Pesti Hírlap, 1888. november (10. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-01 / 302. szám

Budapest, 1888 30 évf. 302. (3539.) szám. Csütörtök, november 1. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 fit — fér. Félévre . . 7 . — » Negyedévre 7. . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 * 20 » Egyed, szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest náldi-utca 7. ss„­töltet, hová az előfizetések és a lan szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: B­ajesten, nádor­ utca 7. sz., S emelet hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páros­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A halál. A holnap nem az élőké, hanem a halot­také. Az emberi érzelem és gondolat elszakad néhány órára most az élet nagy mozgásától és a sirok felé fordul. Koszorút tesz övéi hamvai fölé s meggyujtja a kegyelet lángját nemcsak a sirdombok fölött, hanem a saját bensejében is Megfelel az emberi természetnek, hogy legyen néha egy nap, a mikor a halál gon­­dolata vegyen erőt mindnyájunk fölött. Mikor összemérjük egész belső világunkat, örömeinket, feltörő reményeinket, izgató szenvedélyeinket, elbizottságunkat, dölyfinket, erényeinket és hit­ványságainkat a „végesség“ nagyon is pozitív gondolatával. Mikor szembeállítjuk a számunkra jutott parányi időt a végtelenség nyomasztó gondolatával s akár a hit, akár a bölcseség fé­nye mellett, de megkeressük magunkban azt a fölemelő nagy elvet, a­mely összekapcsolja múlékony gyarlóságunkat az örökkévalóság mythoszával, melyet, ha fölfogni nem is tudunk, de kényszerítő morális erejét egyformán érezzük. Az emberi élet nagy közössége fek­szik a halál gondolatában. Miben sem vagyunk egymással annyira egyenlők mint ebben. S boldog, a­ki önmagával annyira tisztába tud jönni, hogy nem dönti félelembe, hanem föl­emeli lelkét az a nehéz pillanat, mikor az el­múlás örvényeibe tekint. Hiszen a halál, — így szól a nagy angol moralista, — nem rettenetes, de sőt fen­sé­ges valóság. Az örökkévalóság egybeolvadása ez az idővel. Az örökkévalóság ragyog belőle, keresztül az időn. És mi az ember ? Csak egy óráig tart és már­is szétmorzsolódik. S mégis, a létezésben és egy hivő ember cselekedeteiben már van valami, a mi nem tartozik az idő­nek ezen halandóságához; van valami, a mi legyőzi az időt s a mi létezik és létezni fog, még akkor is, mikor már maga az idő sem lesz többé. Valóban, a halál gondolata az emberi lel­kiismeret szívét érinti meg ; jobban, mint bár­mely más földi, gondolat. Ez a gondolat az, mely a vallásos lélek előtt föltárja a túlvilág óriási mythoszát, a maga rettenetes büntetései­vel és kimondhatatlanul boldog jutalmaival, a­melyek a végtelenségből intenek fel é s a meg­tisztulásra és erényre kényszerítve kényszerítik. S ez a gondolat az, mely ellenállhatlan erővel ragadja meg az ingatag kételyt vagy a merő hitetlenséget és arra kényszeríti, hogy önmagá­ban féltő gondossággal kutassa föl a morált, a hűséget és becsületességet, melynek ha nincs is túlvilági jutalma és büntetése, mégis legben­sőbb mozgató központját képezi az ő földi léte­zésének is. Sokféle hitet, meggyőződést, kételyt követ­hetünk ; élhetünk sokféle erkölcs, előítélet, szo­kás, cél és vagyon szerint, de egyikünk sem vonhatja ki magát azon megdöbbentő és tisz­tító hatás alól, melyet reá az elkerülhetetlen elmúlás és feloszlás bizonyosságának gondo­lata gyakorol. S nagy okunk van hinni, hogy erre a tisztító hatásra a mi társadalmunk és korunk gyermekeinek igen nagy szükségük van. Hibánk már az is, hogy korunkban és hazánkban a műveltség nincsen áthatva a gondolkozás, a bölcselet mélyebb szellemétől. Az emberi lét legnagyobb és legmélyebb eszméivel művelt osztályaink nem foglalkoznak. Annál kevésbé képesek fölismerni a jóság és erkölcsösség szi­gorúbb törvényeit. Maga a vallás is csodálatosan elsekélyese­­dett. Sokan elhagyták a templomot, mivel imád­ságaikból kiköltözött a hit igazi mélysége, de az elveszített mélységet nem tudták saját lelki­ismeretükben újra föltalálni. Hozzávaló gondo­lataik sem voltak. Az egyház püspökei ismé­telve panaszkodnak pásztorleveleikben a vallási közömbösség és a közmorál sülyedése miatt. A gazdagság dölyfe, a siker elbizottsága, az esz­közök erkölcstelensége és a szegénység gonosz indulatai — mondják, — virágzásuk korát élik. S az egyháznak ebben nagy igazsága van. A kétely és hitetlenség betört a templo­mokba s szétrombolta a moralitás régi oltárait a lelkekben; de sem a tudományban, sem a bölcseségben, sem a szeretetben, sem a lelki­ismeretben nem tudott magának uj alkotásokat teremteni. A régi oltárok elpusztítva az újak fölépítése nélkül. A művelt lelkek ezer számra tévelyegnek az isteni és emberi erkölcs dogmái között. Amazt elhagyták, talán öntudatlanul; ámezt sekélyes tudásukkal nem tudják megta­lálni. S megjelennek köztünk a gőg, az erősza­kosság, a kapzsiság lelketlen alakjai, akik nem tartoznak sem a vallási, sem a morális bölcselet felekezetéhez s meg lévén fosztva az emberi lét legmagasabb szépségétől, a lelkiismerettől, egy bomladozó, gyűlölködő, szeretetlen s már-már csakis a rideg erő törvényei által együvé tartott társadalom eltorzult képét adják. Magyarországon ma nem virágzanak a szebb és nemesebb emberi tulajdonságok. Az életnek nincs meg azon derültebb, jóleső kellemessége, mely a lelkiismeret egészségével, tisztaságával jár. S ha kinek élveznie adatott, az alacsonyabb élvezet után a lélek kimerülését és elhanyatlását érzi. Nincs meg a derű­s élet­fölfogás a középrendü társaskörökben sem. De nincs meg még ott sem, a­hol vagyon, rang és az u. n. köztisztelet veszi körül a családot és az egyént. Maga a vagyon is alá van vetve a moralitás ingadozásainak s nyugtalan, köny­­nyen szétfoszló jelleget mutat. A lelkiismeretek­ben zavar és bizonytalanság dühöng s gyöngévé A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Doktor Ferenczi. — A ,,P­e­p­­­i Hi­r­l­a­p­­ eredeti tárcája. — Vannak rá esetek, hogy a történelem meg­dézsmálja a regék mézét, de nagy ritkaság az, hogy a rege a komoly valósághoz forduljon anyagért. S mégis megtörténhetnék most. Olvasom édesdeden, olvasom a Deák beszédjeit, magya­rok szellemi harcát s diadalmát, Deák látoga­tását a királynál. Szemhéjam letapad, leteszem a könyvet, sokáig elmerengek rajta, s azzal az irigységgel sóhajtok fel, amit csak a meseiró érezhet ilyen­kor? „De kár, hogy mind­ez megtörtént, ki­gondolt mesének is elég jó volna“. Kukoricafosztókon, vagy kandallótűznél ködös téli estén olyan pompásan lehetne el­mesélni. Lássuk csak, hogy venné az ki magát. Megverték a királyt, hadait szétszórta a burkus ellenség; ügyetlen tábornokok a dolgát elrontották. Busult is a király egész háznépével, hogy mitévő legyen. Míg végtére eszébe jutott, hogy él az ő egyik országában egy nagyon okos ember, Deák Ferenc. Azzal kellene beszélni, hogy tanácsot adjon. Legott hivatja a király kancellárját. — Hamar kerestesse meg nekem kegyel­med az öreg Deákot, bármerre lenne is. Kö­szöntetem szépen, fáradjon fel Bécsbe egy vagy két jó szóra. Nosza a kancellár titkárját meneszti : — Eredj édes szagam Szegedy György ezzel a levéllel Puszta-Szent-Lászlóra. Köszönti a király az öreg Deákot, jöjjön fel hozzája. Elindul Szegedy, a sebes gőz szárnyán, se étele, se itala addig, mig a haza bölcsére rá nem talál. Otthon ül­vén Deák, mogorva homlokkal gondoktól sötéten, mint hajdan ősz Toldy, mi­dőn kopogtatnak az ajtón odakünn. Épen öreg este van már. Belép az idegen. — Jó estét öreg bátya! —■ Jó estét kis öcsém. Mi járatban volnál ? — A királytól jövök, üzenetet hoztam. — No hát kerülj beljebb, mit üzen a király ? Átadja a levelet Szegedy, olvassa az Öreg az ákom-bákomat s hatalmas homloka még egyre sötétebb. — Azt kívánják, hogy Bécsbe menjek — mondja a környezetének. Elindulok reggel. Másnap útra keltek, de az öreg be se ment Bécsbe, elvált társától Bécsújhelyen. — Te csak menj öcsém egyenest. És mondd meg a kancellárnak, hogy engem mind­járt reggel fogadjon ő felsége, mert én sie­tek haza. — Hát bátyám hol lesz ? — Én a személyvonaton bemegyek Meid­­lingba és ott halok meg valami vendéglőben. Úgy kell annak megtörténni. Még te is csak estére tudod meg otthon, hogy hová értesíts. Doktor Ferenczi név alatt fogok sürgönyözni. Szegedy Bécsbe ért és rohant a kancel­lárhoz. — Jön ? kérdé lihegve a hatalmas kan­cellár. — Itt van. — Hol? — Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar a királylyal be­szélni, mert siet haza. A kancellár rohant a királyhoz. — Jön? kérdé élénken a király. — Itt van. — Hol? — Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tu­dom, hogy korán reggel akar felségeddel be­szélni, mert siet haza. Német miniszterek sápadtan hallgatják, hogy micsoda alattvaló lehet az, a­ki királylyal korán reggel akar beszélni. A király azonban jó kedvvel feleli: — Hát jól van. Keljünk fel egyszer ha­marabb. Jöjjön korán reggel. Megviszi Szegedy Deáknak ezt a hírt. Ott­hon már a sürgöny, hogy merre keresse : Meid­ling külvárosban a Hase vendég­ében. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next