Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)
1887-12-15 / 344. szám
1887. december 15. PESTI HÍRLAP Ellopott nemzeti kincsek. (Saját tudósítónktól.) Emlékezhetnek olvasóink, hogy a múlt hó vége felé e cim alatt rövid közlemény jelent meg lapunkban, mely az alaptalan gyanúsítások, vádaskodások és nyilatkozatok egész özönét vonta maga után. Valóságos Pandora szelencéje volt. Pedig nem tartalmazott egyebet, mint konstatálását ama széles körben elterjedt híreknek, hogy a nemzeti múzeum régiségtárából egyes nagyértékű tárgyak, főként érmek, eltűntek s részint zálogházakba és műárusokhoz, részint pedig külföldi múzeumokba vándoroltak. Mi e szenzációs és mélyen megdöbbentő híresztelést személyekre való vonatkoztatás nélkül adtuk. Egyszerűen zsurnalisztikai kötelességünknek tettünk eleget, távol tartván magunkat a könnyelmű és indokolatlan gyanúsításoktól. Hogy e hit mily széles hullámokat vetett s hogy botrányhajhászó lapok és egyes, szereplési viszketeg által ösztökélt egyének mikép keverték ez ügybe a nemzeti muzeum érdemekben gazdag igazgatóját, szintén tudva van mindenki által. Az általános mosakodás sem kerülhette el a közönség figyelmét. Lázas igyekezettel iparkodott minden ember másra kenni a híresztelés ódiumát s a bizottság, mely a kihallgatásokat eszközlé, végre eljutott a nagy semmihez. Kitűnt, hogy senki sem tud semmit, tehát minden rendben van. Maga a bizottság kimondta ezt, miután hamarjában és talán kissé felületesen szemlét tartott a nemzeti múzeumban. Közönség és sajtó napirendre tértek. Hál’ az égnek, hogy semmi sem tűnt el , hogy a múzeumban nincsenek tolvajok. Bátran ki lehet adni a személyzetnek a morális fölmentvényt. És ép ebben az utolsó percben, a bizottság megnyugtató jelentésének elkészültekor, csap le a menykő a kitisztult égről. Tizenhat darab múzeumi kincs került elő zálogházakból. Tehát mégis! Tehát nem zörgött a haraszt hiába s a Pesti Hírlap valót mondott, midőn ellopott nemzeti kincsekre hivta fel a közfigyelmet. A bizottság rendben talált ugyan mindent de azért a múzeum mégis meg volt lopva. Saját alkalmazottjainak egyik alantasa a tolva, ki május óta hordta el a régiségtár kincseit műárusokhoz és zálogházakba. Véletlenül jöttek gaz üzelmeinek nyomára. Nem a bizottság fedezte fel, hanem a múzeum egy másik hivatalnoka. A fölfedezés e hó 3-án, tehát 11 nap előtt történt s a bizottság Berzeviczy Albert államtitkár révén azonnal értesült róla. Ily körülmények közt legalább is furcsának tetszik, hogy a bizottság ma este felolvasott jelentésében egész pozitivitással kijelenti, hogy viszszaélés a múzeumban nem fordult elő. Azt elhiszszük, hogy a bizottság maga nem talált visszaélésre, de hát a mi nap előtt bejelentett tolvajlási esetek csak magántudomásul szolgáltak ? •Kíváncsian várjuk a feleletet, nem a bizottságtól, hanem Trefort miniszternek az interpellációkra adandó válaszában. A fölfedezés története a következő : E hónap 3 dikán, aznap este, mikor a nemzeti múzem és az Esterházy-képtár megvizsgálására kiküldött bizottság helyszíni szemlét tartott a régiségtárban és konstatálta, hogy „a régiségtárból semmi sem hiányzik, tárgyai kicserélve nincsenek, az ügykezelés teljesen pontos és kifogástalan“ — nos aznap este dr. Hampel József, nemzeti múzeumi régiségtárőr, nejével, Pulszky Polixénával, a Kecskeméti utcában sétálva, megállott a Fischer László-féle ékszer- és régiségüzlet kirakata előtt. Meglepetésére két ezüstérem-utánzatot vett észre a kirakatban, melyeknek eredeti példányai a régiségtárban helyezték el. Bement az üzletbe, a kirakatból behozatta az érmeket, és konstatálta, hogy azok ezüstből készített sikerült utánzatai, két a nemzeti múzeumban őrzött nagybecsű éremnek. Ezek egyike XVI. századbeli érem Németországból, mely egy híres menyegző emlékére készült s becsértéke 2000 forint. A másik is igen értékes módszak. Hampel azonnal megkérdezte az ékszerészt, mikép jutott e másolatokhoz. Fischer előadta, hogy i. e. június hó 12-én egy ismeretlen, elegánsan öltözött fiatalember jelent meg nála s átnyújtva az eredeti arany érmet, kérdést intézett hozzá: vájjon képes volna-e egy tökéletes másolatot elkészíteni. Fischer igenlőleg válaszolt, mire megegyeztek abban, hogy a fiatal ember 20 forintot fizet a másolatért s 5 forint foglalót azonnal ott is hagyott. Az érem eredetére nézve előadta, hogy azt még egyik ősanyja hagyatékából örökölte s a másolattal valakinek kedveskedni akar. Két nap múlva ismét eljött s az eredeti érmet elvitte. Az ékszerésznek azt mondta, hogy a vakációra haza utazik, s bemutatta egy barátját, hogy az majd a másolatot, elkészülte után, kifizeti és elviszi. Fischer várt napokig, hónapokig, de a megrendelt munkáért senki sem jött el. Végre augusztus havában Fischer kitette a másolatot a kirakatba. A pompás darab sokaknak szemébe tűnt s Szűk Lipót, zenedei tanár, kinek szép numismatikai gyűjteménye van, meg is vette 12 forintért. Fischer a modell után azonnal uj másolatot készített s azt is kitette a kirakatba. E másodlagos utázatot látta meg Hampel, s a felvilágositás után 4 írtért magához váltotta. Gyanúja rögtön a régiségtár egyik alkalmazottjára irányult, kit mintegy két év előtt mint ideiglenes dijnokot vettek föl 1 frt 50 kv napidijjal a könyvtár részére s innen nemsokára hasonló minőségben a régiségtárhoz helyeztek át apró-cseprő irodai munkák végezésére. Hampel még este meggyőződött arról, hogy az ékszerésznél talált kópiák eredetiei hiányzanak a régiségtárból. Dacára annak, hogy már későre járt az idő, Hampel azonnal megtette a szükséges lépéseket. Még este tíz órakor felkereste Berzeviczy Albert államtitkárt, a vizsgálatot vezető bizottság elnökét és különben is feljebbvalóját, elmondva sajnos fölfedezését. Berzeviczy államtitkár tudomásul véve a régiségtár őrének bizalmas jelentését, meghagyta Hampelnak, hogy az ékszerészt szembesítse azzal az alantas hivatalnokkal, akire gyanúja van. Ez másnap, vasárnapon, délelőtt meg is történt. Fischer ékszerész két tanúval, dr. Horváth Gyulával és Peregrinyvel, kiket Hampel kért fel e szívességre, megjelent a nemzeti múzeum régiségtárában és alig hogy belépett az irodába, minden hangzás nélkül rámutatott egy íróasztala mellett ülő fiatalemberre, Jekelfalussy Elekre, mint olyanra, akitől a kérdéses érmeket megvette. Jekelfalussyt az egész tisztviselői személyzet jelenlétében nyomban vallatóra fogták. Tagadott mindent. Hosszas faggatás után azonban hajlandónak nyilatkozott arra, hogy egyet-mást elmondjon, de csak négyezem közt. Erre a többi tisztviselők odahagyták a termet és csak négyen maradtak ott: Hampel, Horváth, Peregriny és Jekelfalussy. Most töredelmesen bevallotta, hogy tényleg ő lopta el a hiányzó érmeket, bűntárs gyanánt megnevezve Visonay lakótársát, reáliskolai tanár fiit. E kínos jelenetről gyorsirászat útján jegyzőkönyvet vettek föl, melyet Hampel még ugyanaznap, a szokásos bürokratikus eljárás mellőzésével, egyenesen felküldött Trefort miniszternek. December 5-én, hétfőn, a bűntársként szereplő fiatalembert is sikerült vallomásra bírni. Visontay a legutóbbi időkig a rendőrségnél volt alkalmazva. Nem kevesebb, mint tizenhat zálogbárcát találtak nála, melyek a nemzeti múzeumban volt tizenhat darab arany- és ezüstéremről szóltak. E darabokat természetesen azonnal kiváltották és ráakadtak azokra az érmekre is, melyeknek utánzatai Fischer ékszerészhez kerültek. A zálogbárcák szerint az első lopás ez évi május 4-én történt s az utolsó novemberben. Lehet, hogy Jekelfalussy egyszerre lopta el az érmeket, s apránkint zálogosította el. A tolvaj félig-meddig szakember lévén, vagy maga, vagy aranyműves által másolatokat készíttetett, melyeket a múzeumok nem szoktak megengedni s igy azok az efajta műintézeteknél igen kapósak. Egy példány az értékes német éremből, mint eddig is kiderült, már Frankfurtba vándorolt. Trefort miniszter a hozzá beterjesztett jelentést átadta az ügyészségnek és egyúttal értesítette erről a vizsgálatot vezető bizottságot, mely tegnap délben kihallgatta Hampelt. A régiségjár őre ez alkalommal ugyanazokat mondta el, amit fentebb megírtunk. Jekelfalussy, mint halljuk, előkelő családból származik, s rokonságban áll az államrendőrség főnökével, Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsossal Múzeumi foglalkozásán kívül egyetemi joghallgató is volt. A lopásokat álkulcscsal követte el, a hivatali szobákban őrzött érmeket dézsmálva meg. Eddig sem őt, sem állítólagos bűntársát nem tartóztatták le. * * * A nemzeti múzeum és az orsz. képtár ügyében kiküldött vizsgálóbizottság Berzeviczy Albert elnöklete alatt ma délután 5 órakor a képviselőház könyvtári helyiségében ülést tartott, melyen első sorban a dr. Kadocsa- Lippich Elek kiz. jegyző által fölolvasott múlt ülési jegyzőkönyvet hitelesítették. Ezután Berzeviczy Albert olvasta föl a Trefort miniszterhez intézendő jelentést. A több évre terjedő jelentés összegezi a vádak, a vallomások és a megejtett vizsgálat eredményét s konstatálja, hogy viszszaélés sem a nemzeti múzeumban, sem az Eszterházy-képtárban nem fordult elő. Megdöbbenéssel regisztrálja, hogy e műintézeteink köztiszteletben álló vezetői ellen minden alap nélkül olyan kompromittáló hírek keringhettek s a meghurcoltatással szemben elismerő szavakkal adózik nekik. Végül fölemlítve a kezelés körül tapasztalt hiányokat, ígéri, hogy ezek elenyésztetésére részletes javaslatot dolgoz ki és terjeszt a miniszter elé. A jelentést a bizottság egész terjedelmében elfogadta s csak egyes pontjain tett hoszszabb vita után csekélyebb módosításokat. Az igy kiegészített jelentést a bizottság tagjai alá fogják írni s e régből holnap este 7 órakor a képviselőházban rövid ülésre jönnek össze. Pénteken a jelentést beterjesztik Tré fo r t miniszternek, ki lehet aznap, de minden valószínűség szerint szombaton felelni fog Tolányi interpellációjára. A mai ülésen, mely esti fél óráig tartott, a legújabban fölfedezett nemzeti múzeumi tolvajlások nem kerültek szóba. Balentics Imre utódja. (Meghiúsult rablógyilkossági kísérlet.) (Saját tudósítónktól.) Csak egy kis hijja, hogy a Harisbazári rémes eset, mely fölött két év és néhány hó forgott el, teljes borzalmasságában meg nem újult. Egy fiatal ember meg akart ölni egy bukott nőt, hogy értéktárgyait és pénzét elrabolhassa. Szaporítani akarta azt a névsort, mely kezdődött Párisban Louise Mirail nevével, folytatódott Bécsben a Balog Katiéval, gyarapodott Budapesten a Posek Veronáéval és kiegészítődött legutoljára Pranzini áldozataival. A párisit mintául vette a bécsi gyilkos, ez pedig model gyanánt szolgált a mi gonosztevőinknek. Az egyes esetek közti hasonlóság szinte megdöbbentő s lehetetlen elzárkózni ama föltevés elől, hogy a bűnök e tovaszármazása a nyilvánosságra hozatalban gyökerezik. A mai eset részleteit hallva szemtanuktól és olvasva a rendőrség jelentését, úgy rémlik előttünk, mintha Balentics feltámadt volna, mintha az ő keze, óvatos számítása és vakmerő hidegvérűsége működött volna közre. Az áldozatra kiszemelt nő, mint említettük, egyike ama teremtményeknek, kik az életben nem találnak semmi olyat, amiért pirulni illenék. Magánosan lakik, mint annyi sok száz és száz hasonló existencia, s válogatás nélkül kötvén ismeretségeket, naponta ki van téve a megrablásnak, esetleg meggyilkoltatásnak. Mert a gyilkosjelöltek közöttünk járnak. Nem a városliget és a kültelkek homályában kell őket keresni: oda csak a nyomor és a gyáva kapzsiság húzódik. Itt ülnek ők a vendéglők asztalánál mellettünk, mint tisztességes emberek, s egy napon arra virradunk, hogy a rendőrség elfogta őket, mint rablógyilkosokat. . . . Császár Józsefnek hívják Balentics véreskezü utódját. Tisztességes család sarjadéka. Nem több 21 évesnél. "