Pesti Hírlap, 1888. szeptember (10. évfolyam, 242-270. szám)

1888-09-12 / 252. szám

Budapest, 1888 X. évf. 252. (3489.) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 firt — kr. Félévre . . . . 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 60 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. sz., földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. 1 % POLITIKAI NAPILAP. Szerda, szeptember 12 Szerkesztési iroda: Budapesten, Fndor-utca 7. sz I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Politika és udvariasság. A politika, az öntudatos és sikerre vezető alkalmazkodás művészete, nem lehet elvi ellentéte az udvariasságnak, mely néha, úgy a közéletben, mint a diplomáciában maga sem egyéb, mint politika. A francia ,,politique“ és a „politesse,“ mely nem csak műveltséget, hanem udvariasságot is jelent, etymologice is megmutatja, hogy közös forrásból erednek. Mégis vannak esetek, mégpedig nagy számmal, amikor a jó politika épen gorombaságot föltételez. Hiszen maga a háború is a politika eszköze, pedig a háború semmitől sem állhat távolabb, mint az udvariasságtól. A parlamenti viták, a diplomáciai jegyzékváltások s minden polemikus természetű eszmecsere vagy véleménysurlódás bármi udvarias formába burkolóznék is, lényegét tekintve minden inkább, mint udvariasság. S a nagy államférfiak, még az oly higgadt és megfontolt lelkületüek is, mint nálunk Deák, a németeknél Bismarck, hányszor voltak kénytelenek érdesek, durvák, kíméletlenek, bántók lenni, mikor ezt diktálta a józan politika. Igaz, hogy az igazi politika csak kényszerhelyzetben nyúl a kíméletlenség eszközeihez, önkényt, vagy ha szelídebb módon is elérheti célját, nem nyúl hozzá soha. Csakhogy ilyen kényszerhelyzetbe bizony gyakran kerül, bármint óhajtotta volna is elkerülni. Ilyen kényszerhelyzetbe sodorta a német, az osztrák és a magyar sajtót az a jellemezhetetlen magaviselet, melyre Szerbiának máskülönben, elismerjük, kedves, bájos királynéja ez államok közvéleményét kéryszerítette, már sokkal előbb is, mint ahogy az az odiózus válópör a nyilvánosság előtt tárgyaltatik. S mivelhogy megszoktuk, hogy Oroszországot mindig oppozícióban találjuk az európaisággal, most sem lephet meg bennünket,ha látjuk, hogy a muszka — akiről már I. Napoleon azt mondta, hogy vakard meg s kikandikál belőle a tatár — mondjuk, a muszka áll elő az udvariasság és lovagiasság nevében s leckét tart a németországi sajtónak — de érthetünk belőle mi is, — hogy lovagiatlan és gyűlöletes magatartást tanusit Szerbia királynéja ellen. Mily jól érezheti magát az orosz sajtó abban a szép és nemes szerepben, hogy egy szegény, üldözött nőnek a védelmére kell lovagjává szegődik a durva, tárdulatlan európaiak támadásai ellen. Mi ezt teljesen értjük. Ritka csemege, ritka élvezet lehet az orosz sajtónak egyszer már a gyöngédség, a finomság, az üldözött ártatlanságot védő lovagiasság színében tündökölhetni. S mi szívesen elnéznők neki ezt a nála szokatlan kéjelgést. De a német sajtó komolyabban veszi föl a dolgot s a kancellár félhivatalos lapja germán bárdolatlansággal vágja vissza a muszka újságok leckéztetéseit. Erőteljes politika, így ir, nem teheti magát érzelgősségektől függővé. A királyné, a mig Belgrádban lakott, egész nyilvánosan Németország ellenségének mutatta s annak vallotta magát. A német birodalom iránti ellenséges indulatából egyátalán nem igyekezett titkot csinálni s úgy állásával, mint a nemzetközi tekintetekkel össze nem férő módon állította ez ellenséges indulatát a nyilvánosság elé. A német sajtó az iménti wiesbadeni eset alkalmából emlékeztetett arra az esetre, amikor a királyné 1886- ban Flers francia marquis előtt különös örvendezés kifejezésével nyilatkozott amaz arcátlan támadásokról, melyek a ,,Société de Berlin“ című pamfletben a legmagasabb és magas személyek ellen foglaltattak. Arra is emlékezhetünk, hogy a királynénak e nyilván ellenséges magatartása német részről Belgrádban hivatalosan is szóvá tétetett, anélkül, hogy e lépést valami siker kísérte volna. Sőt ellenkezőleg, a király, amennyire lehetett, mindig tekintettel és méltánylattal volt a Németország és Szerbia közötti barátságos viszonyra, s mély sajnálkozását fejezte ki, hogy nem lehetett abban a helyzetben, miszerint a királynénak egy barátságos birodalom iránti ez ellenséges föllépését megzabolázhatta volna. Ily körülmények között, folytatja a „Norddeutsche Allgemeine“, egészen érthető, hogy a német birodalomnak és politikai tényezőinek semmi oka nem lehet a királynénak kedveskedni vagy pláne segítséggel szolgálni neki. Mert a poétikában rég igazolt alapelv az, hogy egyforma határozottsággal legyünk barátaink barátai és ellenségeink ellenségei. Hogy ez utóbbiak között királyi címet viselő királyi aszszonyok is vannak, az semmit nem változtat a dolgon. A politika kötelességszerű parancsa szükségessé teszi, hogy e tekintetben nem- vagy rang szerinti megkülönböztetés ne történjék. Az „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Tertium comparationis. — A „Pesti Éirlap”, eredeti tárcája. — A magyar embernek sok mindene megvan, ami más nemzeteknek hiányzik ; például van bajusza, ami nincs a franciának, van humora, ami nincs a németnek, és van adóssága, ami nincs az angolnak ; de egy főbenjáró dolga hiányzik, az a tertium comparationis. Sokat látna más szemmel, ha ez megvolna és sokat csinálna más észszel. A tertium comparationis, hogy az asszonyok is megértsék, az a harmadik, amihez hasonlítsuk a magunkét. Az a szerencsétlen „harmadik“ nincs meg nekünk. Mikor a budapesti kiállítás volt, Debrecen városa ökröket hozott fel kiállítani. Szép, hatalmas állatok voltak, roppant szarvakkal s előre hizott a nagyérdemű magisztrátus, hogy micsoda csoda lesznek ezek Budapesten. Mert hát se Kábán, se Hajdu-Szoboszlón nincsenek hozzájok foghatók. Behozták nagy garral s ugyancsak leesett a nemzetes uralmék álla, mikor azt látták, hogy az ő ökreik a legkisebbek. E-iének pedig ilyen nagy csúfságba ártatlanul, mert ott voltak nekik összehasonlításul másodiknak a kábai és szoboszlói szarvasmarhák, de figyelmükön kívül esett a harmadik factor, hogy t. i. még Kábán és Hajdu-Szoboszlón túl is laknak emberek és tenyésztenek ökröket, ami egészen megváltoztathatja a cirkumstanciákat. Azért bocsájtottam előre ezt a marha históriát, mert bizonyos fokig pendantja az alábbi történetkének, amit az én magyar fajtám okulására mégis csak el kell mondanom nyomtatásban. Valaha, még jóval a negyvennyolcadiki események előtt, a néhai jó emlékezetű Pázmándy Dénes, később a képviselőház elnöke összebeszélt egy magyar mágnással, Balassival, valami rettenetes nagy termés után: — Nézzünk szét az idén egy kicsit. — Hova menjünk ? •— Teszem azt Angliába. — Nem bánom! Csapjunk ott egy kis szelet. — Hát csapjunk. Dúsgazdag, az volt mindkettő. Nábobok, akik rossz termés idején sem érezték soha a pénz szűkét, pedig gavalléros módon kétszeresen űzettek mindent s bát utánuk a morzsa mindenütt, a merre jártak. Hát elmentek egy kis szelet csapni. Mindenik megtömte a tárcáját derakasan. Húszezer forintot vett magához Pázmándy, hogy legyen bőven, s ha netán kedvük szottyanna az egész világot körül utazni, ne kelljen haza firkálni. Különben sem volt a pénzküldés olyan könynyű, mint most. Lassan járt a posta, de még ki is szedegették útközben a szegénylegények. Londonig meglehetős unalmas volt az út, de ott aztán megnyílt a csodavilág előttük. Épen jókor jöttek. A tavaszi versenyek kezdődtek Epsomban. — Menjünk Epsomba — mondá lázas hévvel Balassa. Még soha sem láttam lóversenyt. — Menjünk — hagyta rá Pázmándy. Ott van most az egész angol arisztokrácia. Nekünk is ott kell lennünk. És még aznap este megérkeztek Epsomba. A vasúton édesdeden merengtek rajta, hogy micsoda effektust fognak ők most itt csinálni. Egy Pázmándy és egy Balassa! Hogy röfjennek össze a myladik és missek, ha hire szalad, hogy kicsodák ők. — De itt aztán kitegyünk ám magunkért! — Természetesen. Hadd lássák ezek a szőke vízi borjak, hogy mi az a magyar gavalér. A vasútállomásnál, amint leugrottak a kupéból, két hordárt szólított oda Pázmándy, hogy a huszárjaiknak segítsenek a bőröndök elvitelében. — Van-e itt valami jó fogadó ? — Yes — felelte a hordár, megnézvén figyelmesen az urakat. — Vezessen minket oda. A hordárok elől mentek az esti szürkületben és egy sárga emeletes ház előtt álltak meg. — Ez a „kék rózsa“, uraim. Balassa csengetett s mig a pincér előjött, benyúlt a zsebébe s egy csomó shillinget adott át az egyik hordárnak. — Ez mind a kettőjüknek. — Hogyan, uram — mondá a hordár. — Nekem tíz font jár az útért. — Tíz font ! Hát meg van ön bolondulva ? — Ne feledje uram, hogy Epsomban vagyunk. — Nem bánom én, akárhol vagyunk. Azaz ezer szerencséd, gazember, — tette hozzá magyarul — hogy nem otthon vagyunk, mert nem tiz fontot, de huszonöt botot kapnál. Akarva,nem akarva, ki kellett fizetni a tiz fontot. A Pázmándy hordárja pláne tizenkettőt követelt. — Vannak szobák ? — kérdez a megérkezett pincértől. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.