Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-01 / 331. szám

T880. HeccVn'ccr l. PESTI HIRLAP _______________ a*- —— ..................................**■*' '■ ■ 1 .............. - -»■ .............. A nyugdijaknál Horánszky Nándor szó- t tárt föl s kérdéseire a pénzügyminisztériumtól­­ megnyugtató választ kapot l. , Ezzel a ház elért a ..miniszterelnökség"­­ címhez, melynél Ugrón Gábor ful­mináns táma­dást akar intézni a kormányelnök ellen. A mai ellenzéki szónokok mind rövidebbre szabták be­szédeiket, némelyik le is mondott a szóról, csak­hogy Ugrón megtarthassa e beszédet, Pázmándy affaireje azonban megemésztette az időt s így Ugrón támadása hétfőre maradt. Végezetül még Madarász József inter­pellálta a pénzügyminisztert az italmérési jog bérbeadása ügyében. A miniszter válaszát a ház tudomásul vette. II. A képviselőház ülése ftor. 30. Péchy Tamás elnök az ülést délelőtt 10 óra­kor megnyitván, kijelenti, hogy miután a házban nincsen negyven tag jelen, a­mennyire a jegyzőkönyv hitelesíthetése szempontjából szükség van, az ülést egy félórára felfüggeszti s a jegyzőkönyv csak akkor fog hitelesíttetni. Egy félórával később az elnök újra megnyitja az ülést s figyelmezteti a képviselőket, hogy korábban jöjjenek az ülésekre. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Az interpellációs könyvben újabb bejegyzés nincsen. Madarász József múltkor elhalasztott inter­pellációját az ülés végén fogja megtartani. A budget-vita. Következik az 1890. évi államköltségvetés rész­letes tárgyalása. A ,,királyi udvartartás“ tételénél Orbán Balázs kifejti, hogy az udvartartás költ­ségvetésénél még az a párt is gyengéd szokott lenni, melyben talán republikánusok is vannak. Meg meri mondani, hogy van a függetlenségi pártban republiká­nus is; a miniszterelnök, ha akarja, szchund­álhatja a pártot ezért is. (Zaj.) Elnök tiltakozik az ellen, hogy a miniszterel-­­­nök dertncién'T­’ ■ értessék­ (Helyeslés jobbfelöl.) Orbán Balázs ismétli, hogy a függetlenségi párt nem tagad meg a magyar királytól semmit, de kétfős kívánságot táplál, hogy a költségek leszállit­­tassanak és hogy külön magyar ud­v­artartás létesíthes­sék. Hogy a külön magyar ud­óirtás lehetetlen volna, azt csak a miniszterelnök merte mondani. De ha mondta, akkor vagy agylágya­itban szenved , . .­­ivagy zaj joguieid­.­ Elnök e kifejezést mint imparlamentárist visz­­zautasitja. (Helyeslés jobbfelöl.) Orcán­ varazs: . . . vagy nem ismeri közjo­gunkat. Históriai példákkal bizonyítja, hogy volt idő, mikor a magyar királyoknak külön magyar udvartar­tásuk volt. Ily udvartartásra a párt szívesen megsza­vaz mindent, de egy képzeletbeli, nem létező magyar udvartartásra semmit. (Helyeslés a szélsőbalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök az objektív em­berek ítéletét kéri, hogy volt-e háromszáz év óta olyan magyar szellem az udvartartásban, mint most. Kéri az előirányzat megszavazását. (Helyeslés jobb­­felől.) A ház többsége a tételt általánosságban meg­szavazza. Az ..állandó országház építésének­ té­telénél Gaál Jenő (pécskai) kijelenti, hogy ezúttal megszavazza e költségeket, miután már nagy költség van beruházva az épületbe. De hangsúlyozza, hogy a kormány a legnagyobb takarékossággal járjon el a kiadásoknál, a felesleges ellenőrző személyzetet pedig bocsássa el. (Helyeslés a baloldalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök köszönettel veszi, ha takarékosságra figyelmeztetik, de azt hiszi, hogy a művezető fizetését nem lehet sokalni, ha tekintetbe veszszük, hogy palotaszerű építkezéseknél mi a mű­vezetők rendes díjazása. Csodálja, ha az ellenőrzés szempontjából alkalmazottak számát sokalják. Az el­lenőrzésre szükség van, s ha nem volna oly nagy, mint jelenleg, később könnyen megboszulhatná ma­gát. Ha most az ellenőrzést néhány ezer forint miatt lazítanák, az később milliókba kerülhetne. (Helyeslés jobbfelől.) Horánszky Nándor azt hiszi, hogy midőn a tervek már megvannak, művezetőre már szükség nin­csen. De ha már művezető van, akkor nem volna szükség a­ műszaki közegekre, melyeket az állam hi­vatalos közegei könnyen helyettesíthetnek. A fölösle­ges állások teremtésével csak az van bebizonyítva, hogy a miniszterelnök az állam pénzét használja fel politikai kegyenceinek fizetésére. (Zajos helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tisza Lajos gr. felszólal, mert úgy látja, hogy az ellenzék nincs tisztában az építkezések vezetésé­nek munkájáral. Horánszky Nándor: Nem akarok szegedi böl­csességet hallani! (Nagy derültség.) Tisza Lajos gr. fejtegeti, hogy minő sok és aprólékos munka nehezedik a művezetőre és műszaki közegekre. Igaza van a miniszterelnöknek abban, hogy az ellenőrzésben esetleg megkímélhető néhány ezer forint millióiba kerülhetne az államnak. Meggyő­ződése szerint a takarékosságban elmennek a leg­szélsőbb határig. Erről a ház biztos lehet. (Helyeslés jobbról.) Károlyi Gábor gr.: Biztos, mint a szegedi rakpan 'Nagy derültség.) I A tételt :.. . ’ ~««szavazza. A „közös ügyi kiadások“ tételénél A1G.081I nsZ JOZi*Cí a tOrVI?m PKrC niVftlliOZV'i KI* fejti, hogy 1867 f­­löt­t hazánkban ,is Ausztriában csak önállóság reményéről nem mondanak . A­nélfogva semm­ielé könvö­löltséget meg nem szavazattá­ny tartalma el­len­i­n­d­í­t­v­á­n­y­­ is terjeszt be. Pázmándy Dénes ez alkalommal szóvá teszi, hogy őt a delegációk üléseire mint hallgatót sem akarjak bebocsa-­i.0:0 . sáz- - atvonnan, benne van, hogy a bizonos.b....­­ ságot kivéve, a ház tagjaira nézve nyilvánosak­­ ,­­ hogy a delegációknak külön házszabályai vannak, de azokban sincs az mondva, hogy a képviselők ne ve­hetnének részt a bizottságok ülésein, mint hallgatók. Azt a kérést intézi az elnökhöz, tisztázza a dolgot, nehogy magyar képviselő máskor is hasonló kellemet­len helyzetbe juthasson. Tisza Kálmán miniszterelnök kijelenti, hogy Pázmándy esete nem bizottsági, hanem albizottsági ülésen történt. A delegációk maguk állapítják meg ügyrendüket s azokban benne van, hogy az albizott­sági ü­les nem nyilvánosult. Pázmándyval tehát igazságtalanság nem történt. Sin­­k csak azt jelenti ki, hogy ez ügyben an­nak idején Pázmándytól táviratot kapott, melyet gróf Zichy Józsefhez további intézkedés végett azonnal megküldött. Asbóth János megjegyzi, hogy az az albizott­sági ülés bizalmas jellegű volt s ha Pázmándy azon részt vett volna, ugyan ki hiszi el, hogy az ülés meg­tarthatta volna bizalmas jellegét. Pázmándy Dénes konstatálja, hogy arra az ülésre a külügyi minisztérium osztálytanácsosa hívta meg. Tehát a kompetens emberek nincsenek Asbóth­­tal egy véleményem. Beöthy Ákos azt hiszi, hogy miután a képvi­selőknek kétségbevonhatatlan, megvan az a joguk, hogy a bizottságok tárgyalásaiban mindenkor részt vehessenek, nem járulhat azon felfogáshoz, mely ezt a fontos jogot kétségbe vonja. Tisza Kálmán miniszterelnök az eddigi gya­korlatot védi s megjegyzi, hogy Beöthynek a delegá­cióban kellett volna lépéseket tenni, ha annak ügy­rendjét megváltoztatni óhajtja. Dániel Ernő előadó a zárszámadásban Mada­­rászszal polemizál, és az előirányzatot elfogadásra ajánlja. Wekerle Sándor pénzügyminiszter Pázmándy­val szemben kijelenti, hogy az általa fölvetett ügy eldöntése nem ide, hanem a delegációk elé tartozik. Madarászszal szemben csak arra hivatkozik, hogy­­ közösügyi kiadások törvényeken alapulnak. E törvé­nyeket Madarász pártállásánál fogva elitélheti, de a­kik e törvényt elfogadták, azoknak a közös költsége­ket is meg kell szavazniok. A költségvetést Madarász indítványának mellőzésével elfogadni ajánlja. A ház többsége a tételt megszavazza. Az „1849-től 1867-ig fennállott központi kormány közegeinek nyugdijalá tételénél Madarász József az előirányzott 50,092 forint törlését s az összegnek népoktatási célokra való fordítását javasolja. Ily irányú elleninditványt is ter­jeszt be. Dániel Ernő előadó Madarász elleninditványá­­nak e mellőzésével a tétel megszavazását kéri. A ház többsége a tételt változatlanul fo­gadja el. A „nyugdíjasé“ tételénél Ott Nándor kérdi a pénzügyminisz­tert, van-e tudó­­s, hogy nyugdíjazott egyé­nek mégis állami szolgálatban állnak és e­­lmen a minisztert, hogy a nyugdíjasok névjegyzékét terjesz- S26 a hité de. Wekerle Sándor pénzügyminiszter megjegyzi, hogy oly esetről, midőn állam­nyí pdijt élvező ember állami fizetéssel járó állási , m ■. s­ t um­e*?.?*­­Hogy esetleg nyugalmazott egyének, mint alapdíjasak ne legyenek az állam által igénybe vehetők, azt senki sem árulha j . ■ ? ! Scionban nyugdija­zott egyént sohsem alkalmaznak érte­sülne, a szükséges intézkedéseket azonnal megtenné. Ígéri, hogy az ideiglenesen nyugalmazottak lisztáját revideáltatni fogja s a még munkabírókat könnyebb munkára alkalmazván, a nyugdíjak szaporodását apaszthatni reméli. (Élénk helyeslés.) A tétel megszavaztatik. A ház ezután vita nélkül eljut a „Miniszter­elnökség“ tételéig, viszontszeret. Az álarc jó volt, de most hiába teszi föl többé. Ön ridegen, aljasul viselte ma­gát, mint azok a nők, a­kiknek még a nevét sem veszszük ajkainkra. A parveni származás egy kissé kitört be­lőle e percben, midőn egy nőt ily módon sér­tett. De a kétségbeesés­e magas fokán minden könyörület kihalt e szentimentális fiú szívéből, a­ki máskor, a rendes gondolkodása birtoká­ban, a legutolsó bogarat sem tudta volna el­tiporni. Ideges rohamában, mely e kíméletlen sza­vakra elfogta, az özvegy, fogait összeszoritva, kétségbeesett, sírásra fakadt. De a fiatal ember, magánkivül most már, mitsem látott a nő pergő könyeiből, s hevesen szakította föl kabátját, melynek belső zsebében, egy kék selyem-tárca legbelső részén, mosolyogva húzódott meg a bájos asszony kacér arcvonása : kedves emlék a steyer fürdőzés napsugaras óráiból, midőn — mondhatatlan boldogság közepette, — az egész világot keblére ölelte volna s szépnek, ragyogó­nak látta az életet, melyből mit sem élvezett addig. — Itt van, itt van, mit sem akarok tudni ön felől! Az illatos kis tárca kék selymét, szenve­délyesen szakította föl, kitépve a mosolygó ké­pet, melyet annyiszor csókolt meg azelőtt. Kí­mélet, szánakozás nélkül tépte szét az özvegy­e drága arcmását, apró darabokban szórva oda lábaihoz e finom kis kép minden egyes részle­tét, mintha szivéből is kiszakította volna e meg­ragadó asszonyt, a ki minden gondolatát el­foglalta. — Oh, bár sohase ismertem volna meg önt ! . . . Zokogott most már s arcába vér tolult. Élete sötétnek, sivárnak tűnt föl, ez asszony nedves, ragyogó szemei, — sötét hajfürtéi — és hófehér, telt karjai nélkül, a melyek annyi­szor ölelték át szilaj érzékiséggel, ama feled­hetetlen percekben, midőn lelkében az örökké­valóságot sejtette. Ez édes, mámoritó percek minden gyönyörűsége átvonult még egyszer a lelkén, ama kínos bizonyosság tudatában, hogy ez az elmúlt, ragyogó idő sohasem fog többé visszatérni. — De mit se féljen, nem lövöm meg ma­gam önért! Az özvegy, szóhoz jutva most, idegesen kacagott föl: — Oh, énmiattam bátran meglőheti ma­gát ! Akár egy légy hullott volna le a falról! — Nem, ezt a gyönyörűséget nem szer­zem meg önnek, az olyan nőkért, a­minő ön, az ember nem lövi magát agyon. Egyet kacag és fütyölve megy odább. Kalapját a kezébe fogta és távozni készült. — Isten önnel! — szólt gúnyosan. A leg­­közelebbihez, a­kit ön utódomul választ, szívem­ből gratulálok. Paulin, a kis szobaleány, gyanús mosoly­­lyal segítette föl a télikabátját. A lépcsőföljá­■ sim­a—rabság raton egy livrées inas jött szembe vele, a­ki félvállról köszöntötte. A kapus, kiugorva páho­lyából, tisztelettel üdvözölte az özvegy kitünte­tett kedvesét és hajlongva tárta föl elötte a ne­héz, faragványos tölgyfa-kaput. Tolnay mindezekből kit sem látott. Minden idegen, furcsa volt előtte: a csöndes Lipót-utca, a­hol alig járt egy-két ember, a szemközti gyógyszertár kígyós Aescu lapja s az élénk, őszi napsugár, mely vigan aranyozta meg a szem­közti bérházak párkányzatát. * Mikor odahaza Szil-Szent-Lőrincen, a Tor­nay Ignác „vegyeskereskedése“ melletti szobá­ban, a fehér függönyös ablak előtt fejbe lőtte magát, s az utcai járókelők, a kis bolti csöngető szakadatlan lármája közben berohantak, az ön­gyilkos sovány kezeiben, tétova ceruzaírással, a következő sorokra bukkantak: „Nyomorult és gonosz voltam, ti drága, jó lelkek, hogy ezt elkövettem rajtatok, de nincs erőm, hogy bírjam tovább. Egy szívtelen, rossz asszony kergetett a halálba.“ Berohanván a konyhából, a­hol a kedves vendég számára a díszebédet készítette, a sze­gény mama, a­ki csupa szív volt, e rémitő percben, — miután ájultan összeesett, — arra gondolt egy pillanatig, hogy vannak-e, igazán vannak-e asszonyok, a­kik szív nélkül szü­lettek ? Almódi.

Next