Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

, ezen kérdésben nincs meg a szél­báli képviselők­nél sem a teljes szolidaritás. Van ezen pártban is néhány modern gon­dolkozású demokrata, a­kik a régi kuruc ha­gyományokért csak a történelemben lelkesülnek s a kinevezéstől épen nem fáznak, csak azt fáj­lalják, hogy a kinevezés jogát nem ők, hanem a mamelukok generálisai fogják gyakorolni. fPulsztey Ferme: Belpolitikai hírek. — ápr. 30. (Minisztertanács fog, mint értesülünk, tartatni holnap délután a kormányelnöki palotában. A jelen­leg folyamatban levő, s legközelebb napirendre kerülő keresked­elmi szerződési ügyek is tárgyát fogják hir szerint képezni e minisztertanácsnak. A közigazgatás reformjai — Bizottsági tárgyalás. — A tanácskozási időnek egy órával való meg­­hosszabb­itása éreztette hatását a bizottság mai ülésén. Az adminisztráció új szervezetéből a pénz-, adó- és jogügyi rész, a pénzügyigazgató s az alája rendelt közegek, a jogtanácsos és az ügyészek hatásköre és szolgálati viszonyai nyertek ez ülésen elintézést s a bizottság elérkezett­nek találta immár az időt arra is, hogy az eddi­gi megállapodások alapján a törvényjavaslat vég­leges szövegezésére albizottságot küldjön ki. A ma letárgyalt szakaszok egyébiránt sem fognak sok dolgot adni az albizottságnak, a­mennyiben alig néhány módosítás talált mind­össze is viszhangra a többségnél. Kiemeljük ezek sorából különösen annak kötelező kimondá­sát, hogy oly megyék székhelyén, a­hol nincs pénzügyigazgatóság, legalább pénzügyigazgatósági kirendeltség állítandó föl. (Az eredeti javaslat csak a lehetőségét mondta ki, ily kirendeltségek fölállításának.) Egy másik indítvány, mely a fő­ispánt és alispánt is föl kívánta ruházni azzal a joggal, hogy a pénzügyigazgatónak aláren­delt megyei központi számvevőségi közegeket fegyelmi vizsgálat alá helyezhessék, függőben maradt, minthogy a kormányelnök szükségesnek vélte, hogy e kérdésben előbb a pénzügymi­niszterrel értekezzék. Elvi vita csakis a törvényjavaslatnak azon fejezete körül fejlődött ki, mely a jogtanácsos­ról s az ügyészekről intézkedik. Apponyi Albert gróf nem találta indokoltnak az eddigi tiszti ügyészi állás e fejezetben kontemplált „kiduzzasz­tását“ (a­mint magát kifejezte) s azzal a javas­lattal állott elő, hogy maradjon a bizottság meg az alispánnak alárendelt eddigi tiszti ügyészi ál­a színházba. A­mint a tágas udvaron körülnéztem, Adler felügyelő és karvezető jött felém, ismertem még Pozsonyból. Megkérdezett, mit csinálok Bécsben. Elbeszéltem neki élményeimet s hozzá­tettem, hogy a szomorú helyzetre való tekintettel szilárdan eltökél­tem, hogy visszatérek előbbi foglalkozásomhoz. Adler vállamra ütött: — Micsoda, a torkában levő kincsesem távozni akar a színháztól ? Olyan nincs. Jöjjön az igazgató­hoz. Tüstént szerződtetjük. Félóra múlva ismét kórista voltam s ismét az az ominózus tizenhat forint képezte havi gázsimat. Megénekelte a mi kitűnő kollegánk Treumann Ká­roly, hogy „kórista vagyok én, ez a bajom, vígan is busán is kell dalolnom.“ Sok bohózat után végre operát is vettek elő. Meyerbeer Sziléziai táborát adták. Néhány évvel később, mikor az opera letűnt a műsorról, a szerzője az Észak csillagát csinálta belőle, mely aztán diadal­masan járta be az egész civilizált világot. A színházaknak rosszul folyt a dolga; abban a viharos időben mindenki kerülte a színházat, s midőn az 1848-iki zavarok bekövetkeztek, én elcsa­pott kórista voltam. Keservemben néhány barátom biztatására föl­csaptam nemzetőrnek. De nem sokáig tartott és ráun­tam erre az életmódra is s mert nagy volt az ínség ; elhatároztam, hogy hátat fordítok Bécsnek. Fogtam egyenruhámat, a csákót, a hatalmas muskétát, a tölténytáskát, melyben sohasem volt töltény és mindezt a parancsnok ajtaja elé tettem, aztán a lehető leggyorsabban elhagytam a kaszárnyát. Sok viszontagság után Regensburgba vetődtem, hova betegen érkeztem meg. Útközben meghűltem. Temesvári fénykoromból megmaradt még egy könnyű, fekete kabátom. Ez volt védőm minden időben. Télen ugyanis vattával belakottam­, nyáron meg kiszedtem a bélést. Minthogy utazásom augusztusra esett, a kabát­lás szerényebb keretében, minthogy az ide vo­natkozó teendőket ezen állás viselője is elvégez­heti, azt pedig nem lehet előre meghatározni, hogy a közigazgatási bíráskodás szervezésekor az első fokú közigazgatási bíróság organizmusá­ban milyen leend a jogtanácsos szerepe. A bi­zottság hosszabb vita után föntartotta a szóban forgó szervezetet, főleg azon szempont által ve­zéreltetve, hogy az első fokú közigazgatási bíró­ságnál a jogtanácsos lesz hivatva előadóként működni. Magát az elnevezést azonban elejtette a bizottság. Az állami adminisztráció­s jogtaná­csosba továbbra is az eddigi megye „tiszti fő­ügyész­ének címét fogja viselni. A mai vitából kiemeljük a következőket: Az ülés elején elnök javaslatára a szövegező albizottság az elnökön s előadón kívül Perczel Dezső, Tisza Isván és Vadnay Andor bizottsági tagokból alakíttatott meg. Tárgyalás alá vétetvén ezután a pénzügyigaz­gatóról s az annak alárendelt közegekről szóló feje­zet, elnök bejelenti, hogy a pénzügyminiszternek e fejezet tárgyalásánál való képviseletében Márffy he­lyettes államtitkár jelent meg. A 106. §-nál, mely szerint pénzügyigazgatóság rend­szerint minden megye székhelyén szervezendő, Jasoi indítványozza, hogy pénzügyi igazgatóság min­den megye területén szereztessék. A­mennyiben ez nem fogadtatnék el, legalább az lenne kimondható, hogy a­hol igazgatóság nem szerveztetik, pénzügyi­igazgatósági kirendeltség állítandó fel. Szapáry dr. miniszterelnök elvben jogosultnak ismeri el azon kívánságot, hogy minden megye szék­helyén legyen igazgatóság s a mint némely kisebb megyék esetleges megszüntetése meg fog történni, be is következik ennek ideje. Addig azonban az át­meneti időre föntartatni kéri szóló a szakasz rendel­kezését. Szederkényi pártolja azon kívánságot, hogy minden megyében legyen pénzügyigazgatóság. Szapáry gr. miniszterelnöknek nincs kifogása az ellen, hogy azon rendelkezésben, mely szerint „ott, hol kivételesen pénzügyigazgatóság nem szereztetett, pénzügyigazgatósági kirendeltség állítható fel“, az „állítható“ szó „állítandó“-val cseréltessék fel. A bi­zottság e módosítással elfogadja a szakaszt. A 109. §-nál, mely szerint a pénzü­gyigazgató az önkormányzati testületek minden oly határozatát, mely a pénzügyi közigazgatást érdekli, illetőleg a pénzügyigazgatóság hatáskörébe eső ügyre vonatko­zik, a törvényes határidőn belül megfelebbezheti.­­ Apponyi gr. megjegyzi, hogy a közigazgatási bizott­ságra nézve fölösleges itt intézkedni, a­mennyiben pedig a megyei közgyűlés is értetnék, oly szövegezés lenne megállapítandó, mely a megyei autonómia jog­körét szükség nélkül ne szorítsa meg. Szapáry gr. miniszterelnök hozzájárulásával a bizottság törli a §-t. A 114. §-nál (megyei központi számvevőség szervezése) azon rendelkezés, mely szerint a központi számvevőség egy számvevőségi főnök vezetése alatt egy vagy több számvevőből s más segédszemélyzet­ből áll. Szapáry dr. miniszterelnök indítványára ez­persze nyárias volt; természetesen nem számoltam azzal a nagy hideggel, mely hirtelen támadt. Betegségem vetett véget nyomoromnak. És ez így történt. Midőn a vendéglőben meghallották, hogy vándor­énekes vagyok, elhivatták a színházi orvost, ki egy időben Thurn és Taxis herceg udvari orvosa volt. Dr. Störnek hívták. Miután megnyugtatott az iránt, hogy nem fenyeget komoly veszély, fölkért, énekeljek valamit. Ellenkezésem nem használt­ ágy­ban feküdve kellett elénekelnem Belizár ama jelene­tét, melyben Akmiró meghatóan búcsúzik nővérétől. Alig voltam túl az első ütemeken, a doktor fölugrott helyéről és őrültként csöngetett. Az egész házat föl­lármázta , vagy húsz ember rohant a szobába abban a íriszemben, hogy szerencsétlenség történt. Hangom torkomon akadt és visszafojtott lélegzettel vártam, mi történik. Az orvos reám mutatott s meghagyta a szolgaszemélyzetnek, hogy úgy vigyázzanak rám, mint legdrágább kincsükre s ne tagadjanak meg tőlem semmit. Biztosított, hogy én vagyok Regensburg és környékének legkiválóbb énekese. Másnap kora reggel a színházi szolga kiszökte­tett ágyamból és elvonszolt a színházi igazgató becses személye elé. Reám dörmedt. — Dehát maga szerencsétlen, mit művelt? — Semmiben sem érzem magamat bűnösnek, feleltem félénken. — Semmiben? Nos, majd elmondom, mit követett el. Tegnap énekelt valamit dr. Störnek és ez most nemcsak a hercegi palotát, hanem az egész várost föllármázta és fölforgatta. Angazsálnom kell önt, ha akarom, ha nem. Most már visszanyertem hidegvéremet. — Direktor úr, ha már megtörtént a szeren­csétlenség, akkor arra kérem, legalább jó nagy gázsit adjon. — Majd meglátjuk, szól az igazgató kacagva. * ként állapíttatott meg: „egy számvevőségi főnök ve­zetése alatt kellő számú segédszemélyzetből áll.“ A 124. §-nál (jogtanácsos működési köre) Dár­­ffay előadó javaslatba hozza a jogtanácsos helyett a régi tiszti főügyészi elnevezés megtartását s azon ren­delkezésből, a­mely szerint a jogtanácsos az illető miniszterhez felebbezhet, kihagyatni indítványozza, az „illető miniszterek a szavakat, a bizottság azon­ már elfo­gadott álláspontjának megfelelően, hogy ne legyen pracjudicálva azon kérdéssel, hova történjenek a fö­­lebbezések. Apponyi gr. a jelen törvény keretében nem látja be az eddigi tiszti ügyészi állás itt javasolt földuzzasztásának célját. Közigazgatási szempontból nem lévén ez szükséges, pénzügyi tekintetben is he­lyesebb fölösleges költségeket elkerülni. Szóló az egész fejezetet átalakíttatni kéri azon irányban, hogy maradjon meg az alispánnak alárendelt eddigi tiszti ügyész. Tibán ezt a szervezetet a jogvédelem szem­pontjából igen fontosnak tartja az adminisztrációra nézve. Nem is terveztetik itt nagy apparátus, csak az mondatván, hogy a jogtanácsos mellé a szükséghez képest egy vagy több tiszti ügyész nevezhető ki. Hogy a közigazgatási bíróság szervezése is igen lényegesen szaporítani fogja a jogtanácsos hatáskörét, az kétség­telen. A kihágási ügyekkel szemben a szolgabírák által első fokban követett eljárásra nézve is szóló konstruá­­landónak vélné a jogtanácsos általi felebbezési jogot, a­mely szempontból a következő új pont fölvételét javasolja: „A jogtanácsos joggal bír­ó kötelességében áll a szolgabíró által a hivatalból felyítendő kihágási ügyekben hozott határozatok ellen, ha az eljárásban magánpanaszló nem szerepel, a törvényesség ezen pontjából az ügyviteli szabályokban körülírt módon felebbezéssel élni.“ Szilavszky államtitkár Tibád indítványára megjegyzi, hogy nem lenne célszerű e törvényben oly kérdésekbe bocsátkozni, melyek egyes konkrét törvé­nyekbe, illetőleg rendeletekbe valók. Az indítvány azt vonná maga után, hogy minden kihágási ügyben a szolgabíró ítéletei a jogtanácsossal közöltessenek, a­mi az ager­dák oly tömegét hárítaná reá, a­melyet a kí­vánt értelemben ellátni alig lehetne képes. Szóló nem is tartja ezt szükségesnek, igen ritka lévén az oly eset, hogy a fél maga ne fölebbezzen, miután jogát sértetnek tartja, s mert azon szempontból is fölösle­ges a kihágási törvény szigorítása, ha netalán túlsá­gosan enyhén ítél a szolgabíró. E szempontól külön­ben maga a miniszteri rendelet is gondoskodik arról, hogy az elsőfokú hatóság megfelelően teljesítse köte­lességét. Az egész kihágási ügy egyéb­iránt újabb tör­vény- és rendeletalkotást igényel, melyek úgy erre, mint sok más kérdésre is ki fognak terjeszkedni. Szapáry dr. a megváltoztatandó hatáskörrel inkább megegyezőnek vélné a jogtanácsos elnevezést, de ha a bizottság ragaszkodik a régi címhez, nem tesz szóló kifogást annak használata ellen. A­mi a hatáskört illeti, kétségkívül igen lényeges befolyással lesz reá a közigazgatási bíróság szervezése, melynél az előadó fontos szerepe vár a jogtanácsosra. Jelen­tékeny feladata lesz az árvaügyeknél is. Mindezeknek az eddigi szűk keretben s alárendeltségi állásban alig felelhetne meg, miért is szóló az itt javasolt szervezet elfogadását kéri A kihágási ügyekre nézve szóló is kívánatosnak tartja, hogy a felvetett kérdést ne dönt­­sék el mellékesen itt a hatáskörnél. PESTI HÍRLAP 1891. május 1. Ugyanannyit adok, mint a megbukott tenoristám húzott. Havi hatvan forintot. Ujjongva a nyakába szerettem volna borulni annak az embernek. Hatvan forint! Ez kis vagyon volt reám nézve, így lettem a regensburgi városi színház első tenoristájává. Most már vége volt a kórista szenvedéseinek; a szólistás gyötrelmek kezdődtek. Nagy érdeklődéssel várták első fölléptemet. Lionelt adtam „Márti­dban“ és a regensburgi közön­ség mindjárt a belépő ária után tetszésviharba tört ki. E barátságos fogadtatásra , eltűnt szörnyű lámpa­lázam s szabad hanggal, keblem mélyéből énekeltem fokozódó tetszés mellett. Hírem meg volt alapítva, s valósággal ostro­moltak, hogy működjem közre magántársaságokban és nyilvános­ hangversenyeken. Nagy és váratlan szerencsém azonban társaim és társnőim irigységét ébresztette föl s az első esté­től fogva folytonos boszantásoknak és fondorlatoknak­ voltam kitéve. Ez végre törésre vezetett és gyászosan­ el kellett távoznom ásó diadalaim helyéről. 1848­ utolsó napján hagytam el Regensburgot és Augs­­burgba tértem. Egyik állomáson fölváltották a posta­kocsi lovait s azalatt a vendégszobába mentem. A­mint körülnéztem, egyik asztalnál intelligenst külsejű fiatal­embert pillantottam meg. A leírás után­ azt sejtettem, hogy regensburgi utódom. Egyenesen­ hozzá léptem. — Heinrich tenoristához van szerencsém ? — Én vagyok, felese. De ha ön fölismeri ben­nem Heinricht, engedje meg, hogy én önt Effingernek­ tartsam. Csakhamar oly jó barátságban voltunk, mintha igaz se lett volna, hogy rövid egy órával előbb ide­genek voltunk. Kijelentésemre, hogy Augsburgba utazom, így szólt Heinrich:

Next