Pesti Hírlap, 1889. október (11. évfolyam, 270-300. szám)

1889-10-18 / 287. szám

Budapest, 1889. XI. évi 287. (3884.) szám. Péntek, orft.Ler \7 --------------—­ Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt - kr. Félévre .­­ ; 5 7 » — * Negyedévre ..­ . 3 » 50 » Egy hóra. . . . 1 » 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik Kiadóhivatal: Mapest, ifitoi­mca 1.1., [eteszik, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ritálister, Jáng utca 7. a., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones 4 Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A gazdagok kötelességeiről. Napjainkban, midőn a létért való küzdelem zajából mind inkább felhangzik a panasz a lati­fundiumok ellen, melyek a kis birtokot elnyelik, a nagy tőkék ellen, melyek a munkást leigázzák általában a vagyon egyenetlen elosztása ellen, melynek létjogát tagadják: a szocialista tanok magukra vonták már nemcsak a bölcsészeknek, nemzetgazdáknak s utópistáknak figyelmét, hanem a gyakorlati államférfiakét is, akik törvényhozás útján is iparkodnak az emberi nyomort eny­híteni. Ismeretesek a német parlamentnek intézke­dései, melyekkel Bismarck kezdeményezésére a munkaképtelenek némi biztosítása foganatba vé­tetett, csakhogy nem a munkaképtelenek azok, akik a fennálló társadalom alapjait megtámadják s annak lerombolására szövetkeznek, hogy egy új társadalmi rendet alapítsanak, hanem a mun­kaképesek, akik vagy nem találnak munkát, vagy nem találják azt elegendően jutalmazottnak. A szocialista áramlat az egész mi­velt vi­lágban érezhető, mely hol munkaszünetekben, hol zendülésekben nyilatkozik. Mindenütt érzik a bajt, akarva s akaratlanul foglalkozunk ezen nagy kérdéssel s örvendünk, hogy nálunk is ta­lálkoznak oly hazafiak és emberbarátok, kik pél­dáikkal mutatják, miként lehessen a nagy va­gyont a közművelődés, a tudomány, a nevelés, a betegápolás s általában az emberi nyomor eny­hítése javára felhasználni. Hálás elismeréssel említi a nemzet azok nevét, akik a legközelebbi időkben nagyszerű alapítványokkal tanúsították, hogy ismerik a kö­telességeket is, melyek a nagy vagyonnal járnak. Rökk, gróf Ruún Kocsárd, Semsey és Haynald dicsőségére szolgálnak az egész nemzetnek. Carnegie András egy amerikai milliomos, aki Pennsylvaniában Pittsburg szomszédságában több ezer munkást foglalkoztat vasgyáraiban, el­méletileg is foglalkozott az ily kérdésekkel és az északamerikai szemlében tanulmányt írt a gaz­dagságról, mely oly feltűnést okozott, hogy a londoni Pall-Mall Gazette azt Gladstone különös kívánságára egész terjedelmében közölte; azt hiszszük, hogy gondolatai olvasóinkat is fogják érdekelni. Carnegie a gazdagság felhasználásának há­rom módjáról szól, hogy a dúsgazdag azt vagy a családnak hagyja, vagy végrendeletében jóté­kony célokra hagyományozza, vagy pedig életé­ben közhasznú célokra adja ki. Szükségesnek tartja, hogy a dúsgazdag elégséges jövedelmet hagyományozzon családja női tagjainak, de a fiuk keressenek maguk, tart­sák fel magukat munkájuk által; elégséges szá­mukra oly tőke, mely őket a szükségtől meg­óvja, de arra épen nem kell millió. Ő azonban a nagyszerű hagyományozást jótékony célokra sem tartja célszerűnek, mert az alapítványok sokszor eltévesztik céljukat s nem használnak úgy az emberiségnek, a­mint a hagyományozó azt akarta. Carnegie nézete szerint a nagytőkék legcélszerűbb felhasználása az, ha a birtokos azt még életében fordítja közhasznú célokra. Sze­rinte ez az igazi ellenszer a vagyon egyenetlen felosztásának hátrányai ellen; ez az igazi kien­gesztelés a gazdagok és szegények közt. Ha ezen nézet általánosan uralkodnék, akkor csakugyan az állam eszménye valósulna, mely­ben a kevesek gazdagsága a sokaknak vagyo­rzi____________] nává válik, minthogy a közjónak szenteltetik. A nagy gazdagság, ha kevés kézbe került is, sokkal nagyobb hatással emelheti az emberi nem jó­létét, mint akkor, ha az minimális mennyiségben mindenki közt feloszlatnék. A szegény is átlát­hatja, hogy nagy összegek, melyeket néhány polgártársat öszszeszereztek s közintézetekre a tömegek érdekében felhasználnak, sokkal áldá­sosabbak, mint ha minden szegénynek hetenkint egy pár krajcárral több jövedelme volna. Carnegie egyébiránt nem annyira az úgy­nevezett jótékony intézetekre gondol, mint in­kább nagy népkönyvtárakra, a nép számára nyitott múzeumokra, állatkertekre és parkokra, nyilvános kutakra, ingyenes oktatásra, egészsé­ges munkásházakra stb. A főelv szerinte az, hogy csak azokon segítsünk, a­kik maguk is akarnak magukon segíteni és hogy csak egy ré­szét adjuk meg azon eszközöknek, melyek által a szegény és miveletlen magasabbra emelkedhe­­tik, soha sem az egészet, mert sem az egyes, sem a közönség nem nyer alamizsnák által. Jobb volna a milliomokat a tengerbe dobni, semhogy azokat a lusta, az iszákos, az érde­metlen kapja meg. A szorgalmasok, takarékosok, művelést keresők felsegélése, az élet szépítése minden művészet által, a tudomány találmányai­nak közhasznúvá tétele, ezek a feladatok, me­lyeket a gazdag­ség életében teljesíteni köteles volna, így oldatnék meg a gazdagság és szegény­ség problémája, a­nélkül, hogy a vagyonszerzés és vagyonfelosztás törvényei megváltoznának. Az egyéniség érintetlen marad, de a villomos a szegények érdekében kezeli vagyonát, ideiglene­sen megbizatva a nemzeti vagyon egy részével, de azt a közönség számára célszerűbben fel- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Az én Montblanc-diplomám. írta Marc Twain. A­mint Harris barátommal Chamounixba értünk és egy ottani vendéglőben megszálltunk, rögtön sétára indultunk a városba. Egy térre értünk, a melyre négy utca torkollott és a me­lyet a legszebb boltok szegélyeztek. Ez volt Chamounix tőzsdéje. Itt lehetett vezetőket és málhahordókat kapni. A chamounixi vezetők zárt testületet képeznek és szigorú törvényeknek vannak alávetve; főnökük háza a közelben állt. Oda mentünk. A falakat néhány híres vezető életrajza, Saussure tudós arcképe és hegyi tér­képek díszítették. Egy könyvbe be voltak je­gyezve a Montblanc eddigi megmászásai, kezdve az első és második számmal — Balmat Jakab és Saussure — és végződve egy számmal, a­mely még nem volt kitöltve, mert az épen ott állt a fővezető íróasztalánál és várta a becses diploma kézbesítését, a­mely az illető gentle­­mennek családjával és egész Európával szemben annak bizonyítékául vala szolgálandó, hogy egy­szer elég szerénytelen volt megmászni a Mont­blanc csúcsát. Nagyon boldognak látszott, midőn diplomáját, megkapta és tényleg kifejezést is adott annak, hogy ő milyen boldog. Egy amerikai rokkant barátom számára, a­ki ugyan soha sem utazott, de a­kinek teljes életében az volt a fő vágya, hogy megmász­hassa a Montblancot, diplomát akartam vásá­rolni. De a fővezető ezt udvariatlan módon meg­tagadta. Nagyon haragos voltam és azt mond­tam, hogy nem akarom, hogy nemzetiségem miatt rosszabbul bánjanak velem, mint mással; a fő­vezető épen az imént adott el egy diplomát egy német gentlemannek, már­pedig az én pénzem ép oly jó, mint a másé; nem tűrhetem, hogy boltot tartson a németek számára és az ame­rikaiaktól megtagadja árucikkeit; megfosztom őt engedélyétől, oly könnyen, a­mint egy víz­­csöppet távolítok el nyakkendőmről; ha Svájc nem akarja őt összemorzsolni, akkor nemzet­közi ügygyé teszem az esetet és a dolog hábo­rúra fog kerülni; vér fogja az országot áztatni, azonkívül versenyboltot fogok nyitni és abban fél áron fogom árulni a diplomákat. Két centért bizonyára megtettem volna mindezt, de senki sem kínált nekem két centet. Megkísértettem tehát annak a németnek érzel­meire hatni, a­ki az utolsó diplomát kapta. Ez is hiába volt, nem akarta nekem diplomáját sem átengedni, sem eladni. Elmondtam neki, hogy a barátom beteg és maga nem jöhet, a­mire azt válaszolta, hogy magának is szüksége van a diplomára és várjon azt hiszem-e, hogy azért kockáztatta a nyakát, hogy most a diplo­mát egy beteg idegennek engedje át? Szóval nem akart tágítani. Én pedig elhatároztam, hogy minden lehetőt elkövetek a Montblanc hát­rányára. Másnap a reggeli után kimentünk a szálló elé. Ott egy nagy teleszkóp állott, a­melylyel megnéztük a Montblanc hófedte lejtőit. A te­leszkópos elmondta nekünk, hogy épen most mászsza meg a hegyet egy társaság, mely nem­sokára látható lesz a felső magaslatokon. Vár­tunk, hogy mi is láthassuk a hegymászókat. Hirtelen pompás ötletem támadt. Hiszen csak a Montblanc csúcsán kellett állnom, hogy elmondhassam: megtettem a nagy utat és úgy gondoltam, hogy e teleszkóp engem hét lépéssel fölvihet. A teleszkópos biztosított róla, hogy ez lehető. Azt kérdeztem tőle, mit kell fizetnem az eddigi élvezetért ? Azt felelte: egy frankot. Azt kérdeztem, mibe kerül, ha az egész hegyi­ utat megteszem ? Három frankba. Elhatároztam, hogy megreszkírozom a dolgot. Előbb azonban inzui­­ráltam őt, vájjon nem jár-e veszélylyel a vállal­kozás? Biztosított róla, hogy nem a teleszkóp útján nem jár veszélylyel a dolog, már sok-sok társaságot szállított ez után fel a csúcsra és még soha sem veszített el egyetlen embert sem. Azt kérdeztem tőle, mibe kerül, ha Harrist is ma­gammal viszem, a kellő számú vezetőkkel és málhahordókkal ? Azt felelte, hogy Harris két frankért velem jöhet és habár mi rendkívül fé­lénkek vagyunk, mégis fölöslegeseknek tartja a vezetőket és málhahordókat, ők csak útban le­hetnének. Arra figyelmeztetett minket, hogy a társaság a hegyen most a legveszélyesebb rész­hez közeledik és hogy ha sietünk, tíz perc alatt utolérhetjük őket és használhatjuk vezetőiket és málhahordóikat, a­nélkül, hogy ők tudnák és hogy nekünk pénzünkbe kerülne. Erre azt mondtam, hogy azonnal indulunk. Azt hiszem, nagyon halkan mondtam, mert éreztem, hogy elhaloványodom és hogy a hideg Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next