Pesti Hírlap, 1890. február (12. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-23 / 53. szám
Előfizetési érák: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .310 7 » — * Negyedévre a . 3 » 50 » Egy hóra. . . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken S kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bläutest, nádor-utca 7. ti. földnlii, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszíj ramlások intézendők. Budapest, 1890. XII. évf. 53. (4010.) szám. Vasárnap, február 23. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Burktutési Iroda: innenii, fiadi-utca 7.L suliit, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jokes 4 Cnt. Páriában, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „FESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Még egy-két szó gróf Andrássy Gyula miniszterelnökről.*) Sokan látták őt honvédezredesi egyenruhájában, de kevesen tudják, milyen büszke volt ő arra, büszkébb talán még mint Bismarck, a maga dragonyos egyenruhájára. Az első hat honvédezredes közt, akiket kinevezés végett ö felségének fölterjesztettek, nem volt ott az Andrássy Gyula neve. Ő felsége hát sajátkezüleg irta bele a gróf nevét a kinevezési okmányba. Ha egy ilyen egyszerű honvédezredesnek befolyása volt valaha világrészünk sorsára, úgy Andrássy Gyula volt az. És ez nem frázis! A história egykor fel fogja jegyezni, mik történtek abban a nagy minisztertanácsban, mely ő felsége elnöklete alatt a francia-porosz haloom kitörése előtt tartatott s melyben arról vala szó, hogy monarchiánk, a délnémet államok mellé sorakozva, Franciaország oldalára álljon. És a história ki fogja tüntetni a magyar miniszterelnök politikai tisztánlátását, ki egy másik magyarral, gróf Lónyay közös pénzügyminiszterrel egyetértésben, egy második katasztrófától menté meg monarchiánkat! . . . Thiers, az ideiglenes francia-porosz fegyverszünet ideje alatt, az európai udvarokat bejárva, fölkereste Hetzendorfban a magyar miniszterelnököt, gróf Andrássy Gyulát is. Rövid és lesújtó volt a válasz. „Sajnálom — monda Andrássy — de a helyzeten nem változtathatunk.“ S vigasz nélkül bocsátá el az ősz államférfiat, kit Paksban, korábban már, ismerni és becsülni tanult.* ti? * Nem is hinné az ember, hogy Andrássy, ez a nyájas, előzékeny világfi, milyen szigorú is tudott lenni. Sokan ezt különcségének mondják. Csak egy példát hozok fel erre, ahogy fiait kicsiny korukban neveltette. Fejébe vette a gróf, hogy a nagyobb korú, meglett emberekben a szokás második természetté válik. Ő tehát olyan praefectust akart gyermekei mellé, akinek még nincsenek ilyen megrögzött szokásai. Felkérte a budai gimnázium igazgatóját, hogy küldjön hozzá egy jó magaviseletű, jól tanuló 13—14 éves gyermeket, Gyula gróf 6—7 éves, Tivadar 9—10 éves lehetett akkor. Emlékszem erre a Gyulára, hosszú kard lógott az oldalán s azt csörtette a parketten végig, kimászott az ablakon a terraszra, s több efélét tett, mint a gyermekek szokták. A kis praefectus nem sokáig boldogult vele, nemcsak visszafeleselt, hanem a kis tanító játszótársat megütlegelni is készült. Sirva futott be a kis praefectus Andrássyhoz s azt mondotta zokogás közben, hogy őtet a hivatalából bocsássa el. A gróf papa elmosolyodott, de nem tágított, azt tanácsolta a kis praefectusnak, hogy Gyulust verje meg, s tán meg is cselekszi, ha a mama grófné közbe nem lép. Ez a rendszer tehát nem vált be. Voltak a grófnak ilyen bogarai. Egyszer is egy portásnak való embert keresett. Ajánlottak is egyet neki, hanem megjegyezték felőle, hogy nagyon ostoba pofája van. „Ő lesz a jó — kacagott fel a gróf — csak ne legyen schussli (katipandi)“. A grófnak igen jó szive volt. Sokan is vették igénybe. Hanem a könyöradományért folyamodók kérvényét szigorúan rostálta. Rendesen angolul írta oda kézjegyét: „nothing“ (semmit) vagy „anything“ (valamicskét). Kivált a diurnistákon könyörült meg, ezek fizetését, mikor csak lehetett, emelte. Egyszer egy özvegy jött hozzá négy árva gyermekével, azzal az üzenettel, hogy „a felséges asszony, a királyné ajánlja“. Férje egy régi honvéd, az úgynevezett Almássy-összeesküvésbe volt évek előtt keveredve, s midőn fogságából szökni akart, az őrök lelőtték. Ennek 400 frt évi nyugdíjat kelle rendelni. De miből ? Még sem honvédalap, sem Lónyaynak, a pénzügyminiszternek, budgetje nem volt. Andrássy ki- *) Tegnapi „Tárcánk“ harmadik hasábján e sorok helyett: „Andrássy azt felelte neki, hogy két hónap múlva jöjjön" olvasd .Andrássy azt felelte neki, hogy egy pár hónap muva jöjjön.“ Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz. sm. ■ . ■ -• rgTiM .Tifiani Vilmos császár a munkásokért. A német császár a férfikor küszöbén foglalta el trónját, a tetterő buzog tavaszi lüktetéssel ereiben, keresi tehát a tért, melyen ő is kitüntethesse tehetségeit, mint nagy ősei. Szereti a császárság fegyvertényét, testőreinek harcias kíséretében mutatta be magát a parlamentnek, egy egész évig látogatta meg nemcsak a nagy hatalmak udvarait, de a kisebb európai királyokat, sőt a német fejedelmeket is, örült császári méltóságának s barátokat keresett személyének mindenütt, de e mellett érzi, hogy ő az újkor fia s érzi ennek követelményeit, rokonszenve nemcsak a nagyoké és boldogoké, hanem az összes népé és különösen azoké, kiknek nincs természetes védnökük s kik ugyanazért a mostani társadalmat gyűlölik, mint a mely róluk nem gondoskodik. Az uj kor társadalma száz év óta egészen megváltozott, az előtt a feudalizmus alapján a földes ur patriarkális hatalmának gyakorlatától függött a földmivelő sorsa, az ipart a céhrendszer szoros korlátok közé szorította, a városokban a kereskedelem a közlekedési eszközök tökéletlensége mellett nem virágozhatott. De mióta a föld felszabadult, a gőz, a villanyosság, a gépek csudái megváltoztatták a gazdasági élet minden mozzanatait, a társadalom csak nehezen alkalmazkodik az uj viszonyokhoz, ki akarja aknázni azoknak minden előnyeit s kikerülni hátrányait, szemet hunyva az előtt, hogy az újkor vívmányai, az ipar és kereskedelem felvirágzása új osztályt teremtett az államokban, az iparmunkásokét, kiknek helyzete a bölcsőtől a sírig soha sincs biztosítva, megélhetésük nem függ sem ügyességüktől, sem szorgalmuktól, hanem attól, várjon van-e szükség munkájukra, ugyanazért mint földönfutónak oda kell vándorolniok, hol munka kínálkozik, alig van hazája vagy családi életük, mert a szabad verseny természetes törvénye szerint gyereknek, nőnek, férfinak dolgozni kell szünet nélkül, hogy megélhessenek ; ez a létért való harc. Ámbár a tőke és munka a legszorosabb viszonyban áll egymással, mégis két ellenséges tábort képez és mind a mellett, hogy a harc köztük mind a két félt csaknem halálosan kimeríti, mégis mindig megújul az államnak legnagyobb kárára. Az ellentét pedig a tőke és munka közt napról-napra nő, a nagy gyárak, konfekciók megölik a független kisipart, amaz óriási üzletházak, melyekben mindent egy helyen árulnak, mire az embernek, gazdagnak, szegénynek, öltözete vagy gazdasága és fényűzése tekintetében szüksége lehet, minekkel Amerikának minden városában találkozunk s melyek Londonban és Parisban virágzanak, megszüntetik a kisebb boltok keresetét, a tőke nő mint az Alpesek hógörgetege s elborít mindent, amit útjában talál. De azon áramlat, mely egész Európában, sőt az egész művelt világban észrevehető, hogy minden gyáros, minden bankár, minden bányatulajdonos igyekszik üzletének részvénytársasággá való átváltoztatása által annak gondjaitól s mindennapi lélekölő kezelésétől megmenekedni, még élesebbé teszi az ellentétet, mert az egyéni gyárosnak, bányatulajdonosnak, munkaadónak van emberi érzése s a folytonos érintkezés a munkásokkal, megszelidíti s kikerülteti az összeütközéseket, míg a részvénytársulatoknak nincsen szive, ott a főérdek az évi osztalék szaporítása, ez uralkodik minden egyéb tekintet felett. Ily körülmények közt természetes a munkásoknak általános szövetkezése is és a munkaszünet akkor, midőn a munkások a napszám emelését az üzletek nyereménye következtében méltányosnak tartják, s tudják, hogy munkaszünetük veszélylyel fenyegeti nemcsak a munkaadókat, hanem az egész társadalmat. Láttuk, hogy midőn a londoni dokktársulatok munkásaiknak kívánalmait nem méltányolták s a tengeri hajók a Themze partján a munkások uián már egy héten túl sem ki, sem be nem rakogathattak, az egész közönség felháborodott és a lordmayor, Manning bibornokkal és tekintélyes államférfiakkal együtt közbenjárt, hogy a fenyegető veszélyt méltányosan kiegyenlítsék. Még nevezetesebb, hogy midőn a kőszénbányák munkásai a Rajna vidékén munkabeszüntetés által kényszeríteni akarták a bányabirtokosokat a napszám emelésére, maga a fiatal császár is közbelépett, s a munkások pártját fogva, rábírta a munkaadókat a kiegyezésre. Máshol, még Belgiumban is, a katonaságot szokták ily esetekben a munkások ellen felhasználni, minek gyakran vérontás, s mindig elkeseredés a következménye. A német császár eljárása ez alkalommal az első eset, hogy az állam nem a munkaadók formális joga mellett, hanem a munkások követeléseinek méltányossága mellett avatkozott a munkaadók és munkások harcába. Az eredmény felbátorította a német császárt s ismerve a munkáskérdés szabályozásának befolyását az államok versenyképességére a világpiacon, nemzetközi kongresszust tervez ezen nagy kérdés megoldására. Kormánya már elkészítette a kérdéseket, melyek a nemzetközi értekezletnek alapul szolgálhatnak, ezek azonban szűkebb térre szorítják a kezdeményezett nagy mozgalmat, mint ahogy azt a császár első nyilat-