szemrehányásokkal illetik az igazgatót,tkár és ügynököket. Erőszakosabb természetek megtorlásul az ököljogot érvényesítik s oly svés tisztelettel viseltetnek a „humánus intézmény" vezérlő férfiai iránt, hogy egyiket más katsa, irodáikban látják el csattanós ajándékai. Motdják, hogy kivált az egyik vezérügynök mak arca valóságos lenyomat-gyűjteménye all külömböző erős ujjaknak. Mindenki tudja az egész házban, mit jeintenek ezen átkozódó szegény emberek csoprtjai s a naponként megújuló zajos és ingerült jóvállások. Mindenki tudja, mily csalárd üzelek juttatnak dús keresetet a sarcoló konzorium tagjainak. Időközben egyik-másik kifosztott nyilvánosság elé viszi ügyét. A sajtó szellőzáműtetni kezdi a hírhedt szövetkezet gazdálkodását s fölhívja rá az államügyész figyelmét. Maga a „Pesti Hírlap" már folyó évi április végén leplezetlenül tárta föl a takarék- és hitelszövetkezetnél rendszeresen és tervszerűen űzött csalást. Mégis hetek, hónapok, hosszú időszak múlik el, míg a büntető igazságszolgáltatás sok meggondolás után végre közbelép, lesújtva az ágyát már jól megvetett bandára. Aközben már ezrekre szaporodott a kifosztottak száma, ügynökei és ámító hirdetései segélyével a gyönyörűséges syndikátus behálózta a vidéket is. Teljességgel lehetetlen meghatározni ez idő szerint, mily összeget harácsoltak össze Gyurgyik Gyula és társai s hány szegény embert döntöttek sokkal nagyobb nyomorba utolsó forintjaiknak elszedegetése által. Csak az bizonyos, hogy áldozataik nagy száma majdnem kivétel nélkül azon osztály köréből való, mely mindennapi harcot viv a létért. Egyenesen a társadalom páriáinak szorongatott helyzetére, hitelképtelenségére és hiszékenységére alapították sarcoló üzletük fölvirágzását. Tudták, hogy a könnyű és olcsó hitel mézes madzagával azon osztály körében lehet legbiztosabban , csábítani, mely legfölebb rengeteg uzsorakamatra kap kölcsön néhány forintot. Mentős rosszabban van gondoskodva nálunk a munkás s a kisiparos hitelszükségletéről, annál biztosabb kilátása van a szédelgőknek behálózni őket a könynyű és olcsó hitel ígérgetésével. S hozzá még épen ezen rétegekhez jut el legkevésbé a sajtó figyelmeztető és tájékoztató szava. Egy nagyhangú intézeti cím, néhány szélhámos és bőbeszédű ügynök s egy csomó mézes ígéret segítségével Magyarországon, fájdalom, még mindig tömérdek embert lehet elbolondítani. A szédelgő pénz- és hitelintézetek által előidézett katasztrófáknak Magyarországon hosszú sora van már, anélkül, hogy a nagy közönség okulni tudna keserű tapasztalatokon. De ki kell mondanunk azt is leplezetlenül, hogy nem látjuk működni a hatósági ellenőrzést Magyarországon a hasonló irányú szövetkezetekkel szemben. Ha a kereskedelmi törvénytől derűre-borúra alakíthatnak rovott előéletű, vagy kétes jellemű existenciált hangzatos cím alatt fosztogató konzorciumokat, akkor nagy ideje, hogy e törvény megfelelően módosíttassák. Nem szabad megengedni, hogy hatóságilag jóváhagyott alapszabályok védpajzsa alatt szélhámos iparlovagok összeálljanak egy konzorciummá, mely kilopja a pénzt a hiszékenyek és megszorultak zsebeiből. Csírájukban kell elfojtani ily vállalkozásokat, nem pedig bevárni, míg százan és ezren mennek lépre. A rendőrség, ha a takarék- és hitelszövetkezet vezetői ellen rég fölmerült naszokat figyelemre méltatta volna, bizony már a tavaszszal szerezhetett volna oly feladathalmazt, hogy a diszes konzorcium akkor hűvösre kerül. S ez esetben jóval kisebb kifosztott áldozat siratná odaveszett pénz Sajnáljuk őket és szeretnők, ha hiszékeségük szomorú következményei intő például sagálnának másoknak. De sorsuk nyomatékosan int arra is, hogy Magyarországon sürgős szükség gondoskodni a németországi önsegélyző szövetkezetek mintájára alakítandó, szolid alapon álló hitelszövetkezetek alakításáról. Az uzsorának s a pauperizmusnak ezek a leghatásosabb ellenszerei s áldásos működésük eredményét terjedő jólét bizonyítja a németországi munkások és kisiparosok körében. „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. * Mit izén az Isten, írta: Tolnai Lajos. — A ,,Pes ti Hírlap‘ eredet! tárcája. —A tél jeges bundájával, rettenetesen köhögő mailével, topogó nagy patkós csizmáival és vöröy orrával, — melyen a durva kék erek mutatják, hogy az örökös fagy milyen borzasztó munkát művel — még egy kis korától fogva ahhoz szokott teremtményen is, már napok óta ott állót, az ősz határszélén, és mint oly trónörökös, kinek, hála az égnek, semmi baja sincs a torkában — várta, hogy kezdődjék már az ő szerepe. Elég vén már a trónushoz. Meg-megkaparászta csontujjaival csörgő jégcsapos szakadat és mélyen bent ülő apró szemeivel irigykedve nézte, hogy a magas hegyeken, a még folyvást zöld völgyeken és a még mindig lombos juharfáidon a nap hogy csillog, hogy szórja meleg sugarait. Meddig tart ez az ő boszantására ? meddig ? Ha tudta volna, hogy e bizonytalan állatnak it,-ott, legalább Magyarország fővárosául, Budapesten, hány nyomorult szegény csadapa és anya örvend, és számítgatja gyermeki előtt, oda ád az isten még napokat, szépest, de ádám, ha erről a nagy belső hitről ,az sejtelme is lett volna; és gondolom, hogy ki csupa fagyból áll és se hazugul mosolyogni, se ravaszul ígéreteket tenni nem tud mint mi — néhány lépést a szegény gyermekek és igazi koldusok iránt való tekintetből — viszszafelé tesz. Igen, a hideg tél ezt megtette volna! És hátha még aJózsef-külvárosi Paradicsomutca rothadt, félig leégett, félig az elhagyottságtól beomlott 75-ik számú házacskájába néz, melynek egyik utcára eső szobácskájában kopott ruhájú sovány asszony olvasgat valamely történetet,holmi elnyűtt, kölcsönkönyvtárt és társaihoz vissza nem került vastag, termetes könyvből ! Oh igen, ha a kemény tél ezt látja — akkor barátim mi a fagyos, metsző szelet és szállongó havat és szinte majd leeső sötét házfelhőket legalább is két héttel később kapjuk, ügy van. Megnyerünk két hetet a fűtéstől és gyertyasebességgel égő kőszénből, s akkor — ami bekövetkezett, legalább is tizenöt-húsz nappal később fogott bekövetkezni. Igen, ez áll. — Anyám nyissa ki az ablakot — szól azon a rekedtes erőtlen hangon, (melynél a gazdagok konzíliumot hivatnának), egy elfonyadt arcú fiatal leány, nagy fekete sűrű szemöldökével mutatva, melynek a betegség nem árthatott, hogy minő szép teremtéssé fejlődhetett volna ő még itt e félreeső utcában is, ha a zsinórverő király utcai gyár annyira nem ellensége — főkép a mellnek — azt azt, azt nyissa ki anyám. — Meghalsz Vanda. Tudod, a múlt éjjel sem aludtál. — Hisz apám sem aludt. — Az más! Az üregeknek nem kell már az álom. — Épen, hogy apámnak kellene — hunyta le nagy kék szemeit a beteg. — Hogy kellene ? miért ? — Hogy álmában-------— Óh fiam, ilyen korban nem álmodnak már. Hogy gondolod ? — Hogy c susogja mosolygó ajkakkal a leány, szenne valamit az isten. Az anya talán hallotta is, nem is e szavakat, kinézett a félig nyitott ablakon és el akarta takarni azt a kis csoportot és kocsit, mely egy koporsót vitt lassú, cammogó léptekkel az írt temető felé. — Ki az? kit visznek? — törekedett felülni a beteg ágyában. — Oh egy öreg ember, gondolom az a vén hordár, mindig mondta: meghalok — no és tegnap felakasztotta magát. — Hogy lehet, hogy lehet! Mit szenhet az isten az ilyen embertől a családjának? Ugye anyám , isten a halottaktól izén az élőknek ? Azt gondoltam kis koromban, hogy a csillagoktól izén. Nem nem a halottaktól, mivel azok mehetnek csak az istenhez. Azt gondoltam a világtól is izén, mert reggelre oly szépek voltak a pelargóniáim! Oh nem, csak a halottak hozhatnak hírt a menyégből. Mit szóljon ilyen beszédekre egy anya ? Durván lehuzogassa, hogy halgass te bolond ! Egy önző férfi — mert lehet olyan férfi — megtenné, de egy nő, még ha volt telegráfhivatalnokné is, ki napról-napra jobban érzi hogy mily rohamosan apadnak el a segédforró Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.