Pesti Hírlap, 1888. december (10. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-25 / 355. szám
1888. december 25. A «PESTI HÍRLAP» KARÁCSONYI MELLÉKLETE. Egy pár levegőt suhogtató moulinet kivágva a fezzel borított koponyák fölött, úgy hat, mint Roland lovag hajdan rettegett kardja az ellenség soraiban. Az utcai zajba bevegyül a vizet, édességeket és gyümölcsöt árulók monoton kiáltása, nyomorék koldusok éneklő hangon előadott alamizsnakérése, ivóránt recitáló kiaszott derviseknek mormogása és a nagyúri hintók előtt szaladó fekete fulajtároknak kitérésre szólító ordítása. Bádogosok és rézöntők utcára nyíló műhelyeiben ércen cseng a kalapács és nyikorog a ráspoly. A csacsinak keserves, vontatott fája a fortissimo erőteljességével uralja e sikerítő hangzavart, mint egy hőstenor magas c-je az ének- és zenekarok együttesét «hony soit qui mal y pense.» Olykor csoportosulás támad valamelyik szűk mellékutca bejáratánál. Egy félmeztelen fakirt, egy önsanyargató eszelőst áhitatos bámulattal vesz körül a fanatismusra hajlandó tömeg. Vagy pedig egy fogyószeliditő mutatja be művészetét, miközben suhanc kísérője az arab dobot üti öklével. Majd kürtök harsognak, a sípok éles hangja diadalmasan válik ki az utcai zaj khaoszából és percekre mindent elnémít az európai fúvó hangszerek hatalmas együttese. Egy skót lövészezred két zászlóalja vonul föl zenekarral a fellegvárba. Izmos, karcsú fiuk egytől-egyig, ruganyosak minden mozdulatukban, üdék, mint szülőföldük bérceinek levegője. Egyenruhájuk a tropikus országokban elhelyezett angol csapatok dísztelen, de tetszetős s az égaljnak számot adó öltözete Vitorlavászonnal bevont indiai parafasisak a főn, rövid, testhez álló fehér vászon zubbony s ugyanolyan nadrág. A skarlátpiros fegyverkabát csak parádékra való, vagy estére, midőn a Mokattam hegység felöl hűvösebb légáramlat váltja föl a nappali tikkasztó hőséget. Alkonyat után lassanként lecsendesülnek a Muszki rengeteg forgalmának hullámai, mint vihar után a tenger. Annál élénkebben lüktet késő éjfélig az utcai és kávéházi élet az Eszbekié-téren és a vele szomszédos új városrésznek a külső párisi avenuekre emlékeztető utcáin. Arab és görög kávéházak, francia estaminet-k és német sörházak asztalai körül a nap fáradalmaitól pihenő sokaság foglal helyet. Csábítva emitt az üstdobnak, amott a tamburának hangjai által, beédesgetve majd görög népénekeseknek mélabus danájától, majd egy a kétfarkú oroszlán hazájából idáig elvetődött cseh hölgyzenekarnak keringőjétől, betekintünk egyik-másik helyiségbe. Félkörben ülve az emelvényen, fiatal hellén legények hős Kanaris viselt dolgairól énekelnek, mutogatva a pallikárok festői öltözetét, a szűztáncú rövid ,fehér fustanellát és az ezüsttel kivarrt zekét. A hangok nem épen a legüdébbek, a melabus, keleties dallam se nagyon behízelgő, de az idegenszerűségnek varázsa mégis ott marasztalja társaságunkat. Ha jól számítottam, úgy a tizedik csésze fekete kávét iszom reggel óta. Budapesten ennyi még a kávéházi cickorás lőréből is túlfeszítené idegeimet. Itt azonban föl se veszszük, ámbár a hamisítatlan mokka illata gőzölög felénk a csészékből. Nagy idő van még reggelig. Rövidekig tourista életünk nílusparti napjai, de ezer látványosságnak városa Kairó. Használjuk hát föl az éjszakát, a rejtelmeset, a titokzatosat, és lássuk mit rejt leple a házak és sikátorok e rengeteg tömkelegében. Kis leány imája. Istenem, teremtőm, Mennyei jó Atyám! Mindenütt jelen vagy, Arra tanít anyám. Ne hagyj el engemet, Legyünk együtt ketten! Légy az oldalamnál, Ha játszom a kertben. Ha virágot szedek Csörgő patak partján, S lepke után futok: Akkor is vigyázz rám! És mikor tanulok: Légy ott a lelkemben. Ha anyám megcsókol: Szerető szivemben. Fésa Lajos. Egy párisi nap benyomásai. Irta: Justh Zsigmond. . 1" Vasárnap január 22-én. Villás reggelin . . . , de M . . . rí . . .-nél. Sokat beszél édesanyjáról az öreg marquise-ról, ki úgy látszik nagyon nagyon beteg, de mint valódi tizenhárompróbás «parisienne» titkolja baját és hurcolja házról-házra szenvedését. Az utolsó percig élvezni akarja Parist------addig, míg lehet. Mert persze az ember nem tudhatja, van-e olyan kellemes élet a túlvilágon, mint itt. Aztán a szegény Robert szerencsétlen házasságáról beszél. Most is mint ilyenkor mindig, hanglejtése hasonló lesz a nagypénteki lamentátiók egyhangú, folyton ugyanazt hajtó dallamához. Une existence finie! Különben a fajta legérdekesebb példányaihoz tartozik. Nála még hiányzik a szenvedés önzése, neki még a boldogtalanság tisztán és kizárólag csak boldogtalanság, és semmi más egyéb, még mi művészek tán kétségbeesnénk, ha kifogyja a Golgotha ecete, amelylyel folyton és folyton behintjük nyílt sebeinket. Az olyanok mint Robert nem adhatják ki azt amit bevettek, és igy nincsenek szabad perceik, így aztán nincs semmi stylizáltság, semmi öntudatosság egyéniségének nyilatkozásában. Azt hiszem, csakis az, kinek az ember tökéletesen érdektelen, csak az nyilatkozhatik közvetlenül. Tőle szemező esőben majd egészen az’observatoii-ig mentem, megállva a luxembourg-nál, elnézve a mint a dadák kipirult arccal ülnek a meztelen kőszobrok alján s Aphrodite márvány bájai mögött ragyogó szemmel hallgatják a «pioupiou»-k vallomásait. A mozdulat ügyetlen, a mosoly merev s mégis — tán nekik van igazuk. A külső boulevardra-------athleták! Nagy hangon hirdetik tudományukat. Repülnek, zuhannak a súlyos golyók a légben-------s a nép bámul és lelkesedik. Tán nekik van igazuk. Aztán a nedves levegő alig érezhető fuvallata hárfahangokat hoz idáig, az ének s a hangszer elhaló hangja összevegyül a járókelők kopogó lépteivel s az athleták kiabálásával. A női hang oda csal amához a csoporthoz. Egy régi, régi dalt énekelt a kis grisette a hárfa előtt . . . A dal csak hangzik tovább, vékonyan, fuvolaszerüleg, néha-néha egy tizenhárom próbás gavroche mozdulat. A túloldal athletái meg egyet-egyet kurjantanak. A hallgatóság: cocolte-ok, tanulónak, tanulók . . . Egymásután más és más szerelmi dalok. A tanuló s a leány közelebb húzódik egymáshoz, már az első gázlámpák felgyuladtak. Néha-néha egy víg csoport megy el mellettünk, dúdolva, lármázva, aztán eltűnnek ezek is a ködben ... Valószínűleg ezeknek van igazuk. Madame Ackermannhoz menekülök, a vén és nagy objectív pessimista költőnőhöz. A szerelem: fajta fentartása, az ismeret: kétkedés, erény, fantázia, jutalom, a halál. Végeredmény: nem tudom mi és ki vagyok, nem tudom miért vagyok, nem tudom honnan jövök, hová megyek, nem tudok semmit s igy — természetesen mindenben kételkedem. S hátha neki van igaza? Este bál comtesse de B-nél. Bonapartista világ. A házi kisasszony ? Olyan, mint e társaság kisasszonyai rendesen. Szókimondó, katonás, s a mellett művészi kedély. Fitos orr, kócos haj, hamar, szakadozva beszél. Valami egy huszárkáplár, egy művésznő és egy falusi liba között — persze mindez illuzionban. Eleinte rémítően untat a »mulatság.» Abban a sarokba húzom meg magamat, onnan nézek be a nagyvilág ez örvényébe. Egymás mellett rohannak el előttem a párok. Egy ur ! Ugye, elragadó ez az estély ? Kisasszony: Mondhatom, hogy gyönyörű. Csak tán kissé sokan vannak. (NB: Ember ember hátán, már vagy tizen léptek lábaimra, ugyanannyian löktek oldalba s az egyik egy csokoládé fánkot kent a frakkomhoz.) Ön És sok bálon volt már az idén? Kisasszony: Néhányon és ön ? Felel. Aztán-------nekiindulnak táncolni. Persze egyik sem tud, legalább a mi felfogásunk szerint nem. És ha tudnának is, hiába volna, nincs hely, csak ingának előre-hátra cél és irány nélkül egy helyen, kikelve magukból, bihorpirosan, fáradhatlanul. Egy újabb pár mellettem. Ugyanaz a tárgy, ugyanazok a szavak (10 közül 9 pár ezt fogja a contre danse-ok alatt egymásnak elmondani), ugyanazok a bókok, lépések, mozdulatok. S a nagyvilág urai és kisasszonyai így táncolják át fiatalságukat, mig aztán a házasság komoly ünnepélye véget nem vet a «mulatságnak. » Hogy egy ilyen estélynek synonimája mulatság, ez a szerelem legeslegnagyobb diadala... Abban a sarokban egy fiatal asszony. Sötétvéres (testetlen) haj, fekete szem, hófehér nyak. Fekete atlaszruha mélyen, igen mélyen kivágva. Az új divat «boá»-ja hol fedi, hol kitárja mellét s gyönyörű nyakát. Mellette egy ur. Ezek mulatnak, de ezeknek nem «bal blanc» a mulatság. Háttér: kicscomázott, piros, táncoló fiatal leányok, öreg garde des dames-ok, fáradt s fáradhatatlan asszonyságok, önfeláldozó öreg urak. Legyező mögött elfojtott sóhajok és ásítások, a melyek keresztül iramlanak a jégen s inficiálják azt. Kiséret: Waldteuffel zenekara, a mely édes, édes, végtelenül édes keringőket játszik, összhangban a fal rózsaszínű, festett Ámoraival, a melyek halványkék alapon s halványzöld mezőben elsuttogják egymásnak titkaikat . . . Most, az asszony kissé hátra csúsztatja a modern kígyót meztelen mellén, átfonja karjait a férfi nyakán s átengedi magát annak a kéjnek, a melyet ez a milien csakis néki parancsot ... Amint aztán a kipécézett mamák sorai előtt ellebeg a pár, ezek édesen mosolyogva néznek reájuk addig, mig a arckifejezéseket láthatják. A mint tovább lebegnek az «űrben» s belevegyülnek a legitim eladó árucikkek e hullámzó, táncoló rajába, a mamák arcai elsötétülnek s végtelenül kegyetlen, elszánt kifejezést öltenek fel . . . Ez is létért való küzdelem, de azt hiszem, itt a győztes az asszony lesz, ki bársony kígyójával most eltakargatja a tánctól lihegő keblét, de nem azért, mert fázik, nem is azért, mert szemérme parancsolja ezt igy, oh nem, hanem mert győzni akar mindenáron. A férfi pedig oldalán egy pohár champagnert iszik s a két korty között örök szerelmet esküszik neki ez éjszakára .... Ádám Évának! A bál végén (ez is hangulat) szemben állok cotillon-láncosnőmmel, mind a ketten megrakva, cotillon-ordókkal (s az idén valóban nem adnak könnyű tárgyakat). Mile, G. kezében egy pár legyező, egy porcellán váza, nagy ridicule, tűtartó, három óriási strucctell stb. az enyémben lovagló pálca, meisseni porcellán hamutartó, egy szivar, amely tulajdonképen legyező s néhány, majdnem a földig érő szalag . . . Erős illat a légben, forró lehellet közel arcomhoz, mellettem Éva és Ádám, üres kezekkel. Ugyan kinek volt ma mégis igaza? "