Pesti Hírlap, 1890. november (12. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-08 / 307. szám

Budapest, 1890. XII. évf. 30­. (4261.) szám. Szombat, november 8. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 1 » — » Negyedévre . . . » 50 » Egy hóra. ... 1­­ 20 « Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. ss, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz., I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­ban, 31 bis, rue du Faubour­, Montmartre. Magyar udvartartás. Régi dal régi közjogi sérelemről fakadt ma ismét a két ellenzék ajkairól. Meszlényi ütötte meg az alaphangot, Ugrón és Helfy to­vább vitték erőteljes kreszencióban, a­­mérsékelt ellenzék szólistái pedig szekundáltak hozzá. Szóval a királyi udvartartásra előirányzott ötödfél millió forintnak minden évben megújuló kérdése került ismét szőnyegre. Ha van kérdés, mely a gyakori parla­menti diskusszió által teljesen ki van merítve, úgy ez az. Szinte kívülről tudja már minden figyelmes hírlapolvasó a fölhozható érveknek elcsépelt repertoirját. De azért még ellenzék lesz a magyar parlamentben, ezen érvek minden költségvetési vita alatt föl fognak merülni többé kevésbbé vehemens támadások kíséretében. Az ellenzék nem értené szerepét, ha tőkét nem iparkodnék faragni a kormány ellen abból, hogy nincs külön magyar udvartartás. Ellenmondás nélkül a théma népszerű, mint egy fülbemászó ária, a­mely számára mindig akad hálás hallga­tóság, s pedig nemcsak a politikai arénának kakasülőjén. Hogy a magyar királynak külön magyar udvartartása legyen hazánkban, bizonyára oly követelés, mely összhangzásban áll nemzeti aspirá­cióinkkal, megfelel a kiegyezési mű szellemének és nem sérti a tiszteletnek és alattvalói lojalitásnak azon érzelmeit, melyekkel nem­zetünk a trón iránt viseltetik. S..az ellen­zék tudja, hogy nagyon népszerű és tetsze­tős, álláspontra helyezkedik, midőn a királyi udvartartartás költségének parlamenti felmerülé­sekor azt vitatja, hogy az udvartartás nem­ te­kinthető közösnek. Eltekintve annak politikai és gazdasági horderejétől, melyivel egy külön ma­gyar udvartartás bírna — mert hiszen szembe­tűnő, hogy Magyarország állami önállóságát egészen más világításban mutatná be — a nemzet nagy zömére nézve kétségtelenül igen megnyugtató hatást gyakorolna az a tény, hogy királyát itthon magyar udvarának főméltóságai környezik. Teljesen igaz, hogy alkotmányunk szerint az udvari méltóságokat semmiféle politikai befo­lyás sem illeti meg, s hogy a királynak nem lehetnek más alkotmányos tanácsadói, mint fe­lelős miniszterei. A miből az következik — s igy is kell lennie, — hogy a külön magyar ud­vartartásnak főméltóságai se képviselhetnének olyan politikai súlyt, mely latba esnék javunkra.1. Igen szomorú lenne, ha alkotmányos jo­­­gainak biztosítékát és befolyásának garanciáit a­ magyar nemzet másban vélné föltalálni, m­i­n­t­­ egy, a nemzeti érdekeket fölfelé is­­ önérzetesen képviselni tudó erős parlamenti többségben és haza­fias erélyű kormányban. Ha e két té­­­­nyező valamikor nem volna meg politikai éle­tünkben és­ a végzet úgy akarná, hogy Szent István koronája oly király fejére kerülne, ki alkotmányos kötelességének nem volna, oly min­taszerű teljesítője, mint Ferenc József uralko­dónk , bizonyára nem a magyar udvar főszertar­­tásmestere, főkonyha- vagy főlovászmestere lenné­nek azok, kik meg tudnák óvni a nemzet jogait és biztosítani be­folyását. Kalapjaiban, a fejkendők alatt, melyeknek csücs­keit az asszonyok összeszoritott fogaik között tartották. Helylyel-közzel, egyik s másik mező sar­kán, egy feszület meredezett az égnek, melynek mindegyik karfájáról egy-egy nehéz, fekete sző­­lőfürt csüngött alá, melyeket fogadalmi képek módjára akasztottak fel. — Nézze csak! figyelmeztetett Mistral el­­érzékenyülve, szinte anyai büszkeség mosolyával provenci nép eme pogány nyilvánulásainak lát­tára ; aztán folytatta elbeszélését, valamely illa­tos és aranyos mesét a Rhone partjairól, mi­nőket a provenoali Göthe röptiben kitalál és el­szór, mindig nyitott két kezével, melyek közül az egyik költészet, a másik valóság. Új szavak csudája, az időnek és a helynek bűvös egybehangzása, melyekhez oly pompásan illett a paraszt legenda, melyet a költő előttünk az egész út alatt, olajfaerdők és szőlőkertek kö­zött fejtegetett! . . . Nem természetes-e, hogy az élet rózsás és derült volt nekem ? Egyszerre elborultak szemeim és aggoda­lom szorította össze szívemet. „Papa, oly na­gyon sápadt vagy !“ mondja fiam és alig volt annyi erőm, hogy René király kastélyára mutatva, melynek négy tornya a síkság mélyéből felém tekintett, azt mormogjam: „Az ott Tarascon!“ Mert borzasztó számadásunk volt egymás­sal, a tarasconiaknak és nekem. Tudtam hogy fekete gyülölséget táplálnak ellenem a miatt, hogy tréfát űztem városukból és az ő nagy fér­­fiakból, a kiváló és elragadó Tartarinból. Névtelen fenyegető levelek gyakran intet­tek . ..Ha utad valaha elvezet Tarasconba, úgy­szt szíveskedjenek szem előtt tartani az ellenzék azon szónokai, kik a külön ma­gyar udvartartástól, úgy látszik, valami rend­kívüli alkotmányos garanciákat várnak, a­mi eléggé naiv fölfogásra mutat. Az udvar levegő­jében még egy államban se fejlődtek ki a nem­zeti jogok védelmezői, azok a férfiak, kik füg­getlen jellemükkel imponálni tudnak a trónnak és bírják nemzetük bizalmát. S épen a magyar történelem gazdag példákban arra nézve, milyen kaliberű hazafiság az, mely az udvari légkörben képződik. Politikai hordereje mindazonáltal volna a külön magyar királyi udvartartás intézményé­nek, egyszerűen az okból, mivel szembetűnőbbé tenné az osztrák császár s a magyar király közötti közjogi különbséget és Magyarországnak teljes állami önállóságát. Gazdasági jelentőségét viszont megadná az a tény, hogy a magyar ud­var a magyar fővárosban székelne s itt hozná forgalomba azon jelentékeny összegeket, melyek jelenleg tetemes részben Bécsnek válnak elő­nyére. Mindenesetre azonban a magyar nemzeti jelleg ezen udvarban egészen másként dombo­rodik ki, mint a közösben. Mindezt elismerve, a kérdésnek fölvetését oly alakban s oly modorban, mint azt a­ szélső­bal teszi, mégis se ildomosnak, se tapintatos­nak nem tarthatjuk. Vannak dolgok, miket a politikai delikatesz még a szélső ellenzéknek is megtilt. S­ ha valahol, úgy ezen kérdés meg­­érintésénél kellene fölhúzniok a tapintat keztyű­­jét, azon uraknak, kiknek szájában a lojalitásra való hivatkozás nagyon furcsán hangzik Kos­­suth-kultuszuk mellett: vigyázz magadra !“ Mások a hős boszuját kiál­tották fejemre: „Reszkess! a vén arszlánnak még vak­ csőre és karma!“ Csőrös arszlán . . . ezer ördög! Sőt mi több egy vidék­beli csendőrparancs­noktól hallottam, hogy egy párisi utazó ügynö­köt, a­ki a nevek boszantó hassonlatosságánál fogva vagy puszta hóbortból a vendéglő ven­dégkönyvébe „Alphonse Daudet-t-t írt, durván megtámadtak egy kávéház bejáratánál és azzal fenyegetőztek, hogy bele­fulasztják a Rhonebe, a helyi hagyomány szerint: De brin­o de bran Cabussaran Dou fenestromn De Tarascoun Dedins lou Rose.*­ Ez egy régi, 93-ból való kuplé, melyet amott lent még ma is énekelnek és melyivel baljóslatú kommentárt szolgáltatnak ahhoz a drámához, melynek akkoriban tanúi voltak René király tornyai. Miután pedig csepp kedvem se volt arra, hogy egy tarasconi ablakról lezuhanva betörjem a fejem, délvidéki utazásaimban mindig kerültem ezt a derék várost. És ime most balsorsom, az a vágyam, hogy megöleljem derék Mistral bará­tomat, az a körülmény, hogy lehetetlen volt más után a gyorsvonathoz jutnom, bele­sodor­tak az arszlán csőrébe. De ha még csupán Tartarinnel lett volna aT,PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Port Tarascon. Alphonse Daudet befejezte Tartarin-ciklusát; a napokban jelent meg Tarascon eme hőséről a be­fejező könyv, mely Tartarin halálával végződik. A nagynevű francia írónak e legújabb művéből közöljük a következőkben a bevezető részt: Ezelőtt öt vagy hat­ évvel szeptemberben volt s a Provenceban épen a szüret kezdődött. A nagy breaken, mely elé két camargais volt fogva, melyek gyors ügetéssel vittek ben­nünket, Mistralt, a költőt, idősebbik fiamat és engem a tarasconi pályaudvar felé, a P. L. M. gyorsvonatához : isteninek tetszett nekünk ez az est, mely egy forró, bágyadt, kimerült, lázas, szenvedélyes napnak volt befejezése. A lovak gyors­­ ügetése dacára egyetlen szellöcske se mozdult. A spanyol nádak hosszú, csikós leveleikkel, egyenesen és mereven állot­tak az út szélén , és mindezeken a mezei uta­kon, melyek oly fehérek voltak mint a hó, oly fehérek mint az álom, melyeken a homok moz­dulatlanul ropogott a kerekek alatt, a taligák végtelen sokasága vonult el, valamennyi fekete szőlővel megrakva, kivétel nélkül csupán feke­tével, mögöttük legények és leányok haladtak, némán és komolyan, csupa hatalmas, jól festő alakok, hosszú lábakkal és bogár szemekkel. Fekete szemgolyók és fekete szőlőbogyók, egyebet se lehetett látni a puttatokban, a kosa­rakban, a szüretelők felhajtott karimája nemez *) Akár tetszik, akár nem — végzünk vele rö­viden — és ledobjuk Tarascon ablakából őt nyomon — a Rhone folyóba. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next