Pesti Hírlap, 1891. február (13. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-14 / 44. szám

2 PESTI HÍRLAP 1S91. febmär H. elszegényedés utján van. Ha igaz lenne, hogy a nemzeti jólét apad. A bevételeknek várakozáson fölüli növe­kedése ellenkezőt mutat. Nem kicsinyeljük ugyan a jó termés mérvadó tényezőjét, mely ellen­­mondás nélkül sokat megmagyaráz. De ehhez sokkal állandóbb tényezők járulnak. Az, hogy a közjólét a fokozottabb mezőgazdasági és ipari tevékenység, a kereskedelem emelkedése s álta­lában az intenzívebb nemzeti munka következtében emelkedőben van. Lehetetlen ezt tagadni. Bizonyítják a szá­mok. Bizonyítják városaink, melyek fejlődnek, szépülnek, kiépülnek. Bizonyítják a pénzintéze­teknél országszerte elhelyezett nagy tőkék. Bi­zonyítja a gyárak szaporodása, a forgalom rend­kívüli növekedése. De ez az eredmény nem csekély részben ismét a kormány üdvös közgaz­dasági politikájának és kivált a kereskedelem­ügyi miniszter nagy horderejű forgalmi reform­­jainak következménye. Az adóképesség emelésére fordított törekvések így nyilatkoznak a bevételek szaporodásában. A magyar pénzügyi és közgazdasági poli­tikának nagy és fényes sikere rejlik azon mér­legben, melyet az 1890-es év állampénztári ke­zelése föltüntet. E siker megadja Wekerlének az erőt arra, hogy keresztülvigye a törvényhozás­ban s a pénzpiacon azon mélyreható pénzügyi reformokat, melyeket maga elé tűzött. Belpolitikai hírek. A mai ülés. Mikor ma reggel Polonyi Géza azt olvasta a lapokból, hogy az Erzsébet-sétatér kopasz fáin gub­basztó verebekre gonosz éjszakák járnak, mivelhogy meg-megcsíp közülök egyet egy éles körmű bagoly: várjon sejtette-e, hogy a Ház csiripelő verebei közül szintén hoppon kap egyet egy másik ragadozó ? Nem. Ő nem sejtett semmit. Vígan billegett, kedé­lyesen csiripelt és pedig annyival is inkább, mert a „Neue Freie Presse“ madáretetőt állított fel, a­mely­ben a már-már éhező verebek számára mag ta­lálható. A Házban azt a szerepet, a­mit az Erzsébet­­sétatéren a bagoly játszik, a phaedrusi mesékben jár­tasságot tanúsító Szilágyi Dezső mutatta be. A mentségére kell megjegyezni, hogy nem annyira vé­rengzési ösztönből, avagy azért, mert verébpecsenyére éhezett volna, hanem azért, mivelhogy a verebek mindegyre merészebbek kezdtek lenni, az odúja körül röpdöstek és mivelhogy egy kicsit rájuk akart ijesz­teni. Igaz ugyan, hogy ő a kormány nagy ágyúja és hogy a verebekre ágyúval nem szokás lövöldöztetni, de hát mégis megtörtént. A verebekre azonban nem járt azért valami nagy veszély, mert a célbavett ve­réb elég ügyesen röpdösött, sőt a ragadozónak még adott is egy-egy verébcsípést. Ez a bagoly-veréb-harc egyéként így adta elő magát: Szilágyi Dezső felelt a Polonyi interpelláció­jára, a­mi a kir. táblák dec­­tralizációjára vonatko­zott. Igen röviden, tárgyilagosan és minden személyes él nélkül, a­mire Polonyi Géza megtette a maga megjegyzéseit. Érdekesen, ügyesen és annyit igérőleg beszélt, hogy Károlyi Gábor már köszörülte a tor­kát s hogy ennek dacára még­sem szólt közbe, an­nak az oka bizonyára nem volt más, mint ötlethi­ány, mert hát az akarat az meg volt benne. Szilágyi le akarván rombolni ama hatást, a­mit a nagy inter­pelláló elv­ atyafiai között keltett, egy phaedrusi mesé­vel állt elő, a­mely ilyenformán hangzott: Hol volt, hol nem volt, de volt valahol egy veréb, a­mely fölszált a cserfára. Mikor azután ké­sőbb a szél elkezdte lóbázni a cserfa lombjait, hát a veréb azt hitte, hogy az a cserfa az ő terhe alatt mozog. Ezzel a mesével azért rukkolt elő, mert Fölé­­nyi azt hiszi, hogy a kir. táblák decentralizálása azért történt olyan hamar meg, mivel ő interpellált. Mikor a mese után kacagás hangzott föl és nyilvánvaló jön, hogy a ragadozónak már egy veréb majdnem áldozatul esett, a szélső ágakon röpkedő verebek egész raja billegett a megkarmolt felé és csiripelni kezdtek a fülébe egy ezepi mesét a felfu­­valkodott békáról. Hogy ezzel adja vissza a tromfot. Meg kell azonban vallani, hogy Polonyi elég jó ízléssel bírt és Szalay Imrének ezt a súgást nem fogadta el. A­helyett ugyanis, hogy ezzel a mi­sével vágott volna vissza, egyszerűen azt kérdezte, hogy ha már ő veréb, csak azt szeretné tudni, hogy Szilágyi micsoda ? A cserfa-e, vagy pedig a szél ? Mert ha csak szél, akkor neki nincs semmi tilta­kozni valója. A hatása persze ennek is meg­volt, a­mint meg van mindennek a Házban, ha csak sejtik is, hogy mi akart lenni. Mikor már mindenki azt hitte, hogy egy bot­nak csak két vége van, akkor Szilágyi sietett bebi­zonyítani, de bizony három van és mondott még egyet, azt ugyanis, hogy az ő mivolta fölött Polonyi egész bátran törheti a fejét és pedig annyival is in­kább, mert Polonyi azzal már tisztában van, hogy a veréb. Ezzel azután a bagoly-veréb-harc véget ért. Ezt megelőzőleg Fejérváry válaszolt a Kaas Ivor meg a Meltzl interpellációjára a bőrneműek szállítása ügyében. Mikor a honvédelmi miniszter a hámszerszám mulatságos variálása (szerszámhám, szerhámszám, szárszemhám) s egy jó hosszú ováció után leült, akkor következett Kaas Ivor. Kijelentette ugyan, hogy röviden beszél, de azért folyt, folyt a a beszédes szájából a szó, a mint folyik a vizár megakasztatlanul, egyformán, úgy a mint esik az őszi eső egyhangúan, nap nap után, teremtve unal­mat mindenütt, a­hol csak borult az ég. Szinte vár­ták már, hogy a Szilágyi mesélését az elnök adomá­­zással előzi meg és mint az egyszeri harangozó, oda kiált neki, hogy ha a beszédét bevégzi, hát zárja be az ajtót, mert a többi után már ő is odébb áll. De ő csak beszélt tovább. Olyan volt a helyzet, mint nyári estén a mező, mikor egy prücsök fáradhatlanul, vé­­­telén egyhangúan zengi az ő dalát és mikor szinte jól esik, ha a távoli mocsárból egy béka belevartyog. A békát itt Csatár személyesítette s el kell ismerni, hogy még az ő hangja is jól esett abban a színtelen, egyhangú, unalmas világban. — febr. 13. a minisztertanács fog, mint értesülünk, tartatni hétfőn a kormányelnöki palotában. A minisztertanács­ban tárgyalás alá kerül a megyei igazgatás álla­mosítására vonatkozó — immár paragrafusokba is beosztva teljesen elkészült — törvényjavaslat, a­mely végleges szerkezetében is ekként m­egállapíttatván, e hó végén vagy a jövő hónak legelején le fog tétetni a képviselőház asztalára. A székelyföldi kivándorlás megakadályo­zása céljából a földmivelési miniszter figyelemreméltó rendszabály alkalmazását határozta el, a­melynek előreláthatólag meg lesznek az üdvös következmé­nyei. Székelyföldi munkásokat szándékozik ugyanis alkalmazni erdőmunkánál a szorosabb értelemben vett magyarországi kincstári erdőkben. A székely igen jóravaló s szorgalmas munkás; a feltételek, melyek mellett a miniszter ezt az elemet alkalmazni kívánja ebédekre hivatalos voltam s ott mindig bizonyos kitüntetéssel vettek körül. A főispán akárhány­szor körültapogatott, a felesége a legizletesebb falatokkal kínált, míg az öreg asszony, már t. i. a főispán anyósa azt mondta szemtől sze­membe, hogy büszke az ismeretségemre. Pedig ez az asszonyság született bárónő volt és olyan kevély, hogy még egy közönséges minisztert sem respektált. Hírességem emelkedésével persze meg kellett ismerkednem az irigységgel is. Azok a férfiak, a­kik eddig fölöttem álltak, de a­kiknek én már fölükbe kapaszkodtam, legtöbbször gú­nyos mosolylyal néztek rám s olyan csufondá­­ros képeket vágtak felém, hogy szerettem volna a képükre mászni. Erősen látszott rajtuk a rosszakarat, a mely a kaján irigységből táplál­kozott. Ám akármilyen képeket vágtak is, az én hírességem mindegyre emelkedőben volt s ekkor már a tűzoltóegyletnek főparancsnoka, a Forradalmi Első Asztaltársaságnak díszelnöke, a Hadastyán-egyletnek pedig testőrkapitánya vol­tam, nem is számítva néhány tucat olyan kisebb tisztséget, a­melynek viselésére küldött­­ségileg kértek föl. Boldog, megelégedett ember lettem volna teljesen, csak az okát tudtam volna a híressé­gemnek­. Már ekkor annyira vetemedtem, hogy puhatolóztam és egy pár bizalmas barátomat kérdőre fogtam. Mosolyogtak, de a választ nem adták meg. Annyit mondtak, hogy minek kere­sem én az okot, mikor előttem áll a fényes ered­mény? Igazuk volt, megnyugodtam. Hát nem elég az, a­mit látok, a­miben gyönyörködöm ? Hát nem elég az, ha tudom, hogy a feleségem csókja édes ? Még azon is törtem a fejem, hogy miért édes az ? Valóságosan fürödtem a mélységes, nagy­szerű dicsőségben. Az emberek szinte csengtek utánam és boldog volt az, a­kinek megszorítot­tam a kezét. Ekkoriban történt, hogy a kormány­­párti képviselő beszámolót jött tartani és magá­val hozott dekorációnak egy minisztert is. Én, mint az ellenzék egyik vezérférfia, a Népkör igazgatótanácsának megállapodása értelmében a mameluk-ünnepélyen nem vettem részt és bár­mennyire akarták is azt az intéző körök, a mi­niszter elé egyetlenegy deputációt sem vezettem. Bevettem magam az irodámba és még csak az utcára sem tettem ki a lábam. Eléggé elképzelhető ilyen körülmények után az, hogy mekkorát néztem én, mikor a kapum előtt fogat állt meg, amelyből három úr lépett ki. A miniszter, a képviselő, meg a főispán. Pár pillanat múlva már jelentette az inasom, hogy az a három úr hozzám be akar jönni. Fogad­tam őket. A főispán bemutatta nekem a képvi­selőt is meg a minisztert is és én meghajtot­tam magam. A miniszter hosszasan nézett rám, megszorongatta a kezem és kijelentette, hogy igen örül a szerencsének. Már régebben hallott felőlem és nem volt képes elszalasztani az alkal­mat, hogy engem lásson. Annyira nyájas, any­­nyira barátságos, annyira leereszkedő volt, hogy engem egészen megbabonázott. Úgy viselte ma­gát, mint régi ismerős, mint régi jóbarát és érdeklődést mutatott meg a famíliám iránt is. Kénytelen voltam neki bemutatni a lakásunkat, a feleségemet, a gyermekemet, meg az anyóso­mat, a­ki ott lakott velünk. Ennek a megtiszteltetésnek persze szétfu­tott a hite és arról beszélt három nap az egész megye. A tekintélyemet ugyan növelte, híressé­gemet ugyan hatványozta, de alapjában véve nekem sok és nagy kellemetlenséget okozott. Az anyósom ugyanis ezután a miniszteri látogatás után annyira elbízta magát, hogy nem lehetett vele bízni. Addig olyan jó, olyan kezes, olyan béke­szerető volt, mint a bárány és szinte boldogság volt vele együtt élni. Hát a családi boldogsá­gomnak kezdett vége lenni. Ő nyakaskodott, követelő lett és ellenem bizgatta a feleségemet, meg az egész cselédséget. Egy darabig tűrtem, szenvedtem, hanem azután meguntam ezt a mu­latságot. Azt tettem, ami ugyan nem volt szép, de rám nézve igen szükséges. Egy erős jelenet után szépen kitettem szűrét a házból. Két-három perccel e jelenet, illetőleg az anyósom eltávozása után, mikor még jóformán le sem csillapultam, egy sárga arcbőrű, pofa­­szakállas angol lépett be hozzám és motyogott valami náthaszem angol nevet. Gondolom, hogy bemutatta magát. Nem lévén valami jó hangulatban, röviden akartam végezni vele. — Mi tetszik ? kérdem tőle. — Bocsánat, uram, de először is azt kér­dezem öntől, hogy mennyi évi jövedelme van? — Mi köze hozzá ? — Majd megmondom. Előbb azonban ké­rem, hogy feleljen a kérdésemre. — Négyezer forint. — Négyezer forint ? Nem sok. Hát most elmondom kérem, hogy mi közöm van hozzá a magyarországi kincstári erdőkben, minden tekintet­ben a lehető legelőnyösebbek az alkalmazandó mun­kásokra nézve; igen valószínű tehát, hogy a szóban forgó rendszabály kedvező hatással lesz a székelyek Romániába való kivándorlásának — legalább részben — megakadályozására. Egyelőre háromszáz székely munkást alkalmaz a miniszter a kincstári erdőkben, ha azonban a kísérlet beválik, nagyobb arányban is alkalmazást fog nyerni e rendszabály. A 48-as kör holnap, szombat délután 5 óra­kor értekezletet tart Sándor­ utca 17. sz. alatt.

Next