Pesti Hírlap, 1890. november (12. évfolyam, 301-329. szám)
1890-11-08 / 307. szám
Budapest, 1890. XII. évf. 30. (4261.) szám. Szombat, november 8. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 1 » — » Negyedévre . . . » 50 » Egy hóra. ... 1 20 « Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. ss, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubour, Montmartre. Magyar udvartartás. Régi dal régi közjogi sérelemről fakadt ma ismét a két ellenzék ajkairól. Meszlényi ütötte meg az alaphangot, Ugrón és Helfy tovább vitték erőteljes kreszencióban, amérsékelt ellenzék szólistái pedig szekundáltak hozzá. Szóval a királyi udvartartásra előirányzott ötödfél millió forintnak minden évben megújuló kérdése került ismét szőnyegre. Ha van kérdés, mely a gyakori parlamenti diskusszió által teljesen ki van merítve, úgy ez az. Szinte kívülről tudja már minden figyelmes hírlapolvasó a fölhozható érveknek elcsépelt repertoirját. De azért még ellenzék lesz a magyar parlamentben, ezen érvek minden költségvetési vita alatt föl fognak merülni többé kevésbbé vehemens támadások kíséretében. Az ellenzék nem értené szerepét, ha tőkét nem iparkodnék faragni a kormány ellen abból, hogy nincs külön magyar udvartartás. Ellenmondás nélkül a théma népszerű, mint egy fülbemászó ária, amely számára mindig akad hálás hallgatóság, s pedig nemcsak a politikai arénának kakasülőjén. Hogy a magyar királynak külön magyar udvartartása legyen hazánkban, bizonyára oly követelés, mely összhangzásban áll nemzeti aspirációinkkal, megfelel a kiegyezési mű szellemének és nem sérti a tiszteletnek és alattvalói lojalitásnak azon érzelmeit, melyekkel nemzetünk a trón iránt viseltetik. S..az ellenzék tudja, hogy nagyon népszerű és tetszetős, álláspontra helyezkedik, midőn a királyi udvartartartás költségének parlamenti felmerülésekor azt vitatja, hogy az udvartartás nem tekinthető közösnek. Eltekintve annak politikai és gazdasági horderejétől, melyivel egy külön magyar udvartartás bírna — mert hiszen szembetűnő, hogy Magyarország állami önállóságát egészen más világításban mutatná be — a nemzet nagy zömére nézve kétségtelenül igen megnyugtató hatást gyakorolna az a tény, hogy királyát itthon magyar udvarának főméltóságai környezik. Teljesen igaz, hogy alkotmányunk szerint az udvari méltóságokat semmiféle politikai befolyás sem illeti meg, s hogy a királynak nem lehetnek más alkotmányos tanácsadói, mint felelős miniszterei. A miből az következik — s igy is kell lennie, — hogy a külön magyar udvartartásnak főméltóságai se képviselhetnének olyan politikai súlyt, mely latba esnék javunkra.1. Igen szomorú lenne, ha alkotmányos jogainak biztosítékát és befolyásának garanciáit a magyar nemzet másban vélné föltalálni, mint egy, a nemzeti érdekeket fölfelé is önérzetesen képviselni tudó erős parlamenti többségben és hazafias erélyű kormányban. Ha e két tényező valamikor nem volna meg politikai életünkben és a végzet úgy akarná, hogy Szent István koronája oly király fejére kerülne, ki alkotmányos kötelességének nem volna, oly mintaszerű teljesítője, mint Ferenc József uralkodónk , bizonyára nem a magyar udvar főszertartásmestere, főkonyha- vagy főlovászmestere lennének azok, kik meg tudnák óvni a nemzet jogait és biztosítani befolyását. Kalapjaiban, a fejkendők alatt, melyeknek csücskeit az asszonyok összeszoritott fogaik között tartották. Helylyel-közzel, egyik s másik mező sarkán, egy feszület meredezett az égnek, melynek mindegyik karfájáról egy-egy nehéz, fekete szőlőfürt csüngött alá, melyeket fogadalmi képek módjára akasztottak fel. — Nézze csak! figyelmeztetett Mistral elérzékenyülve, szinte anyai büszkeség mosolyával provenci nép eme pogány nyilvánulásainak láttára ; aztán folytatta elbeszélését, valamely illatos és aranyos mesét a Rhone partjairól, minőket a provenoali Göthe röptiben kitalál és elszór, mindig nyitott két kezével, melyek közül az egyik költészet, a másik valóság. Új szavak csudája, az időnek és a helynek bűvös egybehangzása, melyekhez oly pompásan illett a paraszt legenda, melyet a költő előttünk az egész út alatt, olajfaerdők és szőlőkertek között fejtegetett! . . . Nem természetes-e, hogy az élet rózsás és derült volt nekem ? Egyszerre elborultak szemeim és aggodalom szorította össze szívemet. „Papa, oly nagyon sápadt vagy !“ mondja fiam és alig volt annyi erőm, hogy René király kastélyára mutatva, melynek négy tornya a síkság mélyéből felém tekintett, azt mormogjam: „Az ott Tarascon!“ Mert borzasztó számadásunk volt egymással, a tarasconiaknak és nekem. Tudtam hogy fekete gyülölséget táplálnak ellenem a miatt, hogy tréfát űztem városukból és az ő nagy férfiakból, a kiváló és elragadó Tartarinból. Névtelen fenyegető levelek gyakran intettek . ..Ha utad valaha elvezet Tarasconba, úgyszt szíveskedjenek szem előtt tartani az ellenzék azon szónokai, kik a külön magyar udvartartástól, úgy látszik, valami rendkívüli alkotmányos garanciákat várnak, ami eléggé naiv fölfogásra mutat. Az udvar levegőjében még egy államban se fejlődtek ki a nemzeti jogok védelmezői, azok a férfiak, kik független jellemükkel imponálni tudnak a trónnak és bírják nemzetük bizalmát. S épen a magyar történelem gazdag példákban arra nézve, milyen kaliberű hazafiság az, mely az udvari légkörben képződik. Politikai hordereje mindazonáltal volna a külön magyar királyi udvartartás intézményének, egyszerűen az okból, mivel szembetűnőbbé tenné az osztrák császár s a magyar király közötti közjogi különbséget és Magyarországnak teljes állami önállóságát. Gazdasági jelentőségét viszont megadná az a tény, hogy a magyar udvar a magyar fővárosban székelne s itt hozná forgalomba azon jelentékeny összegeket, melyek jelenleg tetemes részben Bécsnek válnak előnyére. Mindenesetre azonban a magyar nemzeti jelleg ezen udvarban egészen másként domborodik ki, mint a közösben. Mindezt elismerve, a kérdésnek fölvetését oly alakban s oly modorban, mint azt a szélsőbal teszi, mégis se ildomosnak, se tapintatosnak nem tarthatjuk. Vannak dolgok, miket a politikai delikatesz még a szélső ellenzéknek is megtilt. S ha valahol, úgy ezen kérdés megérintésénél kellene fölhúzniok a tapintat keztyűjét, azon uraknak, kiknek szájában a lojalitásra való hivatkozás nagyon furcsán hangzik Kossuth-kultuszuk mellett: vigyázz magadra !“ Mások a hős boszuját kiáltották fejemre: „Reszkess! a vén arszlánnak még vak csőre és karma!“ Csőrös arszlán . . . ezer ördög! Sőt mi több egy vidékbeli csendőrparancsnoktól hallottam, hogy egy párisi utazó ügynököt, aki a nevek boszantó hassonlatosságánál fogva vagy puszta hóbortból a vendéglő vendégkönyvébe „Alphonse Daudet-t-t írt, durván megtámadtak egy kávéház bejáratánál és azzal fenyegetőztek, hogy belefulasztják a Rhonebe, a helyi hagyomány szerint: De brino de bran Cabussaran Dou fenestromn De Tarascoun Dedins lou Rose.* Ez egy régi, 93-ból való kuplé, melyet amott lent még ma is énekelnek és melyivel baljóslatú kommentárt szolgáltatnak ahhoz a drámához, melynek akkoriban tanúi voltak René király tornyai. Miután pedig csepp kedvem se volt arra, hogy egy tarasconi ablakról lezuhanva betörjem a fejem, délvidéki utazásaimban mindig kerültem ezt a derék várost. És ime most balsorsom, az a vágyam, hogy megöleljem derék Mistral barátomat, az a körülmény, hogy lehetetlen volt más után a gyorsvonathoz jutnom, belesodortak az arszlán csőrébe. De ha még csupán Tartarinnel lett volna aT,PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Port Tarascon. Alphonse Daudet befejezte Tartarin-ciklusát; a napokban jelent meg Tarascon eme hőséről a befejező könyv, mely Tartarin halálával végződik. A nagynevű francia írónak e legújabb művéből közöljük a következőkben a bevezető részt: Ezelőtt öt vagy hat évvel szeptemberben volt s a Provenceban épen a szüret kezdődött. A nagy breaken, mely elé két camargais volt fogva, melyek gyors ügetéssel vittek bennünket, Mistralt, a költőt, idősebbik fiamat és engem a tarasconi pályaudvar felé, a P. L. M. gyorsvonatához : isteninek tetszett nekünk ez az est, mely egy forró, bágyadt, kimerült, lázas, szenvedélyes napnak volt befejezése. A lovak gyors ügetése dacára egyetlen szellöcske se mozdult. A spanyol nádak hosszú, csikós leveleikkel, egyenesen és mereven állottak az út szélén , és mindezeken a mezei utakon, melyek oly fehérek voltak mint a hó, oly fehérek mint az álom, melyeken a homok mozdulatlanul ropogott a kerekek alatt, a taligák végtelen sokasága vonult el, valamennyi fekete szőlővel megrakva, kivétel nélkül csupán feketével, mögöttük legények és leányok haladtak, némán és komolyan, csupa hatalmas, jól festő alakok, hosszú lábakkal és bogár szemekkel. Fekete szemgolyók és fekete szőlőbogyók, egyebet se lehetett látni a puttatokban, a kosarakban, a szüretelők felhajtott karimája nemez *) Akár tetszik, akár nem — végzünk vele röviden — és ledobjuk Tarascon ablakából őt nyomon — a Rhone folyóba. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.