Pesti Hírlap, 1891. június (13. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

Budapest, 1891. xm. évf. 149. (4464.) szám. Hétfő, junlua F. *­ Előfizetési árait: Egész évre . . . 14 £rt — te Félévre 3,7 ‘Sí 7 » — » Negyedévre H . 3 ‚ 1­0 e Egy hóra. ■? . . 1 » 20 'o Egyes szám helyben 4 te Vidéken & kr. Százalék nem adatig Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sia­tffilmt, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utca 7. és 1 1. emelet,­ hová a lap szellemi részét­­ illető minden közlemény intézendő. Sérb­en tetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el, kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel.­­ Francziaország részére pedig John­ F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Gróf Apponyi Albert: A magyar nemzet szereti ugyan a demo­krata frázisokat, de lényegében most is arisz­­tokrata maradt és mindig büszke arra, hogy magy ur áll a nemzeti mozgalom élére. Azért fájt neki régi időben, hogy arisztokráciánk az udvarnál elnémetesedett; jószágait idegenek ál­tal németül adminisztráltatta, csak Bécsben érezte magát otthonosnak s elidegenedett mindentől, a­mi magyar. Gróf Széchenyi István a legnagyobb magyar maga megvallja, hogy azért alapította a lóversenyeket, a kaszinót, azért fáradozott a fő­város szépítésén és civilizációján, hogy az arisz­tokrata társaságot visszamagyarosítsa és le­hozza Pestre. A­mi neki csak részben sikerült, azt megtette Bach, kinek német centralizációja mégis megteremtette azon nemzeti visszahatást, mely visszaadta az országnak mindazon nagy urakat, kik azelőtt szerették az udvar fényénél találni hiúságuk kielégítését. Most nem panaszkodhatunk többé, hogy arisztokráciánk külföldön lakik inkább, mint a hazában s örülünk, hogy nagy uraink tudnak már magyarul, s vannak köztük, habár gyéren, kik a közdolgokban is részt vesznek; de mégis fáj, ha látjuk, hogy újabb időkben többen a leg­gazdagabbak közül meghaltak anélkül, hogy a közjóról s közművelődési intézeteinkről megem­lékeztek volna. Ezekről olyan gondoskodnak in­kább, kiknek nincs kilencágú koronájuk és tör­ténelmi nevük. Hamelnyik a váci polgár, Zsivora György a takács fia, Rock Szilárd, Semsey An­dor és Lukács Móric a köznemesek és Bródy a német lapszerkesztő, holott gróf Kun Kocsárd kivételével a mágnások közül csak a görög Sina, a szicíliai Lopresti s a korszikai Baldácsy tet­tek nagyobbszerű­ alapítványokat. Annál jobban örvendünk, ha látjuk, hogy mágnásaink közt is találkozunk államférfiakkal, kik megfelelnek állásuknak s a kor követelmé­nyeinek. Gróf Szapáry Gyulát már régen ismer­tük a közélet terén, a közigazgatás különböző mezején, m­ost azonban látjuk, hogy vezérnek született. Mint kormányelnök nagy célt tűzött ki munkásságának : a közigazgatás államosítását, oly életbevágó reformot, melynél nagyobbat nem kezden­éfszezett senki 1848 óta; a bizottsági viták pedig kimutatták, hogy míg szívósan ragaszkodik­ vezérelveihez, a részletekre nézve nem kardoskodik javaslata minden betűjéért, nagyúri előzékenységgel meghallgatja az ellen­­vetéseket, kapacitáltatja magát, megalkuszik a körülményekkel s nyíltsága által lefegyverzi ellenei egy részének bizalmatlanságát olyannyira, hogy azok teljesen biznak ígéreteiben, mindamel­lett, hogy ő is miniszter, holott a közvélemény azt hiszi, hogy a miniszterek ígéretei olyanok, mint a szerelmesekéi, melyeket a legközelebbi szél rendesen elfuj. A nap dicsősége azonban gróf Rpgo­­nyi Alberté. Megszoktuk tőle a szép beszédeket, ismertük mint a szónoklatok mesterét, de tegnap azt is bebizonyította, hogy államférfi. Elmondta ellenvetéseit a javaslat sok részlete iránt, de meg van győződve, hogy az idő s a gyakorlat sokat fog módosítani rajtuk; van aggodalma, hogy a szabadság nincs elegendően biztosítva a törvényjavaslatban, de gavallérosan bízik a miniszterelnök ünnepélyes ígéretében, nem tartja illőnek a férfi adott szavában kételkedni, az állam egységének megalapítása pedig előtte oly magasz­tos cél, melynek elérését kicsinyes ellenzékeskedés­­sel megakadályozni ellenkezik hazafi­ érzelmeivel. Remek volt beszédének azon része, melyben ki­fejti, miként a magyar eddigelé csak megyei, nem pedig országos életet él. A­mint megyéje hatá­rain túllép, idegennek érzi magát, csak me­gyéje iránt érdeklődik, holott az intelligencia né­mely megyében nem elégséges, másokban állami, nemzetiségi tekintetben nem elegendően megbíz­ható, máshonnan kölcsönözni pedig a választási rendszer mellett nem lehet. Föl is sorolta ezen rendszer hiányait, melyek a pontos, lelkiismere­tes közigazgatást csaknem lehetetlenné teszik, a nagy családok befolyását, a kölcsönös kiegyezést, az általános pajtáskodást, mely az ellenőrzést oly gyakran kinullázza, s mindezt oly drasztikus módon adta elő, hogy még a szélsőbal is, mely érezve szavainak igazságát, sokszor idétlen lár­mával följajdult, beszédének ezen részét nem szakította félbe. Gyönyörű volt szónoklatának vége, hol önmagáról s tizenöt évi parlamentá­ris működéséről szólt, s a meggyőződés hangján, mely szívig hatott, elbeszélte, hogy soha szemé­lyes ambiciózus indokok nem vezérelték, s fáj­lalta, hogy a közönség mindig kész mindenütt személyes célokat gyanítani s nem hiszi, hogy valaki minden haszonlesés nélkül tisztán meg­győződését követhesse. Indignációval utasította vissza a fúzió vágyát, s a maga és pártja részé­ről kijelentette, hogy a javaslatot általánosság­ban elfogadja anélkül, hogy a kormánypárttal összeolvadna, mert ezentúl is mindig ellenőrizni fogja a kormány eljárását. Általános helyeslés és lelkesedett éljenzés közt ült le a szónok. Kaas Ivor pedig a folyo­són elbeszélte néhány hírlaptudósítónak, hogy A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Élet és halál közt. — Olaszból. — I «— Meddig élhetek még, doktor úr? Ezeket a szomorú szavakat a fiatal Silvani Giulia grófné intézte orvosához. Néhány hó óta ezt a szegény asszonyt betegsége a chaiselonguehoz bilincselte, mert a csontvelő-sorvadás a járást annyira megne­hezítette, hogy ágyától a székig is csak boton támaszkodva, ha cselédje karjára nehezedve tudott elvánszorogni. A chaiselongue-on feküdt egész napon át. Könyvet olvasott, fogadta ba­rátnői látogatását, kik a város újdonságaival szórakoztatták, vigasztalták és a fölgyógyulás reményét akarták öntögetni szivébe. . . . Ebéd után érezte legjobban magát, a­mi­kor a férje mellette és lánykája mellett helyet foglalt és földeríteni igyekezett őt. Ilyenkor nem érzett fájdalmat, sápadt arca kipirult és meg­tört alakján az öröm és megelégedettség fénye ömlött el. — Meddig élek még, doktor úr ? A betegnek kétszer kellett ezt kérdeznie, mert az orvos, úgy látszik, nem hallotta szavait, annyira el volt merülve töprengéseibe és gondo­lataiba azon, hogy mikép mentse meg az el­sorvadástól ezt a fiatal asszonyt, ki kék selyem hálóruhájában szenvedő külseje dacára el­bájoló volt. Az orvos nem tekintett tüstént a fiatal asszonyra, mert el akarta rejteni zavarát, az­után mosolygott és azt mondta : — Hogy kérdezhet ilyet, méltóságos asz­­szonyom? Semmi oka sincs rá. — Orvos úr, felelt a fiatal asszony kissé izgatottan — többet szenvedek, semmint hogy ne szeretném tudni, mikor vet véget nyomorúsá­gomnak a megváltó halál. — Hogy találhatná ki az ember isten határozatát ? Nézzen meg engem méltóságod — téve hozzá mosolyogva. — Egészséges vagyok és még­is ez lehet utolsó látogatásom itt. — Minden lehetséges a világon, de ta­lán mégis az orvos tudásának határai közt van az, hogy megmondhassa körülbelül életem végét. Csak még egy pár hónapig élhetnék! A grófné fölsóhajtott. — Nem hónapokig, évekig! — Ne áltasson doktor úr, érzem, hogy végem felé járok és csak az az egyetlen óha­jom van, bár csak sikerülne az ön tudomá­nyának még néhány hónapig meghosszabbítani életemet. Kérem tehát, ne hagyjon el. A grófné az orvosnak nyujtá gyöngéd kis kezét s az megindultan távozott. A beteg maga elé bámult és szép képek vonultak el szemei előtt. Látta magát meny­asszonynak a deli, elegáns vőlegény oldalán; hallotta a tömegből, mely esküvőjén a templom­ban tolongott, a bámulat, a csodálat szavait: „De szép pár!“ „A boldogok!“ „Mily bájos!“ „Olyan mint egy angyal!“ Gondolatai Nápolyba vitték, a­hova férjé­vel nászútra ment. Mily fölséges volt az a hold­világos éj, mikor egy csónakon Arrigo oldalán a csöndes tengeren siklottak és férjéhez simulva a hazatérő halászok énekét hallgatta, új kép emelkedett föl szemei előtt és csak­ boldog mo­solyt ajkaira. Anya lett­ egy bájos gyermek, egy leányka feküdt a csipkékkel elárasztott bölcsőben és mosolygón tárta feléje karjait. Mily boldog idő volt ez! Mily büszkén kocsizott ki az elegáns landaueren először a gyermekkel, a­kit dajkája tartott karjaiban, mily boldog mo­­solylyal fogadta barátai és ismerősei új szeren­­csekivánatait. Boldog idő és még­is boldogta­lansága kezdete. Ezóta hordta magában annak a betegségnek lappangó csiráit, mely las­san, de folytonosan rombolta egész szerve­zetét és mind közelebb vitte a sírhoz. Ez a gyönyörű asszony most már csak egy élő holt­test volt, ki környezetének terhére esett. Só­hajtott. Testi fájdalmához még lelki szenvedés is járult, mely jobban kínozta, mint amaz. Signóra Giládra gondolt és halvány arcán fáj­dalmas vonás röppent át. Egyszerre halk kopogást hallott az ajtón. A sötét gondolatok eltűntek, szemei fölragyogtak. — Bejöhetek mama? — Jer, Lina, a doktor már elment! —-­ kiáltott a grófné gyönge hangon. Örömrepesve futott be egy hat éves, csi­nos lányka, hogy „jó reggelt“ mondjon anyjának , és megcsókolja. """ ....... ~ ..........""...........—' 11,1 N­1 '»■■■ " Lapunk mai száma 12 oldalt tartalmaz.

Next