Pesti Hírlap, 1887. december (9. évfolyam, 330-359. szám)

1887-12-15 / 344. szám

1887. december 15. PESTI HÍRLAP Ellopott nemzeti kincsek. (Saját tudósítónktól.) Emlékezhetnek olvasóink, hogy a múlt hó vége felé e cim alatt rövid közlemény jelent meg lapunkban, mely az alaptalan gyanúsítások, vádaskodások és nyilatkozatok egész özönét vonta maga után. Valóságos Pandora szelencéje volt. Pedig nem tartalmazott egyebet, mint konstatálását ama széles körben elterjedt híreknek, hogy a nemzeti múzeum régiségtárából egyes nagyértékű tárgyak, főként érmek, eltűntek s részint zálogházakba és műárusokhoz, részint pedig külföldi múzeumokba vándoroltak. Mi e szenzációs és mélyen megdöbbentő híresztelést személyekre való vonatkoztatás nél­kül adtuk. Egyszerűen zsurnalisztikai kötelessé­günknek tettünk eleget, távol tartván magunkat a könnyelmű és indokolatlan gyanúsításoktól. Hogy e hit mily széles hullámokat vetett s hogy botrányhajhászó lapok és egyes, szerep­lési viszketeg által ösztökélt egyének mikép ke­verték ez ügybe a nemzeti muzeum érdemekben gazdag igazgatóját, szintén tudva van mindenki által. Az általános mosakodás sem kerülhette el a közönség figyelmét. Lázas igyekezettel iparko­dott minden ember másra kenni a híresztelés ódiumát s a bizottság, mely a kihallgatásokat eszközlé, végre eljutott a nagy semmihez. Ki­tűnt, hogy senki sem tud semmit, tehát minden rendben van. Maga a bizottság kimondta ezt, miután hamarjában és talán kissé felületesen szemlét tar­tott a nemzeti múzeumban. Közönség és sajtó napirendre tértek. Hál’ az égnek, hogy semmi sem tűnt el , hogy a múzeumban nincsenek tolvajok. Bátran ki lehet adni a személyzetnek a morális föl­mentvényt. És ép ebben az utolsó percben, a bizott­ság megnyugtató jelentésének elkészültekor, csap le a meny­kő a kitisztult égről. Tizenhat darab múzeumi kincs került elő zálogházakból. Tehát mégis! Tehát nem zörgött a ha­­raszt hiába s a Pesti Hírlap valót mondott, midőn ellopott nemzeti kincsekre hivta fel a közfigyelmet. A bizottság rendben talált ugyan mindent de azért a múzeum mégis meg volt lopva. Sa­ját alkalmazottjainak egyik alantasa a tolva, ki május óta hordta el a régiségtár kincseit műárusokhoz és zálogházakba. Véletlenül jöttek gaz ü­zelmeinek nyomára. Nem a bizottság fedezte fel, hanem a múzeum egy másik hivatalnoka. A fölfedezés e hó 3-án, tehát 11 nap előtt történt s a bizottság Berzeviczy Albert államtitkár révén azonnal értesült róla. Ily kö­rülmények közt legalább is furcsának tetszik, hogy a bizottság ma este felolvasott jelentésé­ben egész pozitivitással kijelenti, hogy visz­­szaélés a múzeumban nem fordult e­l­ő. Azt elhiszszük, hogy a bizottság maga nem talált visszaélésre, de hát a mi nap előtt bejelentett tolvajlási esetek csak magán­tudomá­sul szolgáltak ? •Kíváncsian várjuk a feleletet, nem a bi­­­zottságtól, hanem Trefort miniszternek az inter­pellációkra adandó válaszában. A fölfedezés története a következő : E hónap 3­ dikán, aznap este, mikor a nem­zeti múzem és az Esterházy-képtár megvizsgálására kiküldött bizottság helyszíni szemlét tartott a ré­giségtárban és konstatálta, hogy „a régiség­tárból semmi sem hiányzik, tár­gyai kicserélve nincsenek, az ügy­kezelés teljesen pontos és kifogás­­tal­a­n“ — nos az­nap este dr. Hampel József, nemzeti múzeumi régiségtárő­r, nejével, Pulszky Po­lixénával, a Kecskeméti­ utcában sétálva, megállott a Fischer László-féle ékszer- és régiségüzlet kirakata előtt. Meglepetésére két ezüstérem-utánzatot vett észre a kirakatban, melyeknek eredeti példányai a régiségtárban helyezték el. Bement az üzletbe, a ki­rakatból behozatta az érmeket, és konstatálta, hogy azok ezüstből készített sikerült utánzatai, két a nem­zeti múzeumban őrzött nagybecsű éremnek. Ezek egyike XVI. századbeli érem Németországból, mely egy híres menyegző emlékére készült s becsértéke 2000 forint. A másik is igen értékes módszak. Ham­pel azonnal megkérdezte az ékszerészt, mikép jutott e másolatokhoz. Fischer előadta, hogy i. e. június hó 12-én egy ismeretlen, elegánsan öltözött fiatal­ember jelent meg nála s átnyújtva az eredeti arany érmet, kérdést intézett hozzá: vájjon képes volna-e egy tökéletes másolatot elkészíteni. Fischer igenlő­­leg válaszolt, mire megegyeztek abban, hogy a fia­tal ember 20 forintot fizet a másolatért s 5 forint foglalót azonnal ott is hagyott. Az érem eredetére nézve előadta, hogy azt még egyik ősanyja hagya­tékából örökölte s a másolattal valakinek kedves­kedni akar. Két nap múlva ismét eljött s az ere­deti érmet elvitte. Az ékszerésznek azt mondta, hogy a vakációra haza utazik, s bemutatta egy barát­ját, hogy az majd a másolatot, elkészülte után, ki­fizeti és elviszi. Fischer várt napokig, hónapokig, de a megrendelt munkáért senki sem jött el. Végre augusztus havában Fischer kitette a másolatot a ki­rakatba. A pompás darab sokaknak szemébe tűnt s Szűk Lipót, zenedei tanár, kinek szép numismati­­kai gyűjteménye van, meg is vette 12 forintért. Fischer a modell után azonnal uj másolatot készí­tett s azt is kitette a kirakatba. E másodlagos utázatot látta meg Hampel, s a felvilágositás után 4 írtért magához váltotta. Gya­núja rögtön a régiségtár egyik alkalmazottjára irá­nyult, kit mintegy két év előtt mint ideiglenes dijno­­kot vettek föl 1 frt 50 kv napidijjal a könyvtár ré­szére s innen nemsokára hasonló minőségben a ré­giségtárhoz helyeztek át apró-cseprő irodai munkák végezésére. Hampel még este meggyőződött arról, hogy az ékszerésznél talált kó­piák eredet­iei hiányzanak a régiség­tárból. Dacára annak, hogy már későre járt az idő, Hampel azonnal megtette a szükséges lépéseket. Még este tíz órakor felkereste Berzeviczy Albert ál­lamtitkárt, a vizsgálatot vezető bizottság elnökét és különben is feljebbvalóját, elmondva sajnos fölfede­zését. Berzeviczy államtitkár tudomásul véve a régi­ségtár őrének bizalmas jelentését, meghagyta Ham­­pelnak, hogy az ékszerészt szembesítse azzal az alantas hivatalnokkal, a­kire gyanúja van. Ez más­nap, vasárnapon, délelőtt meg is történt. Fischer ékszerész két tanúval, dr. Horváth Gyulával és Peregrinyvel, kiket Hampel kért fel e szívességre, megjelent a nemzeti múzeum régiségtárában és alig hogy belépett az irodába, minden hangzás nélkül rámutatott egy íróasztala mellett ülő fiatal­emberre, Jekelfalussy Elekre, mint olyanra, a­kitől a kérdéses érmeket megvette. Jekelfalussyt az egész tisztviselői személyzet jelen­létében nyomban vallatóra fogták. Tagadott min­dent. Hosszas faggatás után azonban hajlandónak nyilatkozott arra, hogy egyet-mást elmondjon, de csak négyezem közt. Erre a többi tisztviselők oda­­hagyták a termet és csak négyen maradtak ott: Hampel, Horváth, Peregriny és Jekelfalussy. Most töredelmesen bevallotta, hogy tényleg ő lopta el a hiányzó érmeket, bűntárs gyanánt meg­nevezve V­i­son­­­a­y lakótársát, reáliskolai tanár fiit. E kínos jelenetről gyorsirászat útján jegyzőkönyvet vettek föl, melyet Hampel még ugyanaz­nap, a szo­kásos bürokratikus eljárás mellőzésével, egyenesen felküldött Trefort miniszternek. December 5-én, hétfőn, a bűntársként sze­replő fiatal­embert is sikerült vallomásra bírni. Visontay a legutóbbi időkig a rendőrségnél volt alkalmazva. Nem kevesebb, mint tizenhat zálogbárcát találtak nála, melyek a nemzeti múzeumban volt tizenhat darab arany- és ezüstéremről szól­tak. E darabokat természetesen azonnal kiváltották és ráakadtak azokra az érmekre is, melyeknek utánzatai Fischer ékszerészhez kerültek. A zálogbárcák szerint az első lopás ez évi május 4-én történt s az utolsó no­vemberben. Lehet, hogy Jekelfalussy egyszerre lopta el az érmeket, s apránkint zálogosította el. A tolvaj félig-meddig szakember lévén, vagy maga, vagy aranyműves által másolatokat készíttetett, me­lyeket a múzeumok nem szoktak megengedni s igy azok az efajta műintézeteknél igen kapósak. Egy példány az értékes német éremből, mint eddig is kiderült, már Frankfurtba vándorolt. Trefort miniszter a hozzá beterjesztett jelen­tést átadta az ügyészségnek és egyúttal értesítette erről a vizsgálatot vezető bizottságot, mely tegnap délben kihallgatta Hampelt. A régiségjár őre ez alkalommal ugyanazokat mondta el, a­mit fentebb megírtunk. Jekelfalussy, mint halljuk, előkelő családból származik, s rokonságban áll az államrendőrség fő­nökével, Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsossal Múzeumi foglalkozásán kívül egyetemi joghallgató is volt. A lopásokat álkulcscsal követte el, a hivatali szobákban őrzött érmeket dézsmálva meg. Eddig sem őt, sem állítólagos bűntársát nem tartóztatták le. * * * A nemzeti múzeum és az orsz. képtár ügyében kiküldött vizsgálóbizottság Berzeviczy Albert elnöklete alatt ma délután 5 órakor a képviselőház könyvtári helyiségében ülést tartott, melyen első sorban a dr. Kadocsa- Lippich Elek kiz. jegyző által fölolvasott múlt ülési jegyzőkönyvet hitelesítették. Ezután Berze­viczy Albert olvasta föl a Trefort miniszterhez intézendő jelentést. A több évre terjedő jelentés összegezi a vádak, a vallomások és a megejtett vizsgálat eredményét s konstatálja, hogy visz­­szaélés sem a nemzeti múzeum­ban, sem az Eszt­er­házy-k­é­p­t­á­rb­an nem fordult elő. Megdöbbenéssel regiszt­rálja, hogy e műintézeteink köztiszteletben álló vezetői ellen minden alap nélkül olyan kompromit­­­táló hírek keringhettek s a meghurcoltatással szemben elismerő szavakkal adózik nekik. Végül fölemlítve a kezelés körül tapasztalt hiányokat, ígéri, hogy ezek elenyészteté­­sére részletes javaslatot dolgoz ki és terjeszt a miniszter elé. A jelentést a bizottság egész terjedelmé­ben elfogadta s csak egyes pontjain tett hosz­­szabb vita után csekélyebb módosításokat. Az igy kiegészített jelentést a bizottság tagjai alá fogják írni s e régből holnap este 7 órakor a képviselőházban rövid ülésre jönnek össze. Pén­teken a jelentést beterjesztik T­r­é f­o r t minisz­ternek, ki lehet aznap, de minden valószínűség szerint szombaton felelni fog Tolá­­nyi interpellációjára. A mai ülésen, mely esti fél­­ óráig tar­tott, a legújabban fölfedezett nemzeti múzeumi tolvajlások nem kerültek szóba. Balentics Imre utódja. (Meghiúsult rablógyilkossági kísérlet.) (Saját tudósítónktól.) Csak egy kis hijja, hogy a Harisbazári rémes eset, mely fölött két év és néhány hó forgott el, teljes borzalmasságában meg nem újult. Egy fiatal ember meg akart ölni egy bukott nőt, hogy értéktárgyait és pénzét elrabolhassa. Sza­porítani akarta azt a névsort, mely kezdődött Pá­­risban Louise Mirail nevével, folytatódott Bécsben a Balog Katiéval, gyarapodott Budapesten a Posek Veronáéval és kiegészítődött legutoljára Pranzini ál­dozataival. A párisit mintául vette a bécsi gyilkos, ez pe­dig model gyanánt szolgált a mi gonosztevőinknek. Az egyes esetek közti hasonlóság szinte megdöb­bentő s lehetetlen elzárkózni ama föltevés elől, hogy a bűnök e tovaszármazása a nyilvánosságra hoza­talban gyökerezik. A mai eset részleteit hallva szemtanuktól és olvasva a rendőrség jelentését, úgy rémlik előttünk, mintha Balentics feltámadt volna, mintha az ő keze, óvatos számítása és vakmerő hidegvérűsége műkö­dött volna közre. Az áldozatra kiszemelt nő, mint említettük, egyike ama teremtményeknek, kik az életben nem találnak semmi olyat, amiért pirulni illenék. Magá­nosan lakik, mint annyi sok száz és száz hasonló existencia, s válogatás nélkül kötvén ismeretségeket, naponta ki van téve a megrablásnak, esetleg meg­gyilkoltatásnak. Mert a gyilkos­jelöltek közöttünk járnak. Nem a városliget és a kültelkek homályában kell őket keresni: oda csak a nyomor és a gyáva kapzsiság húzódik. Itt ülnek ők a vendéglők asztalánál mellet­tünk, mint tisztességes emberek, s egy napon arra virradunk, hogy a rendőrség elfogta őket, mint rabló­gyilkosokat. . . . Császár Józsefnek hívják Balentics véreskezü utódját. Tisztességes család sarjadéka. Nem több 21 évesnél. "

Next