Pesti Hírlap, 1890. február (12. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-14 / 44. szám

Péntek, február 14. ,31.Budapest, 1890. XII. évf. 44. (4001.) szám Előfizetési érák: Egész évre . . . lé­ért — kr. Félévre . . . e 7 » — » Negyedévre Hl 3 » 50 » Egy hóra. . . . 1 » 20 » Egyes szám helyben é­rt« Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik« Kiadóhivatal: Budacist, sátor-Hica 7. n, fiatalM, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszól­­amlások intézendő­k. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: In­apesten, nador-ntya 7. si. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cih. Paris­iin, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A munkás-kérdés. Száműzetésem alatt Londonnak egy távoli külvárosában, a highgatei domb alatt lakván, Bucher Lothar volt egyik szomszédom, porosz kompromittált tudós, Lassallenak, a híres szo­cialista írónak barátja, kire ez, mielőtt párbaj­ban elesett, végrendeletében iratainak kiadását bízta. Sokszor találkoztam a kitűnő, éles eszű, mindent alaposan megfigyelő poroszszal, ki kü­lönösen a szegény-ügyet és szegény-törvényeket tanulmányozta Angolországban, de a száműzöt­­tek terveiben és álmaiban részt nem vett, sőt egyszerre eltűnt körünkből, visszament hazájába, és jelentette magát a törvényszéknél, melynek ítélete elől egy pár évvel azelőtt menekült. Nemsokára hallottuk, hogy Bismarck titkárául fogadta Buchert, ki még később mint külügyi miniszteri tanácsos a vaskancellár meghitt em­bereinek egyike lett, s ezen állását arra hasz­nálta fel, hogy nagy főnökének figyelmét a mun­kás­kérdésre fordítsa. Tudjuk, hogy Bismarck volt az első nagy államférfi a szárazföldön, ki a szociális olaj­­cseppel meg merte kenni az államgép kerekeit, s az állam részéről elismerte és a törvényhozás által szentesítette a munkaképtelenné vált gyári munkások igényét megélhetésük biztosítására a munkaadók, az állam s a munkásoknak kombi­nált hozzájárulása útján, a­mi a megsérülteknek, betegeknek s elaggottaknak nyomorát némileg enyhíti. Ez azonban nem oldja még meg a mun­kás­kérdést, nem is egyezteti ki az ellentétet a tőke s a munka közt, holott a nagyszerű mun­kaszünetek a francia, belga és német kőszén­bányákban kimutatták a legközelebbi múltban, mily veszedelemmel fenyegeti nemcsak az ál­lam háztartását, hanem a társadalom alapjait azon egyetértés megszűnte, mely a munkaadók és munkások érdekeit összefűzi. A tavali nagy munkaszünetek mély benyo­mást gyakoroltak a fiatal német császárra, maga is közbelépett és személyes tekintélyét latba ve­tette, hogy a harc a kőszénbányák tulajdonosai és munkásai közt méltányosan egyenlíttessék ki. Csakhamar átlátta azonban, hogy a munkások legmérsékeltebb követelései, a napi munka tarta­mának nyolc vagy kilenc órára való megszorí­tása, az éjjeli munka korlátozása, és a napszám minimumának meghatározása egyes állam által nem történhetik meg, a­nélkül, hogy verseny­­képességét a többi államok ellenében kockára ne tegye. Nemzetközi tanácskozásra hivatja tehát fel a francia, a belga, az angol és a svájci kor­mányt. Ezek t. i. azok, melyeknél az ily kérdé­sek már­is életbevágó aktualitással bírnak. A szabad föld megoldotta a földmivelő munkások kérdését az egész kontinensen, most az ipar munkásainak kérdése lép előtérbe. Nem tudjuk, mit fognak ez államok kor­mányai felelni, de tudjuk, hogy az angolok ezt a kérdést más oldalról tekintik, sőt, hogy e te­kintetben sokkal többet is tettek már mint az európai szárazföld kormányai és törvényhozásai. Erzsébet királyné uralkodása óta a törvényhozás mindig elismerte a községek kötelességét, hogy szegényeiket tartsák el s a szegényadó sok he­lyütt felül is múlja a községek állami adóját, a parlament pedig soha sem szűnt meg a szegé­nyek ügyével behatóan foglalkozni. Be is hozta a gyáraknak állami felügyelet alá helyezését, a gyermekek és nők munka­idejének meghatáro­zását, a gyártulajdonosok kötelezettségét, hogy a gyárban dolgozó gyermekek tanításban részesül­jenek, a betegek gyógyíttassanak, a vasárnapi munka pedig szüneteljen. Ellenben a férfiak munkaidejét, vagy épen a napszámot szabályozni soha sem jutott az angol kormány vagy parla­ment eszébe; az egyéni szabadság ily korlátozá­sától irtózik nemcsak az elmélkedő nemzet­gazda és a gyakorlati munkaadó, hanem maga a munkás is. Az angol államférfiak más irányban gon­doskodnak a munkásnép jobblétéről, midőn a szabad kereskedés elvét elfogadva, a nemzetközi verseny utján az élelmi­szereket a lehetőségig olcsóvá teszik, a marhát, a húst, a búzát, a cukrot, a teát, a bort, szóval az élet minden­napi szükségleteit a lehető legkisebb beviteli vámmal terhelik s igy a munkásnak megélheté­sét aránylag olcsóbbá téve mint az európai szá­razföldön, ily módon iparkodnak a munkásokon segíteni, mind a mellett, hogy földbirtokosaik a búza, gyapjú és hús olcsósága következtében jövedelmüket veszélyeztetve látják, s mint szá­razföldi érdektársaik már­is méltányos védvá­­mok behozataláról szólnak, csakhogy a nagy többség épen a munkáskérdés tekintetéből nem meri a nép élelmének megdrágítását elhatározni, sőt inkább a szabad reggeli mellett, vagyis a cukor, tea, csokoládé és kávévámok eltörlése mellett szólal fel. A kontinentális hatalmaknál épen az ellen­kező áramlat uralkodik. Itt a nemzeteket ösz­­szekötő vasutak és távírdák hálózatával ellentét­ben minden állam el akarja zárni magát a töb­biektől, tulajdon kárára is vámháborúba keve­redik, s egyes kiváltságos osztályok érdekében A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Hogyan szerződtették Hollósy Kornéliát ? (A művésznő első diadalai és küzdelmei.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Nincs talán magyar művésznő, ki oly ro­hamosan hódította volna meg a sajtót és a kö­zönséget, mint Hollósy Kornélia a negyvenes évek közepén. Egy föllépése elegendő volt arra, hogy kissé változtatva elmondhassa Julius Caesar híres mondását: ,,Jöttem, hallottak és­­ győztem.“ Míg más művészek első föllépését bizonyos hideg tartózkodással fogadja a közön­ség , iránta mindenki rokonszenvet vitt magával az előadásra, mert köztudomású dolog volt, hogy az előkelő, magyar nemesi családból szár­mazó bájos fiatal leányt csakis a művészet iránt érzett ritka vonzalom vitte a színpadra s első sikereit olasz énekesek közt aratta, kik minden­kor mesterei voltak az ének művészetének. A „nemzet csalogánya“, miként őt később elnevezték, először 1846. július 23-án jelent meg a világot ábrázoló deszkákon. A címszere­pet énekelte Donizetti akkor nagyon kedvelt ,,Lindá“-jában, melyet a világhírű A 1 b o n i k. a. választott utolsó vendégjátékául. A fiatal művésznőre a közönség és sajtó minden rokonszenve dacára is, nehéz föladat várakozott. Alboni­k­­a, nem az a művésznő volt, a­ki mellett bárki is könnyen föltűnhetett volna s hozzá még a nemzeti színház akkori primadonnájának: a szép hangú, de elkényez­tetett s ennélfogva végtelenül szeszélyes Scho­­delnének tisztelői féltékeny szemmel néztek min­den olyan fiatal tehetségre, a­ki kegyencük egyeduralmát, akár tehetsége, akár szépsége kö­vetkeztében megingathatta. A szeszélyes művésznőt már Alboni k­­a. nagy diadalai sem érintették kellemesen, s oly rövid időközökben „rekedt el“ egymás után, hogy a színház ünnepelt vendége sohasem lép­hetett föl egész dalműveiben s csak egyes ope­rai részletek bemutatásával kellett megelégednie. Az első egész dalmű, melyben művészete ra­­gyogtatására alkalma nyílt, Donizetti ,,Lindá“-ja volt. S ezt is csak azért lehetett elővenni, mert a színház akkori intendánsa, gróf Ráday Ge­deon, értesülvén Hollósy Kornélia külföldről való visszaérkezése felől, kötelességének tartotta, hogy vendégszereplésre megnyerje a kevéssel azelőtt Bukarestben nagy diadalokat aratott fia­tal énekesnőt. Lehetséges, hogy ez a körülmény is hatás­sal volt arra, hogy a közönség érdeklődése szokatlan mértékben forduljon az akkor még alig tizenkilenc éves művésznő felé; elég is hozzá, hogy Hollósy Kornélia mindjárt első föl­lépése alkalmával rendkívüli sikert aratott s úgy­szólván egy csapásra kedvencévé lett a nemzeti színház látogatóinak. Miként az akkori bírálatokban olvashatjuk, első föllépésekor feltűnő elfogultsággal énekelt s a rendkívül szives fogadtatás inkább elcsüg­geszteni, mint bátorítani látszott őt. Mihelyt azonban az első meglepetés benyomása elosz­lott, tiszta csengésű és bő terjedelmű hangja egész kedvességében érvényesült. A színházat minden zugában fulladásig megtöltő közönség valóságos ovációval fogadta a bájos vendéget és majd minden kiléptekor virágbokrétákat és koszorú­kat szórt eléje, mint egy lap akkor elragadta­tása dacára is megjegyezte: „Albonn kisasszony gyöngédtelen mellőzésével.“ A publikum elragadtatását a sajtó is vi­sz­­hangozta, még pedig feltűnő egyetértéssel. A kevésszavu és dicséreteiben nagyon tartózkodó „Pesti Hírlap“ kellemes hangját, nagy könnyed­ségét emelte ki s annak az óhajtásának adott kifejezést, hogy a színház igyekezzék őt Scho­­delné mellé szerződött tagul megnyerni. Sokkal melegebben, mondhatnám, föllelkesülve írtak a szépirodalmi és divatlapok. A „Pesti Divatlap“, ítélete szerint „Hollósy kisasszony mind kelle­mes külső, mind vonzó, tiszta csengésü s kelle­mes hajlékonyságu hangja, mind játéka által nagy mértékben megnyeré a közönség tetszését s szakmáját, kivált a második és harmadik fel­vonásban, midőn a színpadon meghonosodván, jobban tudá magát tájékozni, a legkielégitőbben, a má s éneklé“. A „Honderű“ pedig valódi ex­tázisba jön s ezeket irja: „Hollósy k. a. még alig van életének fejlődni kezdő tavaszán, még csak alig egy-két éve, hogy a keblében már kiskorában fellobbant művészeti szikra őt ellen­­állhatlanul Olaszhonba, a dalfolyamok ős kút­fejéhez s ott a színpadra óhajainak céltárgyára vonzá; s e rövid idő alatt oly magasra emelék őt dalművészetben szorgalom, tanulmány, haj­lam és tehetség, mikép már is a színpadok legelső, legbájosb csalogányaival versenyezhet“. Hogy a siker teljes legyen, a szépirodalom­ak- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next