Pesti Hírlap, 1889. május (11. évfolyam, 119-149. szám)

1889-05-01 / 119. szám

Budapest, 1389. XI évf. 119. (3716.) szám. Szerda, május­­ Szerkesztési Iroda: Bronzeien axax. H mm Budapesten, nádor-utca 7. sí., L említ, «gép évre . . . U frt — kr. Sp pH ____ hová a lap szellemi részét Vidéken^ 5 kr. gj jgy mjl || gj M f§ §f || § uli gj Kéziratok vissza nem adatnak Százalék nem adatik. H KiW II I III IBüHI Hirdetések Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek feL Buf­apest, nádor-utca 7- Sí, fölcsönt, rrrTTZ AT TAT a TlTT A TU Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap PÓT TTTK AT NA PI L A P 1°TM £ I?NES & ?áris’ (szétküldésére vonatkozó felszó- ^ bjs illlill Illái 1 “ lal ■ • J ban, 31 bis, rue du Faubourg támlások intézendők. Montmartre. föl&j PcfTl MIDI 1D Az információ. Szilágyi Dezsőnek, az uj igazságügyénnek pozsonyi választóihoz intézett leveléből minden ember meggyőződhetett, hogy ez egészen más nótát fű, mint az újdonsült miniszterek rendesen. Ezek, minden önbizalom dacára, rendesen megijednek a rájuk váró feladatok nagyságától és sokaságától, s mint a német mondja, olyan „kleinlaut“ programmokkal állnak elő, hogy az em­ber azonnal észreveszi: no ezek most attól tar­tanak, hogy nagyon is sokat fog tőlük várni a közvélemény, s igyekeznek lehangolni a hozzá­juk kötött várakozást, a­mennyire csak lehet. Szilágyi nem így járt el. Tudta jól, hogy parlamenti szereplése teljesen följogosítja a nem­zetet, többet várni az ő erejétől, mint egy ke­vésbé szereplő közönséges halandótól, a kit a vak sors véletlenül a miniszteri székbe ültetett. S róla tudtuk, hogy nem a véletlennek szeszé­lyétől kapta, de nagy tehetségével, hatalmas ere­jével, modern gondolkozásának súlyával, mond­hatni elfoglalta azt a széket, a melybe beleült s hogy most rajta a sor igazolni a hozzá kötött várakozást azzal, hogy meg is valósítja, a­mit eddig inkább csak akademice propagált. És nem is lett kicsinyhitűvé, a­mikor az­tán arra került a dolog, hogy testet adjon esz­méinek. A­helyett, hogy alá igyekezett volna szállítani a nemzetnek hozzá kötött várako­zását, még inkább ő csigázta föl a nagysza­bású eszméknek egész sorát napirendre tűző ama levelével, melyet választóihoz irt, s melynek bő­vebb kifejtését meg fogjuk hallani, ha előbb nem, az igazságügyi tárca költségvetésének tár­gyalásánál. E levélben fontos reformok vannak fölem­lítve, úgy a kodifikáció, mint az igazságügyi ad­minisztráció terén érintett, nem egy olyan do­log, a­minek megvalósítása sok előkészületet és időt igényel. A büntető és magánjogi élet terén mutatkozó nagy hézagok pótlása, a közigazgatási bíráskodás szervezése, vagyis megalkotása (mert eddig nem volt), magának a minisztériumnak a reformja, a szóbeliség és közvetlenség behozatala, a királyi táblák decentralizációja stb., — mind oly alkotások, melyeket máról-holnapra fölfujni nem lehet s melyek előbb sok más előzetes in­tézkedést tesznek szükségessé. Mi ez alkalommal nem ily nagyobb szabású dolgokra óhajtjuk fölhívni az új igazságügymi­­niszter figyelmét, hanem oly intézkedésekre, me­lyeken esetleg egy rendelettel is és pedig minden előkészület nélkül segíthet, de a­melyek látszó­lagos jelentéktelenségük mellett is nagy szerepet játszanak az életben s mélyen érintik az igazsá­got kereső felek s igy magának a jogszolgálta­tásnak az érdekét. Ilyen pl. a bíróságainknál divó, úgynevezett „információ.“ Nem intézmény, mert törvény nem állapítja meg sehol, hanem a protekció, az egyéni és más jogosulatlan befolyás, hogy ne mondjuk, a baksis uralmának idejéből korunkra is átszármazott olyan uzus, vagy inkább abuzus, melyet szégyenlenünk és infám-kasszálnunk kel­lene mielőbb. Quod non est in actis, non est in factis. Régi szabály. Más alapon, mint bizonyított ada­tok alapján a biró nem hozhat igazságos ítéle­tet. S bármi nagy tekintélyű, befolyású, s­kátai hírnévnek örvendő, hatalmas úr legyen is valaki. — személyisége súlyát bírói arbitrium alatt álló ügy mérlegébe nem vethetni, mert ott egyedül az ügy igazságának kell győznie. A Bach-időben sem tudták a peres felek, hogy ügyüket mikor tárgyalják a bíróságnál, s ez hivatalos titok volt, nehogy jogosulatlan be­folyások érvényesülésére nyíljék alkalom. Nálunk a felső bíróságoknál a kapu alá ki­szegezett listán hirdetik X-nek kontra Y. pőrét, melyben tárgyalás lesz ekkor és ekkor, ennél meg ennél a tanácsnál (melynek mindenki tudja tagjait), referens ez meg ez. Mintha csak fölhívnák a pörlekedő világot: jöjj és informálj, menj el az előadó, menj a ta­­nácsbirák nyakára s kisértsd meg boldogulni ve­lük a magad javára, a­mint lehet. Orcapiritó egy dolog ez, akármint veszszük is. Lealázó magára az önérzetes bíróra, a­kiről a félnek jogot adunk föltenni, hogy nem tanul­mányozta át a port, melyben esküje szerint, a király nevében igazságos ítéletet mondani van hivatva, lelkiismeretesen és aggodalmas gonddal. Mit felelhet az önérzetes biró az ily infor­máló egyéniségnek? Vagy azt feleli: „Átnéztem vagy átnézem a pőrét, latra vetem az érveket és ellenérveket s a jog és igazság szerint mondok ítéletet“, — és akkor olyat mond, a­mi önmagától értendő s teljesen fölösleges információkkal rabolni a bi­­­rónak különben is nagyon kimért idejét. Vagy, ha az informáló oly argumentumok A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, Gelich tábornok Világosról. A napokban jelent meg Gelich Richard tábornok nagy művének „Magyarország függet­lenségi harcá“-nak harmadik és utolsó teljes kötete s e nagyszabású munka immár az olvasó közönség kezébe kerül. Gelich tábornok műve elsőrangú irodalmi esemény. A szabadságharc történelmi irodalma még szegényes. Alig néhány munka öleli föl az egész nemzeti mozgalom tör­ténetét, azok is inkább politikai vagy egyszerűen krónikai szempontból tárgyalják, a többi pedig emlékirat. S csodálatos, emlékiratoknak se va­gyunk bővében. Ez annál feltűnőbb, mert az orosz invazionális hadsereg tiszteitől a rájuk nézve nem épen dicsőséges és nem nagy jelen­tőségű hadjáratról valóságos emlékirat-áradat je­lent meg, melyek sokkal kimerítőbben, szaksze­rűbben s a magyar fegyverekre nézve elisme­­rőbben írják le Görgey hadmozdulatait, mint a mi forrásaink. Gelich műve azonban egy csa­pásra nagy hiányt pótol, azt tölt be, mert tör­ténete nemcsak felöleli a függetlenségi harc min­den mozzanatát, hanem azt a katona kritikájá­val megvilágítja, nyomon követi, minden ese­ményét komolyan mérlegeli, megítéli s az egészet áttekinthetővé teszi, mit annál inkább tehet, mert mint a magyar vezérkar egy ideig volt főnökének közvetlen alkalma volt figyelemmel kísérni a hadműveleteket. A szó értelmében for­rásmunka. Alig lehet érdekesebb olvasmányt képzelni, mint e művet, melyben a szabadságharc viharos eseményeit a katona hideg, szakavatott bírálatán át szemléljük. A fellengzés, a szóvirág, a szen­vedély hangjai — miktől alig menekülhet az, ki ama nagy napokról ir — ki vannak zárva. Itt minden a tárgyias leíráson, a szigorú, de lejális bírálaton épül. Nyugodt szemmel, komoly meg­fontolással tekinti át a csatatereket, a hadi ter­veket, a hadi tanácskozásokat, az egyes vezérek diszpozícióit, a csapatok mozdulatait s nyugodt kézzel írja meg kritikáját. Elve, mint minden lovagias katonáé: igazság, lojalitás az ellenfél iránt, szigorú tárgyiasság saját bajtársaival szem­ben, melléktekintetek nélkül, így aztán bizony megesik, hogy az, a­kiről mi csak a gyűlölet legkeserűbb hangján tudunk szólni, Haynau, itt teljes elismerésben részesül hadvezérletét illető­leg. Az ellenség katonáinak vitézsége ép oly me­leg méltatásban részesül, mint a mieinké, ép úgy, mint a­mily legálisan emelik ki az orosz katonai írók a honvédsereg vitézségét mindunta­lan. Mintha lovagias ellenfelek tisztelegnének egy­másnak a harc után kard helyett — a tollal. Csak néha, nagy ritkán lép ki hideg tartóz­kodásából, akkor, mikor valamely fényes harc emlékezetére az öreg honvéd szive megdobban s tolla akaratlan színesebben fog. A szakszerű bírálat szemüvegén át tekintve, a csaták képe sokszor nagyon máskép jelentke­zik, mint eddig ismertük. A­mit azelőtt győze­lemnek tartottunk, itt majdnem olyan színe van, mint a vereségnek, viszont a­mit mi vesztett csatának tartunk , az eredménynek tűnik itt föl. Ki hinné például, hogy a dicsőséges áprilisi had­járat, legnagyobb diadaláról, az isaszegi csatáról a kritikus katona meglehetős savanyúan nyilat­kozik? Megtudjuk, hogy csak egy hajszálon füg­gött, hogy e csata ránk nézve döntő vereséggé váljék, mert Görgey, a fővezér nem volt jelen s az egyes hadtestek ezért nem működhettek össz­­hangzóan. Görgey e napon Kókán időzött s már javában folyt a csata Isaszegnél, mikor hirt vett róla. „Aggódva, mint olyan tábornok, a ki el­késett vagy kellő időben nem volt helyén, vág­tatott Isaszeg felé.“ — írja Gelich. Itt már egyes magyar dandárokat teljes télbomlásban talált s a csata a legrosszabbra fordult. Görgey ekkor Aulich hadtestéért küldött Dányra, de mire az isaszegi erdőhöz ért, kellemes meglepetésére már ott találta Aulichot hadtestével. Aulich váratlan megjelenése döntötte el a csatát. A győzelem ugyan a magyaroké volt — írja a szerző — de nem volt tökéletes. Ellenben a két napi váci csatát Paskievics seregével a legszebb hadászati események közé számítja, holott a köztudat más­kép gondolkozik róla. Csodálatos, hogy a váci csatát a magyarok vesztett csatának tartják, s az orosz írók egyértelműig szintén maguknak vindikálják a vereséget, sőt azt az orosz fegyve­rek szégyenletes kudarcának mondják. Se terünk, se módunk nincs kiterjeszkedni a nagyon terjedelmes mű minden részletére, melyek közt nem egy olyan adat foglaltatik, mikről eddig más alig emlékezett meg s nem egy olyan vélemény, mely ellenkezik az eddigi írókéval. A leírások oly kimerítők, hogy nyomon lehet követni minden csapatvezér, sőt minden zászlóalj működését is az egész hadjárat alatt. Előttünk mozognak minduntalan a vezérek, a zászlóaljak, hol az ország nyugati, hol déli,’ hol keleti részeiben; látjuk őket egyenkint győzve, megverve, előre rohanva, futva, lelkesülten,­estig- Lapunk mai száma IS oldalt tartalmaz.

Next