Pesti Hírlap, 1889. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-01 / 240. szám

a virilisták ugyan, de születésre való tekintet nél­kül jutnak, csupán nagy adójuk alapján a bizott­ságba ; felerészben azonban ugyanazon állampol­gártársaink által választatnak, a­kik az országos képviselők választására is jogosítják. Mert nem fordul tehát jeles hazánkfia a maga korholó sza­vaival első­sorban a nagy választótömegekhez? Mért nem buzdítja őket, hogy jövőre csak olya­­kat válaszszanak a megyei bizottságokba, a­kik jobban meg tudják majd az eddigieknél becsülni a „nem-nemes“ tehetségeket? Hogy mért nem vonja le Irányi ebben az irányban is a következtetéseket, erre egyszerű a felelet. Azért nem, mert alkotmányos életünk jelen állapotában egy ellenzéki pártvezér, még ha egy Irányi hatas erényeivel bír is, ilyet a választók nagy tömegétől nem követelhet: első lévén a pártkötelékek és pártérdekek szolidari­tása és csak azután jön az alkotmány szelleme által követelt tekintet a jogegyenlőség követelmé­nyeire és a közjó érdekében kellő fölkarolása a­ valóban érdemes szakkészültségeknek és te­hetségeknek. Egyébként kissé különösnek hangzik, hogy Irányi épen a jelen kormánynak és nem az évek hosszú során át megütközést keltőleg kon­­zervatívoskodó ellenzéki, politikai áramlatoknak veti szemére azt, hogy alig találkozik nem-nemes főispán ebben az országban ez időszerint! Hát nem-e sokkal inkább volt majd csak hogy nem főrendi monopólium a főispánság, a Deákpárti kormányok idejében, mint manapság ? Hát nem-e­ppen az Irányiék pártja közlönyében olvastuk a legrémségesebb kifakadásokat, valahányszor a jelen szabadelvű­ pártból kifolyt kormány tömege­sen nevezett ki főispánokat, oly gentry-családok­­ból is, a­melyeknek tagjai, apái, nagyapái még csak az alispánságig sem tudták fölvinni a ha­gyományosan ránk öröklött szörnyűséges nagy arisztokratizmus miatt? Hát nem-e az ellenzék és a függetlenségi­ párt padjain ülnek, a bizonyára határozottan demokrata Irányi Dániel közelében, azon politikusok és publicisták, a­kik egetverő jajveszéklésbe törtek ki még néhány év előtt, valahányszor a kormány oly szakkészült köz­­igazgatási erőt nevezett ki főispánná, a­ki nem volt egyúttal valami „nagy famíliából" való dús­gazdag nagybirtokos ? Ugyan nem Kossuth Lajos szokták­­ megindultan ugrott föl a rozoga al­kotmányba, mely huszonkét év óta tette meg ugyanazt az utat: a vasúti állomástól a városig. Végigdöcögve a főutcán, melyet gyerekko­rában ragyogó boulevardnak nézett, mosolyogva, elégülten szemlélte, a­hogy egy-egy járó­kelő kíváncsian áll meg útjában, s a kereskedők, ki­szaladva boltjaikból, élénk diskurzusok közt te­­kintgetnek a kocsija után. Egy hosszú úr, a tanfelügyelő, egész hangosan szólott: — Nini, a kis Wam­peck Mici! Itt tudniillik, a­hova a fővárosi pletykák csak évek múlva jutnak el, egyedül ezen a barbár néven ismerték a város e kiváló szü­löttjét, atyja, a régens chori után, a­ki egy prágai külvárosból vándorolt be valaha, neje s hegedűje kíséretében. Az a név, a­melynek saját maga szerzett dicsőséget, tökéletesen el­homályosult az öreg muzsikusé mellett, a­kit a­botja és burnótszelencéje révén — a város leg­kisebb gyerekei is ismertek. Ez estén, fáradtan a különböző benyomá­soktól, korán nyugalomra tért, de másnap már hajnalban nekiindult a városnak, hogy a régi emlékeket, melyek csodálatosan vonzóknak tűn­tek föl előtte, mégegyszer fölkeresse. A káptalan kis földszintes házában, mely a székesegyházhoz átellenben, a Szentháromság terén állott, most is egy zenekari személy la­kott, az orgonista; ez a szótalan, jószívü agg­legény, a­ki valaha cukrot hordott neki, a­mi­kor még babával, konyhai edényekkel­­játszoga­tott. Vörös bojtos schlaftrokkjában, melyet mi­séilen napokon egész délelőttön át nem vetett le, e jó férfiú meglepetve ugrott föl a „Musika­legbizalmasabb bajnoka, a világlátott, eszes és jeles szónok, Helfy Ignác hangsúlyozgatta-e ismé­telve a történelmi hagyományosságok iránti ke­gyelet e részbeni elengedhetlen követelményeit szemben a szabadelvű­ pártból kifolyt kormány főispán-kinevezési és főrendiházat rendező re­formpolitikájával. Bizony jobban bele kellett volna nevelnünk a választóközönségünket és ennek kapcsán a megyei bizottságaink jó nagy részét 48-as törvé­nyeink alapján álló intézményeink s­z­ell­­­e­m­é­­be, mint a­hogy ezt pártjaink 1867. óta cse­lekedtek. A szabadelvű pártból kifolyt kormány legalább megalkotta a „tisztviselők minősítésé­ről“ alkotott törvényt és bírt elég bátorsággal, hogy kinevezett a középbirtoku nemességből, sőt még a nem-nemesek közül is főispánokat, ámde az ellenzék és a függetlenségi párt, kivált a 70-es évek végétől le egész 1887-ig, határozottan re­­t­r­o g­r­a­d velleitásokban leledző konzervativos­­kodásban tetszelgett önmagának. Mert hallgatja el ezt Irányi Dániel? Na­gyon kár, hogy elhallgatja, mert ha korholó szavait egy kissé visszairányozná a közelmúltra is, csakis ez esetben láthatná tiszta, világos ké­pét belpolitikai helyzetünknek az az olvasó­kö­zönség, a­melyet elismerésre méltó férfias nyílt­sággal igyekszik, — egy egész lustrummal a főrendiház reformja fölötti vita után, — arra kitanítani, hogy mit is kíván hát tulajdonképen 48-as törvényeink szelleme a megyei bizottságok­tól és főispánoktól ? Abban sem mondja meg Irányi az egész igazságot, a­midőn azt veti szemére az időszaki sajtónak, hogy csak elvben lobogtatja a jog­­egyenlőség zászlaját s a jogegyenlőségnek­­ kon-­­­krét esetekben való megsértését szó nélkül hagyja. Ezt a szemrehányást teheti jeles hazánkfia az ellenzéki lapok régibb évfolyamainak, de nem teheti meg ezt a szemrehányást a szabadelvű irányú sajtónak, valamint nem teheti meg a „Pesti Hírlap“-nak sem, a­melynek hasábjain már évek előtt ismételve el len mondva mindaz, a­mit Irányi Dániel Eperjesről kelt legutóbbi cik­kében elmennydörög. Ugyancsak e lap hasábjain utaltunk már ismételve nemcsak arra a visszásságra, a­mely a „kamarásságnak“ túlságosan bőkezű adoma­lische Zeitung“ mellől, hogy a kis énekesnő hangját meghallotta. — Ah, Irma kisasszony, csakugyan! Ugyan mi hozta önt ide ? . . . Ist das eine Ueberraschung! S mialatt — bocsánatot kérve a pongyo­láért, a­melyben meglepték — a káptalani ház ezidőszerinti birtoklója, sietve vonult vissza, hogy felöltözködjék: az énekesnő, szivében édes érzéssel, meghatva járta végig az egész kis há­zat, a­hol valaha az öreg Wam­peck — tíz év óta már csöndes sír lakója — vörös fezben oj­­togatta a lombos szederfát s a hol a mama tyúkjai, libái alkonyat idején hangos gágogással sétáltak a hosszúkás udvaron. A fészer, a fás­kamara, a masszív pinceajtó, az egykori függő­­­hinta maradványának láttára az egész fiatalos­­hangulat újra átvillant a lelkén s egy percig idegenül, furcsán érezte magát ebben az ele­gáns toiletteben, mely a jelent, ezt a ragyogó é­s mégis borzalmas jelent újra fölidézte az em­lékezetében. — Készen vagyok, kisasszony! Lancsek úr, az orgonista, szolgálatkészen hajtotta meg magát a kis primadonna előtt. Va­sárnapi díszben — mely a női nem e komor gyűlölőjétől valóban nagy megtiszteltetés volt — egyenesen kipedzett bajuszszal, mintha legalább is kanonoki ebédre készülne, tiszteletteljesen várta, hogy elegáns vendége mikép fog vele rendelkezni ? — Fölmehetnénk-e a khorusba, Lancsek nyomása folytán húszegynéhány éves ifjak, gyakran kezdő hivatalnokokat egy rangba, vag legalább „társadalmi pozícióba“ helyez a Guri bíráival, miniszteri tanácsosokkal, főispánokkal de utaltunk azon sajnálatraméltó konzervativiz­m­usra is, a­mely nálunk nem engedte, hogy Magyar Tudományos Akadémiának egyik s­zelebb volt nagyérdemű másodelnöke a Ve.­e­­ronarend-nek közé­p-keresztjét nyerje hosz­­szas tudományos életpályájának jutalmául s hogy­­a legnagyobb magyar zeneszerző, a magyar dal­mű megteremtője magasabb érdemrendet kap­jon, mint a minővel irodaigazgatókat vagy hercegi főerdőmestereket szoktak kitüntetni. Hogy a magyar tudományosság legnagyobb kitűnőségeit legfölebb királyi tanácsossággal ju­talmazzák nálunk életpályájuk végén, míg a nyugati kulturállamokban rendszerint a legma­gasabb állami tisztviselőkkel hasonló kitünteté­sekben szoktak a nemzet elismert szellemi nagy­ságai részesülni, ez is el len mondva e lapok hasábjain már ismételve. Az, a­mit e részben Irányi Dániel most mond, bizonyára megérdemli a figyelmet az ország összes értelmisége részé­ről , de viszont mi, a­kik jeles Hazánkfiával e téren hasonló célokra törekszünk, megérdem­lünk ő tőle is annyit, hogy ne foglaljon bele bennünket az időszaki sajtónak tett szemrehá­nyásába. Elszomorító az a pártküzdelem, a­melynek ádáz hevélyei még a nemzet legnemesebb fiák is annyira visszatartják a teljes igazság kimon­dásától, hogy még ők is kénytelenítve érzik ma­gukat szemet hunyni, valahányszor egy-egy más pártbeli ember részéről jövő, különben lényegi­­­­leg azonos reformtörekvésről van szó, a­helyett, hogy az azonos törekvések előtt föl bírnának akár csak egy pillanatra is hagyni a „politikai ellen­félt“ kötelező tekintetekkel. Bízunk Irányi Dániel igazságszeretetében, hogy egy oly végzetterhes nagy kérdésben, mint a minő az állampolgári jogegyenlőség kérdése hazánkra nézve, be fogja tudni jövőre a szabad­elvű táborból kiindult igyekezeteket is azon nagy szolidaritásába az eszmeharcnak, a­mely uta végre is kell, hogy a „korszerű“ minden ön­zetlen barátját egyesítve lássa minél előbb ön­magában, néma téren át, a­hol kimért lépésekkel járt egy-két öreg kanonok, kenetteljes hangon vála­szolva a"*kis primadonna barátságos köszönté­sére. A kis templomi mellékajtó, mely a khorus­­­hoz vezetett, csikorogva fordult meg s a csip­kés, rózsaszínű toilette-et csakhamar elnyelte a szürke emeleti följárat. Hozzászokva egy kissé a homályhoz, mely a templom nagy hajóját, a pompás freskókat s a dús aranyozást eltakarta, a primadonna moz­dulatlanul állott meg a hatalmas orgona előtt, a­honnan az egész nagy templomot beláthatta. Mindaz, a mi itt eléje tárult, szoros összefüg­gésben volt gyerekkorával, a midőn édesatyja kezén, majd csaknem mindennap megfordult a khoruson, a­hol az egész orchester kényeztette. Mintha újra látott volna mindent; amott, a két alacsony, barna padban, az oltári szentség mel­lett, a kanonokok violaszinü övét s odébb,­­ egészen elkülönítve, az aranyos püspöki tró­nust ; szemközt a khorussal, ép az első padok fölött, az angyalokkal ékített prédikálószéket, a­honnan a kis összetöpörödött egyháznagy a hús­véti ünnepek alkalmával a maga fényes szónok­latait elmondotta; az oldalsó padokat, melyekben a fehéringes növendékpapok ájtatoskodtak s tub­­­an, a templom nagy hajójában, az egész áhi­­tatos közönséget. A khoruson, a­hol a hegedűk, trombiták tréfás kezelői kivétel nélkül megciró­gatták, egészen otthon érezte magát s később, a mikor atyja fölfedezte, hogy minő nagy kincset hordoz a torkában, legelső diadalait is itt ünne­pelte. Pompás solo-partiéjait, melyek a temp­lom ives boltozatait csengve járták át, szinte lélekzet nélkül, mennyei áhítattal hallgatta a kisvárosi közönség, mely szentül meg volt győ- PESTI HÍRLAP 1889. szeptember­­i bácsi ? — Azonnal kisasszony! S magához véve a székesegyházi kulcso­kat, szótalanul indultak meg mind a ketten a

Next