Pesti Hírlap, 1888. április (10. évfolyam, 92-120. szám)
1888-04-08 / 98. szám
Budapest, 1888. X. évf. 98. (3335.) Szám, Vasárnap, április 8. fs Előfizetési árak: 1.z évre . . . 14 frt — kr. ilévre . . . . 7 » — » Negyedévre V . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: . nátor-mca 7. si„ fölusan, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerteeszteő iroda, Bdapesten,1948Hifa 7. sz. L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Afférmentellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A major domus. Vájjon csakugyan a világtörténelmi réglét működik-e hát azon vasakaratu és hajthatatlan ember személyében, aki Berlinben a császárok helyett uralkodik s akinek súlyos kezét most már saját uralkodóháza is érzi? És mit akar még a végzet ezen csodálatos és félelmes ember által? Európa sajtója napok óta mi mással sem foglalkozik, mint Bismarck herceg nagy lemondási aktusával. Azzal a sajátszerű és a XIX. században már-már lehetetlennek képzelt erőszakkal, melylyel egy kancellár császárja legbensőbb házi ügyébe ártja magát s a világrész leghatalmasabb uralkodójával szemben is, teljes sikerre való kilátással érvényesíti a maga akaratát. Nem-e a major domus ez, aki hatalmasabb uralkodójánál ? A válság Berlinben márc. 31-én tört ki, midőn III. Frigyes értésére adta „öröklött“ kancellárjának, hogy legidősebb leánya, Viktória hercegnő kezét, a császári leány és a császári anya régi kívánsága szerint battenbergi Sándornak, Bulgária hősies exfejedelmének akarja adni. A kancellár legott bejelentette a „vetőt.“ Az események fejlődése azóta szintén a közönség szemei előtt folyik. Ugyanazon kíméletlen kéz, mely gondolkozás nélkül kinyúlt, hogy a két fejedelmi szív között szövődött gyengéd szálakat széttépje; ugyanaz a kéz félrevonta a krízis felől a diskreeió függönyeit. A német félhivatalos lapok, élükön a Köln Zeitunggal, úgy beszélnek ezen eseményről, mint bármely polgári család házassági ügyéről s még csak éles ész sem kell annak belátásához, hogy a lemondással fenyegetőző major domus ezúttal az egész német népet, sőt Európát hívja föl szövetséges társul saját uralkodóháza ellenében. Hogy mint utasítja III. Frigyes az ellenkező kancellárt az „angol nőhöz“, aki ma a németek császárnéja. Mint értekezik Bismarck amaz erényekben is fölséges asszonynyal harmadfél óráig, akiről egykor azt mondotta, hogy „ez az angol nő’ elrontja falunkat.“ Viktória angol királynő leánya, III. Frigyes neje s a politikai mártírságra kárhoztatott császári leány anyja azonban nem enged a major domus akaratának s csak abba egyezik bele, hogy Battenberg Sándor egyelőre ne jöjjön Berlinbe. S mindezeken kívül oda kell képzelni az események keretébe a Hohenzollernek mély gyászát I. Vilmosén. III. Frigyes gyógyithatlan torokbaját. És Vilmos trónörökös hercegnek, Bismarck tanítványának amanoasztját, melylyel a bonyodalom első napjaiban, — tehát az ellentétek ismerete mellett, — a major domust imént fölmagasztalta. A háttérbe pedig a haragos orosz cárt, a háború veszedelmét, Franciaországot s a húsvéti események kedvezőtlen változásait. És előttünk áll egy oly kép, melynek politikai színeinél csak emberiségi színei a sötétebbek. Előttünk áll egy tragikai összeütközés, melyben részt vesz minden óriási erő és törekvés, mely Európát két év óta lázban tartja. Még csak részekre bontani is nehéz a nagy konfliktus minden alkotó elemét. Az első elem mindenesetre az, a mit Bismarck hg okul vetett. A keleti politika. A béke és háború kérdése. A konflagráció, melyet Viktória hercegnő és Sándor exfejedelem házassága maga után vonna. Rövidebben : III. Sándor orosz cár gyűlölete a battenbergi herceg iránt s a félelem, hogy ezzel a házassággal az orosz cár előbb-utóbb a háborúra ingereltetnék. A major domusnak ismernie kell a helyzet minden veszedelmét, hogy ezen végzetes lépésre magát eltökélte. A tett maga azonban a maga durvaságában, ha a béke érdekében lett is elkövetve, nagy ellenmondást képez Bismarck kijelentéseivel s azon őszinteséggel szemben, melyet az ő politikájának Ausztria-Magyarországban eddig tulajdonítottak. Tehát a német birodalom, melyről Bismarck csak február 6-án hirdette ki, hogy „csak az Istentől kell félnie és mástól senkitől“, — ez a birodalom oly gyönge volna-e, hogy császári házának valamely npi tagja csakis III. Sándor cár tetszése szerint mehet férjhez ? S várjon a világnak törvényt szabó birodalmi kancellár annyira jutott-e febr. 6-ika óta, hogy saját dynastiájával szemben egy idegen dynastia akaratát vagy szeszélyét kénytelen érvényesíteni ? Mert hogy a Battenberg-kérdésnek Európára nézve, a hősies fejedelem kétszeres trónfosztása s az azóta történt változások után komoly politikai értelme volna s ama házasság a középeurópai békepolitikát veszélyeztetné, azt ma már Bismarcknak sem fogja elhinni senki. De igenis lesz a majordomus erőszakos lépésének egy más hatása. Meg fogja rendítenni a hármas szövetség őszinteségében vetett hitet. Mert mit gondoljanak a népek és kormányok egy oly német szövetségről, melynek Bulgária mindaddig Hekuba, amig csak Ausztria-Magyarország érdekeiről van szó, de azonnal nem Hekuba, mihelyest 111. Sándor cár A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, Az ár. A Rt . Ilirlip“ eredeti tárcája. — Hiszen szép, szép ez a tavasz, az első ibolyával, az első fecskével, a megenyhült égnek első mosolyával, de vannak árnyoldalai is. Az első fecskével várjuk a muszkát, a nap első mosolyával várjuk a vizet. S ez így van évről-évre. A muszka nem jön (visszatartja Bismarck, tavasztól új tavaszig), de a vizet nem bírják visszatartani, minden évben, kiönt valahol Télen egész komikus, mikor egy-egy fenhéjázó névjegy kerül kezünkbe: „X. Imre a Madzag kormánybiztosa“, vagy „Y. János a Bige miniszteri biztosa“. Szájunk mosolyra ferdül: Hát ez miféle állás? Folyamok ezek? De hol? Nézzük a térképen, bár hasztalan. Ilyen nevű vizek még tán az olympusbeli Neptun ur lajstromában is csak a „stb.“ alatt fordulnak elő De tavaszszal aztán, mikor a nap sugárnyelvecskéivel megnyalja a hóborított hegyek gerincét, fölveszik magukat a kis erecskék s beszéltetnek magukról a lapokban némelykor kövér ciceró betűkkel. Neki dühödnek a Madzagok és Bigék, megdagasztják a nagy folyamokat, szilaj nyargalásra késztetik a méltóságteljes Dunát, melyet nagy szakállas öregember képében ábrázolnak a szobrászok és piktorok s őrült dühbe hozzák a Tiszát, akit magyaros ingvállban rajzolnak, szép leány képében, hanem ilyenkor valóságos furia. Láttak már egy igazi árvizet . Nem még . Noha már láttam és elbeszélem milyen. Hát kérem az árvízhez három dolog szükséges mai napság. Egy folyam a csordulton túl teli vízzel, egy terület, amit elöntsön és egy kormánybiztos, aki erről jelentést írjon. „Fekete éjszakának“ nevezik azt a hajnalt a szegediek, amikor az ár betört a városba. Éjfél után két óra felé jött az első jelentés a gátszakadásról. Az emberek nagy része otthon pihent félébren, félálomban várva a vészharangszót. Mert üres alarm-hír már az éj folytán több ízben vette fel a lakosságot. Az történt, ami a mesében, hogy az „igazi farkasnak“ már senki sem hitt. A városházára hozták az első vészhirt, ahol a vészbizottság virrasztód. Egy polgár ember rohant be egész valójából kikelve: — Jön a víz! A gát elszakadt. Egyenest onnan futok. A szenátorok egész flegmával tanakodnak maguk közt. — Lehet-e ezt hivatalos jelentésnek venni? Nem lehet. Mert ki bízta meg önt a jelentéssel ? Magától jött ön ide ? Nos tehát, nem lehet hivatalos jelentésnek venni, márpedig csak a hivatalos jelentés a hiteles. Ennélfogva nem is szakadhatott el a gát. Ergo nem kell a harangot meghúzatni. Talán csak én magam vettem a civil jelentését komolyan s tüstént lementünk egy barátommal az utcára. Halotti csönd terült el a város fölött, csak a szél süvítette szörnyű danáit. Itt-ott egy alak suhant el batyuval a hátán, egy-egy eb vonított valahol messze. A kakasok ma nem szólottak. Egyszerre közelgő lódobogás hangzott fel a néma éjben a budai országút felől. — Egy hírnök! találgatta barátom. — Menjünk arra felé. Egy honvédkapitány (Károly nevű) jött sebes vágtatva, lováról csurgód a víz, maga , a kapitány is csupa lucsok volt. — Minden elveszett! — kiálta a kapitány. — Csakugyan elszakadt a gát? — Már hasig úszott lovam a vízben — monda sötéten. — Zajongva ömlik be a gátréseken a víz. — Menjünk haza — sürgeted a lakótársam. Menjünk, menjünk! — Ej, hát te is olyan sült paraszt vagy, aki a tudományra semmit sem adsz. Hiszen ha elszakadt is a gát, kiszámították a mérnökök, hogy csak tíz óra alatt jöhet be ide a töltéstől az ár, az pedig valamikor délben lesz. Menjünk be még egy teára a „Hét választóba“, ott még világosságot látok. A „Hétválasztó“ kávéházban néhány gányó ült egy petróleum lámpával világított asztalnál és az árvíz bejövetelének esélyeiről vitatkoztak. (Még ezek nem tudtak semmit.) — Elfogják! — vélte Barka Gergely uram. — A kormánybiztos erélyes ember. Aztán annyi zsák még a tengert is megállítja két. • Ó , mám uram: Lapunk mai száma IS oldalt tartalmaz.