Pesti Hírlap, 1889. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)
1889-09-01 / 240. szám
a virilisták ugyan, de születésre való tekintet nélkül jutnak, csupán nagy adójuk alapján a bizottságba ; felerészben azonban ugyanazon állampolgártársaink által választatnak, akik az országos képviselők választására is jogosítják. Mert nem fordul tehát jeles hazánkfia a maga korholó szavaival elsősorban a nagy választótömegekhez? Mért nem buzdítja őket, hogy jövőre csak olyakat válaszszanak a megyei bizottságokba, akik jobban meg tudják majd az eddigieknél becsülni a „nem-nemes“ tehetségeket? Hogy mért nem vonja le Irányi ebben az irányban is a következtetéseket, erre egyszerű a felelet. Azért nem, mert alkotmányos életünk jelen állapotában egy ellenzéki pártvezér, még ha egy Irányi hatas erényeivel bír is, ilyet a választók nagy tömegétől nem követelhet: első lévén a pártkötelékek és pártérdekek szolidaritása és csak azután jön az alkotmány szelleme által követelt tekintet a jogegyenlőség követelményeire és a közjó érdekében kellő fölkarolása a valóban érdemes szakkészültségeknek és tehetségeknek. Egyébként kissé különösnek hangzik, hogy Irányi épen a jelen kormánynak és nem az évek hosszú során át megütközést keltőleg konzervatívoskodó ellenzéki, politikai áramlatoknak veti szemére azt, hogy alig találkozik nem-nemes főispán ebben az országban ez időszerint! Hát nem-e sokkal inkább volt majd csak hogy nem főrendi monopólium a főispánság, a Deákpárti kormányok idejében, mint manapság ? Hát nem-eppen az Irányiék pártja közlönyében olvastuk a legrémségesebb kifakadásokat, valahányszor a jelen szabadelvű pártból kifolyt kormány tömegesen nevezett ki főispánokat, oly gentry-családokból is, amelyeknek tagjai, apái, nagyapái még csak az alispánságig sem tudták fölvinni a hagyományosan ránk öröklött szörnyűséges nagy arisztokratizmus miatt? Hát nem-e az ellenzék és a függetlenségi párt padjain ülnek, a bizonyára határozottan demokrata Irányi Dániel közelében, azon politikusok és publicisták, akik egetverő jajveszéklésbe törtek ki még néhány év előtt, valahányszor a kormány oly szakkészült közigazgatási erőt nevezett ki főispánná, aki nem volt egyúttal valami „nagy famíliából" való dúsgazdag nagybirtokos ? Ugyan nem Kossuth Lajos szokták megindultan ugrott föl a rozoga alkotmányba, mely huszonkét év óta tette meg ugyanazt az utat: a vasúti állomástól a városig. Végigdöcögve a főutcán, melyet gyerekkorában ragyogó boulevardnak nézett, mosolyogva, elégülten szemlélte, ahogy egy-egy járókelő kíváncsian áll meg útjában, s a kereskedők, kiszaladva boltjaikból, élénk diskurzusok közt tekintgetnek a kocsija után. Egy hosszú úr, a tanfelügyelő, egész hangosan szólott: — Nini, a kis Wampeck Mici! Itt tudniillik, ahova a fővárosi pletykák csak évek múlva jutnak el, egyedül ezen a barbár néven ismerték a város e kiváló szülöttjét, atyja, a régens chori után, aki egy prágai külvárosból vándorolt be valaha, neje s hegedűje kíséretében. Az a név, amelynek saját maga szerzett dicsőséget, tökéletesen elhomályosult az öreg muzsikusé mellett, akit abotja és burnótszelencéje révén — a város legkisebb gyerekei is ismertek. Ez estén, fáradtan a különböző benyomásoktól, korán nyugalomra tért, de másnap már hajnalban nekiindult a városnak, hogy a régi emlékeket, melyek csodálatosan vonzóknak tűntek föl előtte, mégegyszer fölkeresse. A káptalan kis földszintes házában, mely a székesegyházhoz átellenben, a Szentháromság terén állott, most is egy zenekari személy lakott, az orgonista; ez a szótalan, jószívü agglegény, aki valaha cukrot hordott neki, amikor még babával, konyhai edényekkeljátszogatott. Vörös bojtos schlaftrokkjában, melyet miséilen napokon egész délelőttön át nem vetett le, e jó férfiú meglepetve ugrott föl a „Musikalegbizalmasabb bajnoka, a világlátott, eszes és jeles szónok, Helfy Ignác hangsúlyozgatta-e ismételve a történelmi hagyományosságok iránti kegyelet e részbeni elengedhetlen követelményeit szemben a szabadelvű pártból kifolyt kormány főispán-kinevezési és főrendiházat rendező reformpolitikájával. Bizony jobban bele kellett volna nevelnünk a választóközönségünket és ennek kapcsán a megyei bizottságaink jó nagy részét 48-as törvényeink alapján álló intézményeink szellemébe, mint ahogy ezt pártjaink 1867. óta cselekedtek. A szabadelvű pártból kifolyt kormány legalább megalkotta a „tisztviselők minősítéséről“ alkotott törvényt és bírt elég bátorsággal, hogy kinevezett a középbirtoku nemességből, sőt még a nem-nemesek közül is főispánokat, ámde az ellenzék és a függetlenségi párt, kivált a 70-es évek végétől le egész 1887-ig, határozottan retro grad velleitásokban leledző konzervativoskodásban tetszelgett önmagának. Mert hallgatja el ezt Irányi Dániel? Nagyon kár, hogy elhallgatja, mert ha korholó szavait egy kissé visszairányozná a közelmúltra is, csakis ez esetben láthatná tiszta, világos képét belpolitikai helyzetünknek az az olvasóközönség, amelyet elismerésre méltó férfias nyíltsággal igyekszik, — egy egész lustrummal a főrendiház reformja fölötti vita után, — arra kitanítani, hogy mit is kíván hát tulajdonképen 48-as törvényeink szelleme a megyei bizottságoktól és főispánoktól ? Abban sem mondja meg Irányi az egész igazságot, amidőn azt veti szemére az időszaki sajtónak, hogy csak elvben lobogtatja a jogegyenlőség zászlaját s a jogegyenlőségnek kon-krét esetekben való megsértését szó nélkül hagyja. Ezt a szemrehányást teheti jeles hazánkfia az ellenzéki lapok régibb évfolyamainak, de nem teheti meg ezt a szemrehányást a szabadelvű irányú sajtónak, valamint nem teheti meg a „Pesti Hírlap“-nak sem, amelynek hasábjain már évek előtt ismételve el len mondva mindaz, amit Irányi Dániel Eperjesről kelt legutóbbi cikkében elmennydörög. Ugyancsak e lap hasábjain utaltunk már ismételve nemcsak arra a visszásságra, amely a „kamarásságnak“ túlságosan bőkezű adomalische Zeitung“ mellől, hogy a kis énekesnő hangját meghallotta. — Ah, Irma kisasszony, csakugyan! Ugyan mi hozta önt ide ? . . . Ist das eine Ueberraschung! S mialatt — bocsánatot kérve a pongyoláért, amelyben meglepték — a káptalani ház ezidőszerinti birtoklója, sietve vonult vissza, hogy felöltözködjék: az énekesnő, szivében édes érzéssel, meghatva járta végig az egész kis házat, ahol valaha az öreg Wampeck — tíz év óta már csöndes sír lakója — vörös fezben ojtogatta a lombos szederfát s a hol a mama tyúkjai, libái alkonyat idején hangos gágogással sétáltak a hosszúkás udvaron. A fészer, a fáskamara, a masszív pinceajtó, az egykori függőhinta maradványának láttára az egész fiataloshangulat újra átvillant a lelkén s egy percig idegenül, furcsán érezte magát ebben az elegáns toiletteben, mely a jelent, ezt a ragyogó és mégis borzalmas jelent újra fölidézte az emlékezetében. — Készen vagyok, kisasszony! Lancsek úr, az orgonista, szolgálatkészen hajtotta meg magát a kis primadonna előtt. Vasárnapi díszben — mely a női nem e komor gyűlölőjétől valóban nagy megtiszteltetés volt — egyenesen kipedzett bajuszszal, mintha legalább is kanonoki ebédre készülne, tiszteletteljesen várta, hogy elegáns vendége mikép fog vele rendelkezni ? — Fölmehetnénk-e a khorusba, Lancsek nyomása folytán húszegynéhány éves ifjak, gyakran kezdő hivatalnokokat egy rangba, vag legalább „társadalmi pozícióba“ helyez a Guri bíráival, miniszteri tanácsosokkal, főispánokkal de utaltunk azon sajnálatraméltó konzervativizmusra is, amely nálunk nem engedte, hogy Magyar Tudományos Akadémiának egyik szelebb volt nagyérdemű másodelnöke a Ve.eronarend-nek közép-keresztjét nyerje hoszszas tudományos életpályájának jutalmául s hogya legnagyobb magyar zeneszerző, a magyar dalmű megteremtője magasabb érdemrendet kapjon, mint a minővel irodaigazgatókat vagy hercegi főerdőmestereket szoktak kitüntetni. Hogy a magyar tudományosság legnagyobb kitűnőségeit legfölebb királyi tanácsossággal jutalmazzák nálunk életpályájuk végén, míg a nyugati kulturállamokban rendszerint a legmagasabb állami tisztviselőkkel hasonló kitüntetésekben szoktak a nemzet elismert szellemi nagyságai részesülni, ez is el len mondva e lapok hasábjain már ismételve. Az, amit e részben Irányi Dániel most mond, bizonyára megérdemli a figyelmet az ország összes értelmisége részéről , de viszont mi, akik jeles Hazánkfiával e téren hasonló célokra törekszünk, megérdemlünk ő tőle is annyit, hogy ne foglaljon bele bennünket az időszaki sajtónak tett szemrehányásába. Elszomorító az a pártküzdelem, amelynek ádáz hevélyei még a nemzet legnemesebb fiák is annyira visszatartják a teljes igazság kimondásától, hogy még ők is kénytelenítve érzik magukat szemet hunyni, valahányszor egy-egy más pártbeli ember részéről jövő, különben lényegileg azonos reformtörekvésről van szó, ahelyett, hogy az azonos törekvések előtt föl bírnának akár csak egy pillanatra is hagyni a „politikai ellenfélt“ kötelező tekintetekkel. Bízunk Irányi Dániel igazságszeretetében, hogy egy oly végzetterhes nagy kérdésben, mint a minő az állampolgári jogegyenlőség kérdése hazánkra nézve, be fogja tudni jövőre a szabadelvű táborból kiindult igyekezeteket is azon nagy szolidaritásába az eszmeharcnak, amely uta végre is kell, hogy a „korszerű“ minden önzetlen barátját egyesítve lássa minél előbb önmagában, néma téren át, ahol kimért lépésekkel járt egy-két öreg kanonok, kenetteljes hangon válaszolva a"*kis primadonna barátságos köszöntésére. A kis templomi mellékajtó, mely a khorushoz vezetett, csikorogva fordult meg s a csipkés, rózsaszínű toilette-et csakhamar elnyelte a szürke emeleti följárat. Hozzászokva egy kissé a homályhoz, mely a templom nagy hajóját, a pompás freskókat s a dús aranyozást eltakarta, a primadonna mozdulatlanul állott meg a hatalmas orgona előtt, ahonnan az egész nagy templomot beláthatta. Mindaz, a mi itt eléje tárult, szoros összefüggésben volt gyerekkorával, a midőn édesatyja kezén, majd csaknem mindennap megfordult a khoruson, ahol az egész orchester kényeztette. Mintha újra látott volna mindent; amott, a két alacsony, barna padban, az oltári szentség mellett, a kanonokok violaszinü övét s odébb, egészen elkülönítve, az aranyos püspöki trónust ; szemközt a khorussal, ép az első padok fölött, az angyalokkal ékített prédikálószéket, ahonnan a kis összetöpörödött egyháznagy a húsvéti ünnepek alkalmával a maga fényes szónoklatait elmondotta; az oldalsó padokat, melyekben a fehéringes növendékpapok ájtatoskodtak s tuban, a templom nagy hajójában, az egész áhitatos közönséget. A khoruson, ahol a hegedűk, trombiták tréfás kezelői kivétel nélkül megcirógatták, egészen otthon érezte magát s később, a mikor atyja fölfedezte, hogy minő nagy kincset hordoz a torkában, legelső diadalait is itt ünnepelte. Pompás solo-partiéjait, melyek a templom ives boltozatait csengve járták át, szinte lélekzet nélkül, mennyei áhítattal hallgatta a kisvárosi közönség, mely szentül meg volt győ- PESTI HÍRLAP 1889. szeptemberi bácsi ? — Azonnal kisasszony! S magához véve a székesegyházi kulcsokat, szótalanul indultak meg mind a ketten a