Pesti Hírlap, 1889. június (11. évfolyam, 150-177. szám)

1889-06-03 / 152. szám

Budapest, 1889. XI. évi 152. (3749.) szám. Hétfő, Junius 3. Előfizetési árat- Szerkesztési iroda: p , ff' . fpsmr*. Kft m Budapesten. nádor-Etca7. sz„ I. emelet, Kiadóhivatal: .----a kiadóhivatalban vétetnek fel Bliai ESt, nádor-utca 7- SZ, földszint, _ rm0Tr a * ht a t-\TT * TN /tjSírSf Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lan Kill IT I K AI II A P I í A P 7P7';1') JoHN F- J?NES & ClE Páris szétküldésére vonatkozó jelszó- JL V^jLIX HlkTlA AJUiaI ■ 'or y bdJi9 31 bis, rue du Faubourg tamulások intézendők. Montmartre Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre .... 70 — Negyedévre ! . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor utca 7. a. földszint, hová az előfizetések és a lan szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. i w| § £§*5*1 Hf i^jp ji^i 1 ---- --------— Az installációkhoz. Ne sajnáljunk egy-két fanyar megjegyzést azoktól a túlzott ragaszkodásoktól, amelyekkel vidékenkint az újonan kinevezett főispánokat hivatalba lépésük alkalmával ünnepük. A lelkesedést szeretjük, magunk is élünk vele. Az öröm és reménység ezen szenvedélyessége nélkülözhetlen tényező nemcsak a magánéletben, hanem a nyilvános életben is. Az eszmék, gondolatok, intézmények fejlődése függ attól, hogy a társadalom föl tudjon melegedni értük. S ahol a közélet mozgalmaiban nincs meg a kellő enthuziazmus, ott mindig közel áll az a lehetőség, hogy a tömegek eszközzé degradálódnak s egyedül a kormányzási számítás hideg józansága fog uralkodni, természetesen a maga számtani hibáival. De bármilyen szükségesnek tartjuk is a lelkesedést s bármennyire tudjuk is, hogy a főispánoknak maguknak is szükségük van a vármegye műveit közönségének bizalomteljes támogatására , mégsem tudjuk helyesen megérteni az installációknak csaknem byzantin jellegű hekatombáit és ünnepségeit. S miután a közérdek szempontjából hiába keresünk azokhoz megfelelő motívumokat, kénytelenek vagyunk azzal a sejtelemmel élni, hogy az installációknál mutatkozó öröm-mámor indító okai nem állják ki mindenben a politikai józanság és a polgári önérzet kritikáját. Mintha a szervilizmus szellemének is volna valami köze hozzájuk. A lefolyt napokban a buja bőségben termő laptudósítások között például igen kellemetlen volt tapasztalni, miként indul meg a könyekig némely város vagy vármegye közönsége, a mint régi „szeretett főispánjától“ megválik s miként csap át egyszerre a közhangulat az öröm mámorába, a mint az új főispán alakja megjelenik a láthatáron. Azután hallottunk és olvastunk rérnyi kilépő és belépő beszédeket, rengeteg menynyiségü apró-cseprő perorációt, fogadó és búcsúzó szólamokat, tósztokat s más minden szóbeli és írásbeli sallangot, a melyet más időkben még sem volt szokásos ilyen bőséggel fölrakosgatni az új méltóság mellé. A költségekről s az időmulasztásról nem is szólunk, ámbár ezek is számba jönnek olyan esetekben, mikor az elmondott, széttelegranfozott és lenyomatott beszédek rengetegében az ember csak sivár szólamokra, lejáratott közhelyekre s üreszópazarlásra talál anélkül, hogy a gondolat nélkül valóság ezen egyetemes Saharájában a hallgató és olvasó ember értelme valamely eszme vagy igazán meleg érzelem oázisára bukkanna, avagy legalább indokát találná, hogy voltaképen mi végből kellett azokat a szónoklatokat ily dagályos bőségben kiárasztani. Hogy amellett az aesthetikai érzék sem talál örömet az ilyen áradásban, azt anélkül is tudja mindenki. Nem kicsinyeljük a főispáni állás és méltóság jelentőségét. Tudjuk, hogy egy derék és nyílt fejű főispán, még a mostani formális hatáskörben is sokat tehet a közérdekért. De az valóban érthetetlen és káros túlzás, hogy egy-egy „homo novus“ már hivatalba lépése első pillanatában a személyes kultusz ilyen önfeledt jeleivel találkozzék. S nincs egészen szégyen nélkül azokra, akik a megalázkodásig menő hódolat ilyen jeleivel halmozzák el azon új „méltóságos urat“, akiről még egyáltalán nem volt alkalmuk megtudni, hogy mit fog cselekedni a „jó közigazgatás“ és a „magyar állameszme“ érdekében. A fogadtatásoknál kinyomtatott nevek nagy mennyisége mindenesetre megengedi azt a föltevést is, hogy a fogadtatási lelkesedések görögtüze voltaképen nem is annyira a nagy közönség szivéből, mint inkább egyes „nagyfejüek“ nagy jó iparkodásából származik. Vagy olyan kisfejüektől, akik nagyfejüek óhajtanak lenni s örömmel ragadják meg a kedvező hivatalos alkalmat arra, hogy egy fokkal fölebb dörgölőzzenek. Mindazonáltal ebbe a magyarázatba nem kívánunk most belemenni, főképen az új főispánokra való tekintetből nem, akik abban teljesen ártatlanok s akik bizonyára maguk fogják leghelyesebben fölismerni az ilyen stréberkedő ünnepcsinálókat. Azt hiszszük azonban, hogy a közönségnek óvakodnia kell a túlhajtásoktól. A főispánt megvetik a hivatalos belépés komoly ünnepélyességei. Megilleti az intelligens világ részéről is a tisztelet és várakozás kifejezése. De az ünnepélyekben való pocsékolás, a dicsőítés szertelensége s az önfeledtségig menő tömjénezés csak arra lehet jó, hogy a vármegye első emberében a közönség iránt való kevésrebecsülés gondolatát keltse föl s széltében tovább fejleszsze a szervi- lizmus szellemét, a mire pedig sem az államhatalomnak, sem az országnak szüksége nincsen. A magyar közszellemben a byzantinizmusnak helye nem volt soha s az önérzetes emberek gondja legyen, hogy szét ne terpeszkedjék közöttünk ezután se. At „FESTI HÍM“ TÁRCÁJA. Párisi levél. — Saját tudósítónktól. — május 30-án. Mai levelemet akár egy a föld körül utazó angol megírhatná. Csupa vad, exotikus és keleti népek között fog az utunk vezetni. De kellemesebb lesz, mint azoké, mert nem tart sokáig és épen nem veszedelmes, legfeljebb az erszényre nézve, mert amit ma látni fogunk, minden külön belépti jegyet igényel 50 centimestől 2 frankig. Már csak ezért is szívesebben írtam volna egyébről, de bizony nem lehet, mert még mindig, akár Diogenes lámpáival sem tudok találni nagyobb pavillont, amelynek berendezése egészen készen volna. Már az itteni lapoknak is kezd nem tetszeni e dolog, a késedelemért azonban a külföldet akarják okozni, főleg az amerikai államokat, amelyekről felteszik, hogy nem fognak nekik replikázni azzal, hogy bizony a jó franciák maguk sem jártak valami jó példával elől. Csak ide jöjjenek az „Esplanade des Invalideste és kénytelenek lesznek „mea culpát“ mondani. Félig kész dologról pedig nem akarok szót vesztegetni, mert tudom, hogy a kép, amelyet ilyenről festhetnék, nagyon hasonlítana ahoz, amelyet a padláson az egerek összerágnak. Semmi áttekintés benne, lyuk itt is, lyuk amott is. Ilyennel kedveskedni valakinek, pedig kész gorombaság. Ezért nem teszem s ezért ajánlom az exotikus sétát, melylyel pár óra alatt akár mind az öt világrészben megfordulhatunk. Igaz, hogy ezt még rövidebben is megtehetnék, ha a negyven méter magas „Le globe terrestre“-pavillont látogatjuk meg, amelyben a legnagyobb pontossággal megalkotott földgömböt egy geniális gépezet forgatja tengelye körül, de hát itt, ahol egy kilométernek egy milliméter felel meg . Páris hangyányi pont, vajmi keveset láthatunk. Meglátjuk mi másutt a nagy világ egy-egy részét természetes nagyságban és élethű bemutatásban. A tengerentúl s a kelet valóban nagyon gazdagon van képviselve e kiállításon. Szinte túlságosan, hogy majdnem eltörpül mellette a civilizált nyugat kiállítása, ami majdnem boszantó egy nyugati nagyhatalom fővárosában. Mert bár mindenesetre érdekes az exotizmus a maga eredetiségében, különösségében, bizarrságában, de csak a kevés belőle, mint a fűszer az ételekben. A sok ízetlenné teszi az egészet. Itt az „Esplanade des Invalidesten például alig találunk modern épületet, a francia vörös kereszt egylet tanulságos kiállítását és a hatalmas tengerészeti palotát kivéve, amelybe felvonó hídon és őrtornyon keresztül, ágyusorok között jutunk be, majd t. i. ha bejuthatunk. Már a kapuknál csupa török, indus, beduin, néger arc fogad. Pálmaligetek, lótusztavak, bambuszsátrak és nílusi nádkioszkok között haladunk tovább. A terraszokról szörnyű bálványalakok meresztik reánk a szemüket, leginkább béka és rhinoceros-félék. Egy-egy hegyes szakállú khinézer kopog el facipőjén mellettünk; örömmel nézem hoszszú, fényes copfját és haza gondolok. Minduntalan megrohannak a kék bugyogós touldngi gyerkőcök, kínálgatva bizarran kicifrázott hordszékeiket. A fogyatékos öltözetű négereket már fel sem veszszük. Legfeljebb, ha egy jól kivágott mellényű, szürke cilinderes, modern fekete szeladont látunk, amint Londresét szíva előzékenyen kalauzolja mulatt ideálját. A benszülött piktorok nagy önérzettel festik és mázolják a pavilonjaik falait és diadalittasan nézik, amint elbámulok cifra abrakadabráikon és naiv ábráikon, amilyeneket jómagam is fabrikáltam ábc-és koromban. A gyarmatpavillonok előtt a benszülött katonaság áll őrt. Ita feléjük közeledünk, kegyetlen szigorúsággal mutogatják a fogukat és a fegyverüket. Esténkint pedig ugyanezek díszhadgyakorlatokat tartanak a fűben, a lisztjeik vezetése mellett, akik valamenynyien öles, vállas néger legények, mintha náluk ez qualifikálna a vállrojtra. A franciák hahotázva mulatnak a mezítlábas haderő szörnyű komolysággal végzett grotesz mozdulatain. Az anami színház is megnyílik június elején. A tunisi és algíri telepeken lázas gyorsasággal folyik a munka. A benszülöttek bravouros ügyességgel emelik a fafalakat, nádazzák, tapasztják s a kész sátrak tetejébe beállítják a pitoreszk bálványfigurákat. A gyereknépség érdeklődve leselkedik a hegyes karókerítés mellett. Egy csepp félénkség sincsen bennök, sőt ugyancsak szívesen ingerkednek a künnállókkal, akár csak a soroksári fiatal honpolgárok, nem bánják, ha az angolok, akik semminek sem hisznek próba nélkül, megtapogatják őket, várjon nem-e már a feketeség rajtuk. A nők tétlenül guggolnak az árnyékban és szorgalmasan legyezgetik bájos arcukat. Valóban Latiunk mai száma 8 oldalt tartalmaz.