Pesti Hírlap, 1888. november (10. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-22 / 323. szám

Budapest, 1888. X. évf. 323. (3560.) szám. Csütörtök, november 22. Előfizetési árak: Ejrész évre . . . 14 írt — kr. Félévre . 7 » — » Negyedévre 1. 3­­­50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Musst nádor­ utca 7. és„ földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nador-nica 7. sz. . emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Az angol külpolitika. Azóta, hogy Viktória királynő trónralépté­­vel a perszonál­unió Angolország és a hanno­veri királyság közt megszűnt, sem Anglának, sem fejedelmének nincs többé semmi közvetlen érdeke az európai szárazföldön. Az angol poli­tika, mely 1836-ig oly nagy szerepet játszott minden európai háborúban, nem avatkozik többé a kontinentális bonyodalmakba s nem gondol azzal, ha a szárazföldi sajtó önző­nek csúfolja. A nagy indiai lázadás előtt mégis volt Európának egy állama, melyet megvédeni ugy a toryk, mint a whigek hazafiai kötelességnek tartottak. Ez volt a török birodalom, mert a szultán nemcsak Törökországnak fejedelme, de egyszersmind khalifa is, a próféta utódja, a szunnita mohamedánok feje, az angol India lakosságának nagy része pedig ezen valláshoz tartozik. Az angolok tehát, a­kik több moha­medán fölött uralkodnak, mint maga a szultán, azt hitték, hogy a khalifa megvédéséért az indiai mohamedánok is hálások lesznek. Ez volt egyik fő oka a krími háborúnak is, mivel az ötvenes években minden komoly an­gol államférfi hitvallásához tartozott, hogy Indiát Konstantinápolyban s a Balkán-félszigeten kell megvédeni. Azonban a tapasztalás megmutatta, hogy ezen régi hagyománynak nincs többé varázsereje. Alig volt vége a krími háborúnak Szebasztopol bevétele s az oroszok kudarca által, már is kitört az indiai lázadás s az ango­lok átlátták, hogy Indiát nem lehet megvédeni a Fekete tenger partjain. Azóta meg is halt az angol érdeklődés a török birodalom sorsa iránt, a­mihez még az is járult, hogy a szuezi csatorna megásatásával, Konstantinápoly kereskedelmi fontossága ismét egy fokkal lejebb szállt, ellenben Egyiptom lett az indiai kereskedés kapujává s ezen birodalom kulcsa. Az angol államférfiak nem látják tehát át, miért kellene nekik a Balkán-félsziget bo­nyodalmaiba belekeveredni. Rokonszenvüket nem tagadják meg az ottani új államoktól, csakhogy ez tisztán platonikus s az erkölcsi támogatáson túl nem megy. Miután Angolországnak az európai száraz­földön nincsen más mint kereskedelmi érdeke, nem is látja szükségesnek a nagyhatalmakkal az állandó seregek szaporításában versenyezni s az általános hadkötelesség terhét és költségeit az angol népre hárítani; de annál féltékenyeb­ben őrzi szigeti állását s nem akarja megen­gedni az alagút kifutását, mely a francia part­ról a tenger alatt angolföldre vezetne s meg nem tört vasúti összeköttetést létesítene a szá­razfölddel. Ellenben tengeri hadának szaporítá­sát tartja kikerülhetlennek. Lord Salisbury e tekintetben a legközelebbi költségvetésben je­lentékeny hitelt fog a parlamenttől követelni. Azon idők már elmúltak, melyekben An­golországnak hajóhada nagyobb volt, mint mind a többi nagyhatalmaké együttvéve s az angol lobogó uralkodott az óceánokon és tengereken. Ellenben az angol gyarmatok minden földrészen szaporodtak és népesedtek a nélkül, hogy kellő védelmükről újabb intézkedés által gondoskod­tak volna. Azon autonómiánál fogva, melyet az angol nagyobb gyarmatok, Kanada s a vele egyesült uradalom (Dominion) — így nevezték el az amerikai északi földet, — a délafrikai tartományok, Ausztrália és New-Zeeland min­den tekintetben élveznek, az anyaország azt tartja, hogy szárazföldi védelmükről nekik ma­guknak kell gondoskodnak s csak tengeri vé­delmüket vállalja magára. Megtámadtatásuk azon­ban a jelenben még nem is gondolható. Az orosz cár hadihajóit a balti és a föld­sarki tengereken a jég zárja el minden évben hosszú hónapokig. A fekete tengeri flottát a Bosporus és a Dardanellák. Az orosz politika tehát régóta keresi a szabad tengert. Ezért nyomult előre az indiai tenger partjai felé, je­lenleg pedig, a­mint az utolsó táviratok jelen­tik, sikerült neki Koreát arra bírni, hogy vé­delme alá helyezze magát. Korea, az ázsiai távol kelet legismeretle­nebb állama, Khina északi határán túl fekszik, a japáni szigetek közelében. Hűbéri kötelékben állott Khinával, de a japániak folyvást beleavat­koztak a koreai király belső dolgaiba­n Korea most az oroszoknál keres oltalmat a két szom­széd állam ellen. Ennek következtében nem is kételkedünk, hogy az angolok az egyik koreai szigeten is oly állást fognak foglalni, mint Gib­raltár, Málta, Cyprus, Aden, Singapru. Szárazon csak India támadható meg, de az orosz Turkesztán és Angolindia közt ott van még Afghanisztán, melynek védelme az ango­lokat közelebbről érdekli, mint a török biroda­lomé. Az összeütközés Osrszország és Anglia közt azonban még hosszú ideig nem valószínű Az angolok még soká élvezhetik a béke áldá­sait a­nélkül, hogy kényszerítve lennének föl­­fegyverkezetten talpon állni s örülni annak, ha a béke mától holnapra biztosítva van. Állapo­tuk, minden izlandi bonyodalmak dacára, még mindig irigylendő. Pulszky Ferenc: A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, Utóhangok. (Sarah Bernhardt és művészete.) — A „Festi Hirlap'' eredeti tárcája. — Mint erős harangozás után még jó dara­big hallani véljük az ércnyelvek zúgását, azon­­képen zsibongnak bennem még most, Sarah el­utazása után is, azok a határt, mértéket nem ismerő őrjöngései az ittasult lelkesedésnek, me­lyekkel egyes kollégáim kifejezést adtak a ha­tásnak, mellyel őket Sarah talányos egyénisége, tüneményes játéka elkápráztatta. S a­mint újra átfutom az extázis szent őrületével, a megigé­­zettség himnikus zengzetességével írt eme kri­tikákat, úgy rémlik előttem, hogy ily rajongó önkívületbe (nem számítva ide a képviselőjelöl­tek fogadtatását és a főispáni beigtatásokat) csak a színpad (ének, színészet és tánc) hősei s legfelebb még a zene-virtuózok képesek hozni a kedélyeket. Mintha így akarná kárpótolni a természet azokat, a­kiknek az utókor nem fon koszorút. S ők bizonyára hálát adnak a gond­viselésnek, hogy ilyen osztályrész jutott nekik, hogy nem kell várniok s azzal a koldus-vigasz­talással hunyni le szemeiket örök álomra : „Non omais moriar!“ Övék a jelen, övék az élet! A­hová lábukat teszik, megritkul a babér, hogy koszorúikat szaporítsa. S hódol nekik minden isi. A csúfolkodni szerető, szkeptikus bíráló kikeresi a magasztalások szótárából a legritkább szuper­­lativusokat. Dicsőítik őket minden nyelven, az elragadtatás minden hangnemében; nektárral és ambróziával táplálják hiúságukat, aranyok­kal és dollárokkal kapzsiságukat . . . De ha felszabadulunk a lidércnyomás alól, melylyel egy egész város önkivületes bá­mulata nehezedett ránk, ha kijutunk a varázs­lat ama gőzköréből, mely elvette tiszta lá­tásunkat, mint az ittasságából józanodó bátor­talanul, sőt talán szégyenkezve kérdjük ma­gunktól : ,,Mit is csináltunk e mámor alatt?“ Hát igen , mit csináltunk ? Megőriztük-e tárgyilagosságunkat, nyugodtságunkat, e­gy si­­ketülő hirharangozás, e hasis okozta álmokhoz hasonló recenziók közepett ? Nem ragályoztak-e meg minket is a dithiramb ütemére lejtő kriti­kusok, avagy ellenkezőleg nem szült-e bennünk ez az extázis visszahatást? Sarah elutazott, a mámor elszállt: lás­suk, hogyan tudjuk formulázni ítéletünket róla. Hogy rendkívüli, hogy eredeti, hogy kisujja körmétől feje búbjáig egyéniség, annak az idő a legjobb próbája. A­ki csak egyszer látta Saraht, nem fogja elfeledni bágyadt mozdula­tait, libegő járását, lágy gesztusait, mazna hangjának nyújtott, finom timbrejét, mely — nem rossz célzattal mondjuk — hasonlít a macska-nyávogáshoz, beszédének gyöngyszerű pergését, a­hol az élénkség megkívánja, vagy gyors ütemekben egymást követő fuldoklás­­szerű hörgését, a­mi Sarahnál a szilajabb affektusokat pótolja. Mélyen, sok évre bevéső­dik emlékezetünkbe az a realizmus, melynek bor­zalmas hidegsége Sarahnál a plasztikai nyu­godtságot helyettesíti. Abban a jelenetben, a­melyben Sarah képességének tetőpontján állott, alig ejtett egy-két szót. Ez ,,Tosca“ negyedik felvonásának ama mozzanata, midőn megöli Scarpiát. Tosca szinteg már oda ígérte magát a gaz rendőrfőnöknek, hogy salvus conductust eszközöljön ki tőle és megmentse Máriót. Az asztalhoz lép, a­hol Scarpia az imént vacso­ráit s inni akar. Midőn kezébe veszi a poha­rat, az asztalon megpillant egy kést. S ekkor csodálatos változás tükröződik rajta. Szeme merőn tapad a késre, a poharat gépiesen tartja ajkainál. A gyilkosság gondolata érik meg benne némán, öntudatlanul, hogy csakhamar tett legyen belőle. Scarpia megírta a salvus conductust s az Írással kezében közeledik Tos­­cához. Ez, mintha gyökeret vert volna lába, nem mozdul ; a poharat se veszi el ajkaitól, csak balkezét, mely a kést szorítja, tolja óva­tosan kissé hátra. S midőn Scarpia át akarja ölelni, balkarjának villámgyors, ívalaku, kí­gyózó mozdulatával mellébe döfi a kést. S midőn a rendőrfőnök összeesik, Tosca eszeve­szett haraggal még egyszer ráveti magát s önkivületes csuklás tör ki belőle: „Vessz! vessz ! vessz !“ A hang fuldoklása, hörgése itt helyén van s ezért hatása is nagy volt. De még ezzel nincs vége a megkapó részletekben gazdag jelenetnek. Tárca fölkel s még mindig Lapunk mai száma fő oldalt tartalmaz. Belpolitikai h­irek. — nov. 21 A pénzügyi bizottságból. A képviselőház pénzügyi bizottsága Wahr­mann Mór elnöklete alatt ma d. u. 6 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárca költségvetését. (Előadó Visi Imre.)

Next