Pesti Hírlap, 1888. november (10. évfolyam, 302-331. szám)

1888-11-08 / 309. szám

Budapest, (888. X. évf. 309. (3546.) szám. 080törtök, november 8. Előfizetési áraié: Egész évre . . . 14 frfc — tr. Félévre n . 5­7­0 — » Negyedévre .. . 3 » 50 » Egy hóra. . . 1 » 20 » Egyes szára helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Eladóhivatal: Buffauest nádor-utca 7. sz., felszám, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó félsz­­lámlások intézendők. POLITIKAI NAPLAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. ex., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő Bérmentetlen levelei csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jokes & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Az idegenek kérdése. A fáradhatatlan Baross Gábor az első mi­nisztereink közül, aki ügyeimet a külföldi la­pokra is kiterjeszti s azon célból, hogy a nem­zetközi utazó közönség fővárosunkat ezentúl ne melőzze, kész az amerikai utazó szaklapnak szubvenc­ót juttatni, ha annak felét a főváros elvállalja. Előbbi minisztereink semmi tekin­tetbe nem vették a külföldi lapokat, minek kö­vetkeztében hazánk közjogi állása iránt csak­nem mindenütt a legbámulatosabb tájékozatlan­ság uralkodik. Legközelebb is kapacitálni kel­lett, még a francia belügyi hivatalokat is, hogy a magyar nem osztrák. Régi államokban a kormány keveset gon­dol a külföldi közvéleménynyel. Nem keresi rokonszenvét, mert nincs szüksége reá. Ellen­ben az újabban szervezett államoknak érdeké­ben áll, hogy az idegenek ismerjék s megked­veljék az uj institúciókat, a nemzet jel­enét s rokonkinti kifejlődését. Midőn Olaszország évekig abban fáradozott, hogy egységét létrehozza. Cavour szívesen érintkezett a nagy angol és francia lapok tudósítóival, a­kik minden ün­nepélyre külön meghivattak vendégül és sok­szor rendjelre is tehettek szert, sőt a kormány ötszáz példányra fizetett elő minden tekintetre- e­sebb párisi hírlapnál, értésére adván a szer­kesztőségeknek, hogy a példányok megküldését nem igényli. Az olasz rendelkezési alapnak egyik nagy feladata volt a nemzetek rokonszen­vét felkelteni s ébren tartani. Nálunk, ahol a különböző nemzetiségek, pánszlávok, románok, erdélyi szászok, meg tud­ják találni az utat a külföldi lapokba, hogy bennünket gyalázzanak és zsarnok alakban meggyűlöltessenek, csakugyan nagyon szüksé­ges volna, már az igazság érdekében is, befo­lyást gyakorolni a külföldi sajtóra, mely velünk oly kevéssé gondol, hogy állandó levelezőket sem tán Budapesten. Miután pedig nem voltunk még képesek az évenkénti kéjutazók vándorlá­sának legalább­­ egy ágát hazánk és fővárosa felé irányozni, még mindig a keveset ismert országok közé tartozunk. Örvendetes jelenségnek tartjuk tehát, hogy legalább egy miniszterünk érzi ezt a bajt s igyekszik rajta segíteni. Ez azonban nem oly könnyű, mint a­milyennek látszik. A vidéken nem nyújthatunk oly kényelmet az idegenek­nek, a­milyenhez Európa civilizált részeiben régóta hozzá szoktak. Keveset adunk, de ezt is drága pénzen. Mert hazánk nem tartozik az olcsó országok közé. Florencben, Velencében, Nápolyban sokkal, olcsóbb az élet s több a mu­latság, mint Budapesten. Sőt Münchenben és Drezdában is sok idegen telepedik meg egy pár évre, mert kevesebbet költ ott, mint hazá­jában. Nálunk ilyenről még nem is álmod­hatunk. Éhez járul még, hogy a „társaság“ a fő­városban is nagyon elzárkózott. Vendégszere­tetünket gyakran említik ugyan s a főváros többnyire ki is tesz magáért, valahányszor tö­meges látogatások történnek. A kiállítás idejé­ben például vendégeink megelégedve távoztak Budapestről, csakhogy mindenki érezte, hogy ez rendkívüli alkalom, mely nem kerül köny­­nyen vissza. Mi nem szoktuk még meg a pá­risi szalonéletet. A társaság különböző rétegei nem igen keverednek össze a társaságban. Azonfelül korán ebédelünk, minek következté­ben megkívánjuk a vacsorát, ez pedig nem fér MP——— össze a szalon sokszor változó látogatásával. Ebéd után nem dolgozunk ugyan rendszeresen többé, csak a bizottságok, a tudósok és a mű­vészek tartják akkor üléseiket, de a kaszinók­ban s a politikai és nem politikai körökben össze szoktak gyűlni a társaság különböző ré­tegei s a kártyaasztal oly vonzó erővel bir, melynek ember legyen, a­ki ellent tudna állni. A tarokk, a klakm­ász, a ferbli a szalonéletet lehetetlenné teszik, sőt még a kedélyes házi életnek is legnagyobb ellenségei. A kártya oly népszerű, oly nélkülözhetet­len nálunk, mint Münchenben a sörözés, mint Párisban a szalon. Az idegen azalatt unatkozik nálunk, ha tovább marad itt egy pár napnál; ne csodálkozzunk tehát, ha nem jő hozzánk oly tömegesen, mint a Svájcba vagy Olaszor­szágba. A keleti vasutak megnyílása lassan-lassan hozzá fogja ugyan szoktatni az európai társaság vándormadarait, hogy nálunk is nyugodjanak meg egy pár napra; ahoz azonban évek kelle­nek még, hogy az idegenek tömeges látogatása nálunk is az ország érezhető jövedelmévé vál­jék. Ez Csak a jövő század zenéje. Pulszky Ferenc. A „PESTI HÍRLAP“ TARCÁJA. Csavargások. (A trópus alatt. — A Samu. — A tél. — A Lipótváros. — A verebek. — Az ő titkuk. — A sasok. — A bakfi­­sek bánata. — Hol van az ifjúság ? — Horváth Boldi­zsár, mint bálrendező.) — A „P­e­s­t­i Hi r­­­a­d­l eredeti tárcája. — Tropikus éghajlat alatt írom ezeket a sorokat. A levegő kék párákkal van tele s gondolata­imba édesen szövődik bele a titokszerü morajlás. Csöndesen izzadó homlokomat hüs szellők érik nyugat felűl s szomszédságomban valaki egy kedves olasz halászdait fütyörész. Csak az olaszoknak van­nak ilyen kedves, derült nótáik, senkinek másnak... Most pedig te hozzád van egy szavam, ah ol­vasó, a­kit hagyományaink értelmében, ha adóvég­­rehajtó volnál is, ezennel „nyájasnak“ kinevezlek. Te most azt hiszed, hogy én Abbázia, Nizza vagy Nápoly partjain ülök és bámulom az örökkévaló tengert. Pedig nagyon csalatkozol vele. Itt ülök a szerkesztőségben a rendes délutáni séta után s a legmerészebb metaforákban lovagolom bele magamat kedvedért a téli hangulatba. Az én tropikus éghajlatomat a Samu képzi is, a­ki már nyolcadik tele kínlódik a legkülönbözőbb szerkezetű disz­kályhákkal s most elvégre talált egy igazi Mei­­dingert, a­mely az ő temperamentumának egészen megfelel. Szerkesztőségi titok ugyan, de elmondom, hogy sem a Smm­, sem a kályha nem ismerik az u. n. középfokokat. Ha összekerültek, azonnal Ná­polyban van az egész redakció. E­zintén hatalmas lángoszlopok tövelnek ki a derék Vezúv-Meidinger mindkét kráterjából. Következik egy pompejii hamu­eső, a­mi ha elmúlt, csakhamar elterjed a szobában a legderültebb nápolyi ég melege, julius derekából erőszakosan kiszakítva. Valamint hogy az a mozgás sem a tengertől származik, hanem egy­részt a Sa­mutól, másrészt a fő relief-éremmel ékesített Mei­­dingertől. Viszont ama kék párák sem a távolság párái, hanem kedves kollégáim szivarfüstje. Azt pe­dig most már magadtól is kitalálhatod, hogy a ke­leti hús­szellő a forróság ellen kinyitott baloldali ablakból éri­­űrijeimet (notabene: ez nagyzás) s hogy azt a gyönyörű halászdalt sem Deppo fütyül­heti, hanem a mi szeretetreméltó zenei munkatár­sunk, a ki ebben a percben Bájdaly Zengemér úr beküldött zene­szerzeményeit olvassa s a szemébe menő melódiákat üde olasz dalokká szűrve fújja ki ajkai közül, mondhatom, mindnyájunk gyönyörű­ségére. Mindezeket pedig nem bolondságképen írom. De azért, mivel tudom, hogy neked is van Meidin­­ger kályhád (talán egy hozzá való Sámueled is) s mert tudom, hogy ti is össze vagytok most szorulva a barátságos kis szobában odahaza. Testvéries szived után tapogatózom, óh nyájas olvasó, főképen azért, hogy a lehető legravaszabb fordulatokkal értessem meg Nyájasságoddal azt az igen természetes logikai tételt, hogy miután igen meleg van, tehát tél van. Mert itt van! — nov. 7. Az 1889-bk évi állami költségvetési elő­irányzat tárgyalását szombaton kezdi meg a képviselőház pénzügyi bizottsága. A szombati ülés napirendjére az úgynevezett kisebb tárcáknak s a belügyi tárcának költségvetése van kitűzve. A képviselőh­áz holnapi ülésében be fog terjeszteni!­ a pénzügyi bizottság jelentése a kon­verzió-javaslatra vonatkozólag, melynek tárgyalása —­ mint halljuk — a hétfői, folyó hó 12-én tár-A Lipótvárosban, a­hol mindig először festik teljes utcai pompává minden, a­mi itt van Európá­ban és a civilizációban, itt már fölvették a saison­­nak megfelelő divatot is. Az emberek feltűnő piros orral járnak az utcán, a­milyen pirossal más­kor nem szoktak. (Félreértés és alaptalan gyanúsí­tások elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy a „feltűnő“ jelző egyenesen a pirosságra és nem az orrokra vonatkozik, a­mit különben csakis a gyön­gébbek kedvéért volt szükség megjegyezni.) Odakünn tehát erősen fagy. Már o­tt tipeg a tél fakó madara a túlsó utcasarkon: a mark­ronis ember s megpörkölődött kézzel forgatja kihasadt ökölnyi gesztenyéit a rostélyon, mig lábsujjai meg­merevednek a hidegtől. A frakkeres a bakon már verdesi két kezét a két ellenkező vállához s az Er­zsébettér északnyugati sarkán már ott küstörög al­konyatkor a milliónyi veréb, próbaköve a tanácsi bölcseség nemes ércének, hajnali ébresztője négy óriási ház lakóinak, fényes fedelü kocsik és fényes födelü urak rémei, pocsétisztító Kohn Mór szövet­ségesei, nekem titkos kegyenceim. Szivszorongással lestem két esztendőn keresz­tül a pokoli terveket, a melyeket ellenük a nagytu­­dományu és nagyszakállú urak a városháza termei­ben forrallanak. De bíztam a gondviselésben s nem ok nélkül. Akik nem tudják az undok ivóvízzel ki­­pusztítani a főváros lakosságát, a tűzzel sem fognak azok bánni tudni. És igazam lett. Valami rettenetes gyehennái bűzt komponáltak ugyan ők a szegény­­ szárnyasok ellen, de mikor kipróbálták, a kísérletre Lapunk mai száma IS oldalt tartalmaz. Belpolitikai hírek.

Next