Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

Budapest, 1891. XI. évf. 119. (4434.) szin. Péntek, május 1. Előfizetési árák: Egész évre . . . 14 írt — tat. Félévre V­­ . .v 7­0 — » Negyedévre 51 . 3 » 50 » Egy hóra. 7 . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Baffarest, nádor-utca 7. sz. földszint, hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: lisapesten, nádor­ utca 7. sz. 1. emeld, hová a lap szellemi részét illető­ minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A közigazgatás államosítása. Midőn gróf Szapáry Gyula programmbe­­szédében megemlité, hogy a kormány a közigaz­gatás államosítását törvény által keresztülvinni szándékozik, a mérsékelt ellenzék nem akarta az­­ígéret komolyságát elhinni és azt hirdette, hogy ez csak oly szemfényvesztési kísérlet, mely által a kormány a mérsékelt ellenzék lábai alól ki akarja rántani programotjának legerősebb gerendáját. Hangsúlyozta, hogy a kormánypárt­ban van még sok municipalista, kiket a kormány elidegeníteni alig mer s hogy az államosítási törvényjavaslat nem is lesz egyéb, mint egy olyan szappanbuborék, mely egy pár pillanatig a legszebb színekben pompázik, de csakhamar szétpattan. Amint a kormány ezen ülésszak elején csakugyan beterjesztette a minden részletekben kidolgozott törvényjavaslatot, a szélsőbal a sza­badság megtámadását, csaknem hazaárulást lá­tott benne s kijelentette, hogy az alkotmány bástyáinak védelmében a szélsőségekig menni kész és a törvényjavaslat keresztülvitele ellen minden törvényes eszközt, az agyonbeszélést, az obstrukciót sem véve ki, egész elszántsággal föl­használni kész. Ily előzmények után mindenki azt hitte, hogy már a bizottságban is szenvedélyes vitáknak nézhetünk elébe, hogy a megyék mint a jozefi­­ni időkben vagy 1823-ban kivétel nélkül eré­lyesen fognak tiltakozni s a népgyűlések hosszú sora föl fogja izgatni az egész nemzetet. A ta­pasztalás azonban épen az ellenkezőről győ­zött meg. A vita a bizottságban minden fölindulás, minden személyes támadások nélkül tárgyilago­san folyik le. A miniszter nem ragaszkodik a szöveg minden betűjéhez s úgy a kormánypárti, mint az ellenzéki tagok higgadtan ítélnek a javaslat minden cikke fölött; úgy elvben, mint szövegezésben javítgatnak is rajta és kapacitál­­gatják egymást. A kormányelnök pedig meghall­gatja az ellenvetéseket, ismeretes szeretetremél­­tóságával fontolgatja a módosításokat s gyakran el is fogadja azokat. Gróf Apponyi Albert s barátai nem keresnek csomót a kákán, komo­lyan és jóakaróan foglalkoznak a javaslattal, hogy azt minél célszerűbbé alakítsák s csak ritkán szállja meg őket a bizalmatlanság érzete. Akkor aztán kijelentik, hogy csak úgy fogadhat­ják el a törvényjavaslatot, melynek pontozatai­­ban ők is élénk részt vettek, ha a kormány néhány további törvény által biztosítja az élet­hossziglan kinevezett hivatalnokokat a változó miniszterek esetleges szeszélye, a választókat pedig a hivatalnokok pressziója ellen, sőt a választási visszaélések elhárítását is kapcsolatba hozzák a közigazgatás államosításával. A minisz­ter ilyenkor hivatkozik programmbeszédére, melyben úgy a hivatalnoki pragmatika, mint­ a választási visszaélések reformja bentfoglalta­tott. A munka ilyformán a bizottságban nagyobb hullámverés nélkül csöndesen halad a parlamen­táris modorban. A­ bizottságon kívül sem tapasztaljuk a közönség fölindulását. Sok vármegye csak tudo­­másu­l veszi az államosítási elvet s nem hoz ítéletet fölötte ; de vannak olyanok is, a melyek azt szívesen elfogadják, m­ig mások szép frázi­sokkal írnak föl ellene. Némely szélsőbali képvi­selő megkísértette a népgyűlést is, de a nagy­ Természetes, hogy az ily kedélyes életmód mel­lett nem feküdhettem le minden este 9 órakor, amint azt főnökeim szerették volna. Egy szép napon aztán tudtomra adták, hogy főnökeim ezt többé nem akar­ják tűrni és reám bízták­, hogy vagy táncoljak és éne­keljek, de ki is lépjek az üzletből, vagy pedig marad­jak helyemen, azonban kerüljem a társaságot, mely ily életre késztet. Kényszeredetten az utóbbit válasz­tottam, de nem sokáig lehetett ínyemre kedvenc idő­töltéseim nélkülözése s azért 1845. március havában elszántam magam arra, hogy másutt próbáljak sze­rencsét. Temesvárról Pestre jöttem, de minthogy sehogy­­sem sikerült állást találnom, ugyanazon év májusá­ban per pedes apostolorum Esztergomba mentem. Itt az akkori hercegprímás vett pártfogásába és tíz forin­tos utazási stipendiumban részesített. Ki volt nálam­­nál boldogabb! A hajó második osztályában indultam Bécsbe, hol szolgának csaptam föl egy kalapos bolt­ban. De nyugalmam nem tartott sokáig; az üzlet föloszlott s ismét kenyér nélkül maradtam. Bécsből Pozsonyba kerültem, de itt nem volt jó sorom. A legnagyobb ínség fenyegetett; napok óta csupán szá­raz kenyeret ettem; ekkor eszembe jutott, hogy a vén Mathieu, a temesvári volt régensb­ori azt ajánlotta, menjek színésznek, mert pompás han­gom van. Elmentem Meyerle igazgatóhoz, ki a megállt próba után kóristának szerződtetett egyúttal arra iss kötelezve, hogy színművekben, bohózatokban és víg­játékokban is közreműködjem. Ezért a mindent fel­ölelő tevékenységemért havonta tizenhat forintot húz­tam félhavi részletekben. Nagyon tévedne azonban, aki azt hinné, hogy e nyomorúságos fizetést pontosan kifizették. Gyakran húszkrajcáronkint kaptam meg a gázsimat. Hogy ily viszonyok közt nem voltam ment a nyomortól, magától érthető, s azért szabad óráimban, közönség nem tud a megyei intézmény mellett fölmelegedni. Épen úgy, a­mint a modern hadviselésben nem nagy hasznát veszik már az erődítéseknek és bástyáknak s a háborudöntő csaták csak a nagy seregek összeütközésével vivatnak, úgy a politikai háborúban is nem határozhatnak többé a közigazgatási bástyák, hanem a nagy parla­menti pártok, melyek az egész nemzetet képvi­selik, nem csak annak egyes frakcióit. Még fénykorában is, midőn csak a nemes­ség alkotta a nemzetet, s a jobbágy a földesur gyámsága alatt állt, a megye mindig patriarchá­lis arisztokrata intézmény volt s közigazgatása megfelelhetett az előjogok, a robot és az adó­­mentesség idejének. A földbirtokosnak elég ideje volt, hogy a megyei tisztviselő tennivalóit is vé­gezhesse a nélkül, hogy gazdaságát elhanya­golja. Az alispán, a főjegyző, a szolgabiró leg­alább is ugyanannyi ideig gazdálkodhatott jószá­gán, mint a mennyi időt a vármegyeházán s a járásban vagy az íróasztalnál töltött. A modern időkben úgy a gazdálkodás mint a közigazgatás a férfi egész idejét s erejét kö­veteli a maga számára. A két foglalkozás ké­nyelmes kombinációja csak mind a kettőnek kárával jár. Az arisztokrata megye patriarchális közigazgatása nem fér meg a jelen kor létért való küzdelmével s a parlamentáris kormány­zással ; ezeknek csak a bürokrácia felel meg a közigazgatásban." Bár mertnyire sajnálja tehát néhány öreg úr a régi megyei szervezetet, mely­hez ifjúságának szép emlékei kötik, a népnél azonban s általában a nem-nemeseknél, még ha különben szélsőbali meggyőződése is volna, a tekintetes megye sohasem volt népszerű, sőt mikből különben kevés jutott osztályrészemül, Popéra kalaposnál kalapokat stafíiroztam, a­mivel naponta 50 krajcárt szereztem. Főnököm őszintén kedvelt s ritkán láttam valakit, ki annyira örült volna nekem, mint Popéra úr, midőn egykori segédjét tizenkét év­vel utóbb mint tenoristát látta viszont Pozsonyban. Pozsonyi szereplésem első évében két jótékony­­célú előadás volt a színházban: Normát és Belizárt adták. Mindkettőben egy Odescalchi grófnő énekelte a női főszereplőket; nekem Flavius és Eutropius mellékszerepek elosztották ki. Ezek voltak első szóló­sze­repeim, miket énekeltem. Hogyan énekeltem, hogyan mozogtam a színpadon, azt csak azok ítélhetik meg, kik láttak, hallottak; csak arra emlékszem hogy tér­dem ingott és kezem reszketett. Ennyi maradt meg emlékezetemben első debütmről. 1846-ban Beckarek budai karmester meghívott a budai színházba; ugyanaz év okt. 1-én megkezdtem szereplésemet. A fényes ígéretek azonban, miket Beckerek tett csak ígéretek maradtak s azért Forst pesti igazgatónak ajánlkoztam, ki csakugyan szerződtetett. 1847. január 1-én léptem föl először Pesten, mint a Forst-féle színház kardalosa. Magán­szerepekkel későbbre biztattak; a balsors azonban lépésről-lépésre üldözött. 1847. jan. 31-én Zampa, Herold operája ment és az előadás után, a febr. 1-ére virradó éjjelen a szép, nagy színház lányoknak lett martalékává. E katasztrófa után mindnyájan ta­nács nélkül voltunk. A szerződések az általános szín­házi törvények értelmében természetesen föloldottak­­nak voltak tekintendők. Hogyan tengődtem áprilisig, nem ecsetelem, mikor láttam, hogy Pesten nincs mit keresnem, ismét vándorbothoz nyúltam és Bécsbe mentem azzal a szilárd elhatározással, hogy elbúcsúzom végkép a szín­háztól és egészen az üzletre adom magamat. , A csillagokban azonban más volt megírva. Állást keresve ittam a Wien melletti színház felé ve­zetett. Ellenállhatatlanul késztetett valami, lépjek be A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Ellinger József életéből. — Önéletrajz. — A ma elhunyt jeles művész, ki egy negyedszá­zadon át büszkesége volt a magyar operának, a kö­zelmúltban megírta a saját élettörténetét két rendkí­vül érdekes tárca keretében, melyeket itt most egybe foglalva közlünk. "­Budán születtem 1820. dec. 3-án, mint ze­nész fia. 13 éves koromban apám egy szűcshöz adott hasnak, de minthogy semmi kedvem nem volt a rám erőszakolt mesterséghez, néhány tanulóév lefolyta után sserben hagytam. Egy temesvári divatkereskedésben vállaltam foglalkozást s Pesten töltött hat hónap ki­vételével 1840-től 1845-ig maradtam ott mint segéd. Temesváron megismerkedtem Hugmayer Dom Miguel­­gyalogezredbeli főélelmezési biztossal, ki fölfedezte han­gomat és reálosrt, hogy belépjek egy négyes társulatba, mely az aranyszarvas szálló éttermében produkálta magát naponta. A négyes akkoriban rengeteg föltünést keltett Temesváron és csakhamar bizonyos hírnévre tettem szert, mihez valószínűleg első­sorban az járult hozzá, hogy Szabó alispánnál, akinek a híres Hollósi Kornélia nővére volt a neje, az akkortájt még kevéssé ismert négyes táncra tanítottam az arisztokrácia legszebb fiatal hölgyeit és férfitagjait. Ugyanazon a farsangon, 1843-ban történt, hogy a táncot "a legelső polgári körökhöz tartozó négy sze­méllyel is betanultam. S igy kezdeményezésem foly­tán a farsang folyamán először táncoltak Temesvá­ron négyest. _____________________ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next