Pesti Hírlap, 1888. január (10. évfolyam, 1-31. szám)

1888-01-01 / 1. szám

1888. január 1. PESTI HÍRLAP­ ját páratlan művészettel játszotta, leírhatatlan ha­tást keltve. Úgy nyílt jelenésekben, mint felvonások végével szűnni nem akaró taps jutalmazta a ki­tűnő művésznőt, ki a többi közt az irod. és művé­szeti körtől is kapott egy gyönyörű bokrétát s egy nagy babérkoszorút. A közönségben az az általános sajnálkozás nyert kifejezést, hogy a kitűnő művésznő csak kétszer játszhatott, mivel 30-án már a német társulat vette át a színházat. Somogyi társulatának utolsó előadása oly kifogástalan volt, hogy hasonló­ban a „Cigánybáró“ még soha sem került színre a soproni színpadon. Az előadás végeztével szép bucsu-tableau volt, mely után zajosan hívták So­mogyit, kinek háromszor kellett megjelennie. So­mogyi társulata tehát jó emlékekkel távozik Sopron­ból s a közönség azon óhajtása kiséri, hogy jövőre új erőkkel fölfrissítve jöjjön vissza. A társulat álta­lában jó volt, a dráma teljesen megfelelt, az ope­­retteken voltak némi hiányok, de a­mi a fő: az előadások mindig összevágóak, szabatosak valának. A dráma kiváló tagjai: Laczkó Aranka, So­­mogyiné, Závodszky Teréz, Somogyi, Balassa, Komjáthy, Szepessi, Szép Ala­dár voltak. Az operetteben tettszettek: Aranyo­siné, Serfőzy Etel, Krecsányi Sarota, M­i­­kes, Kiss Ferkó, Balogh Árpád, Kozma, kinek szép hangja a „Cigánybáródban is feltűnést keltett, s kiből, ha szorgalmasan tanul, kiváló éne­kes lehet. Dicsérettel kell még megemlékeznünk Barna Izsóról, a derék karmesterről, k nek „Kiss hadnagy“ című operetteje nagy tetszésben részesült. Szóval, Somogyi társulata jó ajánló levéllel megy Győrbe, a soproni évadot becsülettel fejezte be. Az erkölcsi siker nagy s az anyagi is meglehetős. A szinpártoló egyesület, melynek élén a lelkes báró Augustinetz áll, a három hó lefolyása alatt 2100 forinttal segélyezte a társulatot, mely ezt meg is érdemelte. Most magyar színház csak 1889. jan. havától azon év húsvétjéig lesz Sopronban; addig Somogyi (mert kétségkívül ismét ő kapja meg a sopron-győri színházakat), remélhetőleg még jobb társulatot szervez, kivált a­mi az operettet illeti. * (..Pázmány lovagbról), D­ó­c­z­y és S­t­r­a­u­s­z vig operájáról azt úja egy bécsi lap, — elkeresztelve Pázmány lovagot „Ritter Pasch­­m­a­n“-nak, — hogy St­rausz még nem kapta meg a librettót és hogy az nem egy, hanem három fel­­vonásos lesz, úgy, hogy egy egész estét be fog tölteni. * (Verdi ,,Otello“-jának) előadási jogát a bécsi udvari operaszínház mégis megszerezte, dacára annak, hogy — mint említettük — sokalta érte a Ricordi-cég által követelt árt: a 8 ezer írt benyúj­tási díjat és 8 százalék tank­émet. A művet még eb­ben az évadban színre akarják hozni és ezért a próbákat azonnal megkezdik. * (Sarah Bernhardt fiának,) Móricnak es­küvője Jablonovszka Terk­a hercegnővel tegnapelőtt déli 12 órakor folyt le a „Saint-Honoré d’Eylau“ templomában. Sarah Bernhardinsk erre az alkalomra is volt eredeti gondolata. Minden áron azt akarta, hogy éjfélkor tartsák meg az esküvőt a „ Tosca“ Reguly, Jernay­s a­ki szent meggyőződéssel hir­dette a sarokasztalnál, hogy a finn-magyar ro­konság kétségen felül álló voltát csak a legna­gyobb mérvű rosszakarat vagy tudatlanság ké­pes eltagadni. Gummi szőnyegein a könyvtárak­nak, az asztali lámpák derült világánál, egyre a rokon- s családbeli nyelvek analógiáján törte a fejét, s meg nem törő buzgalommal rótta egy­más mellé elméjében a finn, osztják, vogul, cse­remisz, mordvin, csuvasz, zarjén, volják, lapp, észt s a többi nyelvek szókincsét, melyeknek mindegyikén megfogalmazott egyelmást, s fúrta, faragta, illeszthette egymás oldalához a külön­böző nyelvek kifejezéseit, hogy szinte szent meg­­illetődéssel vetegettük magunkra a kereszteket. „Úristen, hát csakugyan vannak emberek, a kik ugatnak?“ mondogatták haragító gúnyossággal s vékony szellemmel a sarokasztal bohémesei, s iszonyodva kiáltottak a hajthatatlan nyelvcsavaró felé: „Szent Suometarra, irgalom, künyörület!‘ De Eichwald Benjamin e tekintetben valóságos Eich­vald Benjamin volt: vaskalapos, konok és pedáns. Ő az egész világot két részre osztotta fel: arra, mely bizonyítékot képez a mellett, hogy a magyar nyelv a finntől származott s arra, melyből mit sem lehet bizonyítani. Ez az utóbbi egyáltalában nem létezett számára. S gyűlölte Vámbéry Ármint a ki a balzsiros atyafiságot megveti s gyűlölte a törököket, a kikhez egyáltalában nem hasonlítunk, ha csak abban nem, hogy a bort m­­i is szívesen meg­­iszszuk. Ellenben imádta Budenzet és a finne­ket s bírókra állt volna avval, ki a rokonságot tagadni merte volna. „Eit az szakasztott a mi édes tulajdon nyelvünk, monda az egyik festő gúnyolódva. Például mocsár annyit tesz An­nusul , s­u­o. A siketnémáknak is észre kell venni, hogy egy nyelvtörzsből származnak“. előadása után. A „Gaulois“ azt is tudja, hogy a pá­risi érseket még a szegények számára felajánlott 4000 ére sem bírhatta arra, hogy a művésznő kí­vánságát teljesítse, így hát a két anyós belenyugo­dott abba, hogy mindketten még elés fiatalok arra, hogy nappal is mutathassák magukat. Sarah Bernhardt állítólag 60,000 fre-ot érő ékszert adott menyének. A menyasszony egyszerű csipkedíszszel készült, fe­hér atlaszruhája az idézett lap szerint 25,000 fre-ba került.­­ A „Figaro“ ma érkezett száma vezércik­ket szentel ennek az „eseménynek“, mely szerinte győztes forradalmat jelent a francia társadalmi szo­kásokban. Azzal a ténynyel, hogy egy színésznő fia egy hercegnőt vesz el, a színészvilág elégtételt vesz magának a sokáig szenvedett megaláztatásokért és a cikkíró most csak azt kívánja, hogy a színészek szerényen fogadják győzelmüket és ne akarjanak azért, mert valamikor páriák voltak, ezentúl kivált­­ságoltak lenni. * („Az eredeti magyar daltár“) című ma­gyar dal- és zenemű-gyűjtemény XI—XII. füzete az imént jelent meg Déván, H­o­ó­s János dévai állami tanító­képezdei zenetanár szerkesztésében. A füzet Angyal Armand, Bertha Sándor, Szabados Géza, Hazslinszky Gusztáv, Ábrányi Kornél, Gaál Ferenc, Gsekő Gusztáv, Krick Jenő, Kovács Mihály, Kele­men Lajosné, Kecskés Ernő és Szőlőssy Attila szer­zeményeit tartalmazza. * (Bolondok grófja.) Jókai kacagtató bohósága, dacára Szylveszter estéjének mai második előadásán is nagy számú közön­séget vonzott a népszínházba s kivált az előkelő világ volt erősen képviselve. A tömény­telen nóta s a humorisztikus ötletek ma sem tévesz­tették el hatásukat s a felsőbb régiókból szenvedélyesen hívták a szerzőt, a­ki azonban nem volt jelen. Helyette Pál­may Ilka aratta le a dicsőség java részét, a­kinek ma is bőven kijutott a tapsból. A k­laszin nénikék drasztikus megláncoltatása a mai előadás­ban már lehetőleg enyhített formában történt. * (D­űvészet* rövid hírek.) H­u­b­a­y Jenő tanár, ki e héten Kolozsvárra akart utazni, hogy az ottani színházban hangversenyezzen, eluta­zását a jövő hétre halasztotta. — Az aradi ál­landó színház kibérlésére vonatkozólag . Arad sz. kir. város szinügyi bizottsága pályázatot hirdet. A bérlet 1988. okt. 1-től három évre terjed. A pá­lyázati kérvényeket legkésőbb 1888 jan. 10-ig kell beküldeni az aradi polgármesteri hivatalhoz. — B­á­r­­kány Mária le. a., a nálunk is ismeretes magyar születésű német színésznő, jelenleg Kölnben vendég­szerepel. — A párisi „Opera Comique“ igaz­gatójává Paravoyt, a nantesi színház eddigi igazgatóját nevezték ki. — Triesztben decem­ber 26 án nyílt meg a farsang böjti évad a városi színházban, melynek a város 25,000 frt szubvenciót szavazott meg. Megnyitóul a „Hugenották“-at adták, fényes sikerrel. Ha az ottani lapoknak hitelt adha­tunk, csupa első rangú művész és művésznő műkö­dött közre, a­kikről csak a legnagyobb lelkesedés hangján lehet szólni. Valois Margilot C­a a téren­ Mahomet úr e gúnyolódásra szó nélkül eregette tovább a füstöt, oly bodor fellegekben, mint a csauszok és a muftik a Jókai regényei­ben s jóságos, álmos szemeivel olyan pillantást vetett a szentségtörő piktorra, a­milyet egy ke­délyes, ügyetlen, ragaszkodó teve szokott a haj­csárára. Mintha azt mondta volna: „La illah, il allah, a próféta útjai nagyon különbözők ... Allah fényesítse be az ábrázatodat, de te ak­kora csacsi vagy fiam, mint egy őskori mam­­muth !“ Imigyen gyűlölé Mahomet a mozlimeket minden török külseje dacára s szereté vala a finneket, lappokat, észteket s egyéb fókákat; s ábrándjai között tulajdonképen nem is élt Bu­dapesten, hanem messze, a Baltitenger mellett, halászkunyhóiban a vendégszerető finneknek, s gyötré magát mindenféle lehetetlen nyelvekkel, a minőket igaz ember nem vesz józanul az ajkaira.* * v Egy nap, hogy hosszú távollét után ismét Budapestre kerültem, egyszer csak eszembe ju­tott az emberséges Mahomet ábrázata s szokat­lan vágy fogott el, hogy ismét megszoríthassam a hallgatag „lakótárs“ kezét, mely egyszer — gyermekkori betegségem idején — oly enyhítő gyöngédséggel nyugodott a homlokomon. De a „nemzeti ódondászat“ legnagyobb bámulatomra már nem volt ott az Andrássy-út mögötti utca­sorban ; helyében álmosan virrasztott portékája fölött az élelmes Kohn Ignác, a ki valamikor az utca túlsó végén lakott s ó-zsidó nyelven irt bibliákat és zsoltárokat árusított el a hit­­sorsosok között, mig maga a paprikás szalon­nát is megette s akár a nazarénus vallásu cse­lédeket is átölelte, ha alkalma volt a „rosszal­­kodásra“. Napi hírek; — (1888.) A fehér karácsony, a nagy hóvi­harok után csöndes, derült, holdvilágos hideg téli időjárással köszöntött be az újév. Szökő év lesz, de talán nem ez lesz a főnevezetessége, bár még nem tudni, olajágat vagy szuronyt hoz-e ajándékul. Három nyolcas van benne, s adná Isten, hogy annyit érne, a mennyit a ferbliben ér a három nyolcas. Most még sűrű fátyol fedi ifjú arcát s reméljük, hogy, ha majd lehull fátyla, se lesz okunk tőle megijedni. Ebben a reményben üdvözöljük 1888-at s kivánunk minden olvasónknak boldog újévet. — (Személyi hír.) A szabadelvű párt el­nöke, Vizsoly­ Gusztáv, a mostani országgyűlési szünidőt családja körében, falun tölti. — (A trónörökös pár) tegnap K­o­b­u­r­g Fülöp hercegnél és vejénél, Lujza hercegnőnél ebédelt. — (A királyné anyjáról,­ a 79 éves L­u­­d­ovik­a bajor hercegnőről Münchenben az a hír volt elterjedve, hogy súlyosan megbetegedett. E hír azonban minden alapot nélkülöz.­­ (A walesi herceg ezüst­ menyegzője.) A walesi herceg és hercegné a jövő év március lv­ikén ünnepük ezüst menyegzőjüket. Az angol trónörökös 1863. március 10-ikén kelt egybe Alexandra hercegnővel, a dán király­lánynyal. Lon­donban, hol a trónörök­öspár általános rokonszenv­­nek örvend, nagy előkészületeket tesznek az ezüst­­menyegző méltó megünneplésére.­­ (A nemz. múzeum és az orsz. képtár) ügyében Trefoil közoktatásügyi miniszter által ki­küldött vizsgálóbizottság Berzeviczy Albert államtit­kár elnöklete alatt január 4 én, szerdán ismét meg­kezdi ülésezéseit. A bizottság tagjai a karácsonyi szünidők alatt tnulmányozták a nemzeti múzeum és az orsz. képtár eddigi ügykezelési szabályzatait, me­lyeket sokszorosítva osztottak ki köztük. A kultur­­minisztérium gondoskodott arról is, hogy a leghíre­sebb e nemű műintézetek a londoni, párisi, berlini, müncheni és florenci múzeumok és képtárak alap- és ügykezelési szabályzatai a bizottsági tagok ren­delkezésére álljanak. E végett már érintkezésbe lé­pett az illető közintézetek igazgatóságaival. A most kezdődő újabb tanácskozásokban a bizottság tagjain kívül a szakértők is részt vesznek. Ezenkívül meg lesz híva Radvánszky Béla báró zólyomi főispán és még egy másik müértő faur. Ez üléseiben első­sor­ban a még át nem vizsgált múzeumi osztályok ügy­— Nem tudja Kohn úr, merre költözkö­dött el innen E­c­wald Benjamin , kérdeztem tőle kíváncsian. — Az a könyvmoly, az a sajtkukac! förmedt föl idegesen. Hiszen az bolond! A zse­bébe tette a könyveit és azzal elutazott vala­hová a Kongó mellé. Azt az embert még úgyis elviszik a Lipótmezőre. A következő percben már ismét elmerült Kohn úr az estilapjába s betűzte nagy buzga­lommal az országgyűlést, a­hol ma épen Istóczy tartott nagy antiszemita beszédet. Más egyéb többé nem érdekelte e pillanatban. Eichwald Benjamin felől nem igen lehe­tett hallani többet. A régi lakásunkon csak any­­nyit tudott mondani felőle a vén házi kisasz­­szony, hogy a lakótárs egy szép őszi reggelen felmondta a lakását, minden könyvét, holmiját becsomagolta s egy este, érzékeny blemzás után, elköltözött valamerre; valószínűleg valami nagy utazásba, vállalatba fogott, mivel azóta nem került többé napvilágra. A türelmes vén Mahometet, ezt a ragaszkodó hűséges „old boy“-t, egyszer csak elnyelte a nagy város ör­vénye, mely személyeket, tárgyakat gyakran el­sodor a maga sötét, kavargó mélyébe, a­hon­nan nem igen akad menekülés. Egy-egy isme­rős alak elzüllik, elvadul egyszer-egyszer, egy emberi lény leveti m­agáról a civilizáció köntö­sét s a szunnyadó durvább hajlamok fölébredté­­vel, belerohan a kritika nélkül való élet sivata­gába, s aztán ki sem tud többé felőle, mintha a világon sem lett volna. A szelíd, gyámoltalan Mahomet felől — ki magától, a régi, poros könyvek olvasásán kivül, mire sem volt képes s a kit jóformán még öltöztetni kellett volna — ezt a szomorú sorsot sejtettem. Ebben az ele­gáns illattal telített, der­őt fővárosi életben, kb­ 3­ 0 s­z­er, Valentinát L­e­r­o­ux asszony, az apródot Condé Sola k. a., Raoult Cavaliere Cardinale (egy „fenomenális“ fiatal tenorista) énekelte. Csak E­r­c­o­l­a­n­i (Marcell), a bassista, nem eléghette ki a közönséget.

Next