Pesti Hírlap, 1891. június (13. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

2 Apponyi beszédének főleg két ember örült, a ki a párt szélső határán áll és Tisza Kálmán, mert most diplomatice ki van mondva, hogy a fúzió lehetetlen. Szegény Kaas Ivor­ ,­­ Pulszky Ferenc. Belpolitikai hírek. — máj. 31. Az országos közoktatási tanács középis­kolai szakosztálya május 29-én ülést tartott, melyen a középiskolai építkezésekhez való útmutatás, az el­nökség által terjesztve elő, került tárgyalás alá. Az elnökség szövegezése csekély módosításokkal elfogad­tatott. Tárgyaltattak továbbá érettségi vizsgálati ügy­iratok és a tavalyi középiskolai zárójelentések. A föl­sorolt ügyekről dr. Fináczy Ernő előadó referált. Versec, máj. 31. (Programmbeszéd.) Ürményi Bernát a verseci szabadelvű párt meghívására ma reg­gel Temesvárott keresztül Zichy Jenő gróf kíséretében ideérkezett; ezerekre menő néptömeg zászlókkal,zene­­szóval és impozáns bandériummal fogadta. Seemayer Károly ügyvéd pártelnök üdvözölte, megköszönve, hogy a választók közt megjelent, kik lelkesedéssel fogadják. A bevonulás a föllobogozott városba fényes volt. Ürményi és Zichy mindenütt tüntető ovációkban részesültek, délig Ürményi Zichy társaságában látoga­tásokat tett, délben ebéd volt Nikotics főispánnal, délután ötkor pedig a „Szőlőfürt“ helyiségében a jelölt megtartotta programmbeszédét, melyben pártállásra nézve a kormány hívének vallotta magát, követni fogja a szabadelvű párt politi­­tikáját, mely állami létünk megszilárdítására s a haza fölvirágoztatására szolgál. A közigazgatási refor­mot föltétlenül szükségesnek tartja, de — úgymond — ugyanazon okok, melyek a megyei élet bomlasz­­tását és az államosítás szükségességét előidézték, a városok beléletében hatalmas fölvirágzást, eredményez­tek , azért ha valamikor a városok közigazgatására ke­rülne a sor, a városok autonómiája benne védelme­zőre találna. Rátérve az állami élet összes ágaiban folyamatban levő reformokra, kiemelte azon feladato­kat, melyeket kivált Versec város fölvirágoztatása végett teljes erejéből megoldásra akar vezetni. Be­szédjét tetszéssel fogadták. Zichy Jenő lendületes be­szédben ajánlotta a jelöltet, mire Seemayer pártelnök adott kifejezést a választók ragaszkodásának. Este a városkertben közvacsora volt. Szolgabirák értekezlete. A tegnapi ismerkedés alkalmával a Hungáriában meglepetve látták a szolgabirák, hogy a székek üresek maradnak, az asztalok terítetlenek. Nincs, a­kinek terítsenek. De vigasztalták magukat. Ej, hát persze, hogy nem jönnek egy nappal hamarább — gondolták a fiatalabbak. A tarokkompániát nem szívesen hagyja ott, az ember. Ellenben a családos urak megcsóválták a fejü­ket. Hm. Bolondul cselekesznek a tisztelt kollegák, nagyon bolondul. Mikor az ember egy nappal hama­rabb megszökhetik hazulról! De csak ma reggel néztek még nagyot, mikor a vármegyeház termében 463 szolgabíró közül alig gyűltek egybe húszan — az egész országból. Arad, Borsod, Heves, Hont, Hunyad, Mármaros, Nagy-Kü­­kü­llő, Pest, Szathmár, Szepes, Szilágy, Tolna, Temes­vár, Túróc és Zólyom vármegyékből jöttek csak el, onnan se mindegyik járásból. Legtöbben érkeztek meg Szathmár megyéből, hárman. Pedig nem indolencia ez, korántsem az. Levelek jöttek, sürgönyöket hoztak; az egyik ezért nem jöhet, a másik azért marad el. . . gyanús, szörnyen gyanús. És lassan-lassan lábra kapott a hír, hogy a kormány ellene van az értekezletnek. Hogy utasítások mentek szerteszét a vármegyékbe szigorú meghagyás­sal. A szolgabiró urak ne okoskodjanak, ne politi­záljanak. Pedig eszük ágában sincs a politizálás, sőt ha rákerülne a sor, aligha kemény farkasszemet nem néznének a függetlenségiekkel, akik az államosítás el­len vannak. Dehogy is törődnek ők a politikával! Azért bo­rul el az arcuk, azért fáj a szívük, mert az államo­sító törvényjavaslat nagyon mostohán bánik el velük. Kilenc fokú létrát csináltat nekik — monda Eötvös Géza főszolgabíró — s mikor három évenkénti avan­­cementtal — 27 esztendő múlva — a legfelső fokra kapaszkodnak , 1400 irtot és egy csekély átalányt kap a főszolgabíró. Ennyi fizetése ma már minden valamire való könyvelőnek van. Ezen segíteni kell. Valamint a szolgabírói tekintélyt és annak erkölcsi súlyát is jobban kell biztosítani. A szolgabíró és főszolgabíró urak helyeslőleg bólintgattak a fejükkel, az aranyrámás megyei arcké­pek biztatólag integettek a falakról, sőt néhány szol­­gabírójelölt honvédhuszár-önkénytes is lelkes hallga­tással tüntetett a szónok mellett. Mert hát uniformis feszül a tagjaikon, lakat van a szájukon. De hiába választották meg Lipcsey Tamás fő­szolgabírót elnöknek, hiába szóltak az ügyhöz Indre László, Csukay és Györy Pál főszolgabírák, végre is ilyen kevesen nem határozhattak és elfogadták Györy Pál indítványát, aki nem tartotta a csekély számban összetötteket följogosítottaknak arra, hogy a szolgabiró-testület nevében hozzanak határozatot, de nagyon kívánatosnak tartja, hogy az ország összes szolgabiráinak legalább egy nagy része nyilatkozzék s ezért kéri, hogy újabb határidőre, újabb értekezle­tet hívjanak egybe. Az indítványt kibővítették azzal, hogy egy kész memorandumtervezettel fognak a gyűlés elé járulni, melynek megszerkesztésére bizott­ságot küldenek ki. És mivel az idő siet, elhatározták, hogy a leg­sürgősebben megteszik az előintézkedéseket. Mert szó, a­mi szó, de most nem valami nagy intézkedéseket tettek, sokan m­eg se kapták még a meghívót. És ez volt a fő oka a mai csorbának. Azt is elhatározták Papp Simon mármaros­­megyei szolgabíró indítványára, hogy a megyékben előbb a járások értekezleteket tartsanak és esetleg küldöttek által képviseltessék magukat a nagygyűlésen. A­mi okos gondolat, mert ha egyszerre Budapestre jönne minden szolgabíró, ugyan mit csinálna otthon a rend. A bizottságba beválasztották: Eötvös Gézát, Endre Lászlót, Skrobina Mátyást, Györy Pált, Zor­­kóczy Tivadart, Szepessy Zsigmondot és Raisz Ala­dárt (a­kik már délután 3 órakor összeültek a me­morandum megszerkesztésére). Végül az értekezlet köszönetet szavazott Eöt­vös Gézának, a­ki az egész mozgalmat kezdeményezte és Boncza Miklós orsz. képviselőnek, a­ki mint „Magyar Közigazgatás“ szerkesztője is az ügyet hat­hatósan támogatta. A d. u. 3 órakor a Pannónia szállodában ösz­­szeült bizottság abban állapodott meg, hogy újabb országos értekezletet hiv össze junius havára s lehe­tőleg valamelyik vasárnapra, a­mely elé memoran­dum-javaslatot terjeszt a kiküldött bizottság. A me­morandumot az orsz. értekezlet jóváhagyása után küldöttségileg közvetlenül a belügyminiszternek adják át. A­mi az emlékirat tartalmát illeti, arra nézve ab­ban történt megállapodás, hogy a politikai fejtegeté­sek abban kerülve lesznek s egyedül a szolgabirákra vonatkozó és nem egészen megokoltnak és célszerűek­nek talált intézkedésekre történik utalás. Részletesen ki lesz fejtve az emlékiratban az a kívánalom, amely a rangfokozatra és javadalmazásra vonatkozik ; ezek közé tartozik legfőképen az, hogy az ország összes járásainak főszolgabirái, a­kiket a király nevez ki, egyenlő rangfokozattal és javadalmazással láttassanak el, a számvevők és írnokok dotációja állásuknak megfelelőleg emeltessék s hogy a segédszemélyzet kellő számban szaporítva legyen. Ezzel a szolgabirói mozgalom előjátéka befeje­ződött. Remélhető, hogy a következő nagy­gyűlésen sokkal tömegesebben fognak részt venni, hogy akik — mint Lipcsey Tamás megjegyezte — mindig máso­kért dolgoznak, egyszer magukért is tegyenek valamit — jobban vagy ma ? — kérdé­zina, mi­közben átkarolta anyja nyakát és szomorúan ránézett. A beteg nem felelt, hanem a gyermek szeme közé tekintett és azt kérdezte: — Láttad már ma signora Gildát ? — Igen, papával oda kellett mennem. — Miről beszélt veled ? — Azt mondta, adjam át neked az üd­vözletét. — Hát papával miről beszélt? — Azt nem tudom — monda a gyermek félénken és megint megcsókolta a beteget. — Signora Gildát is úgy szereted mint engem ? •— Oh nem, mama, csak téged szeretlek, signora Gildát ki nem állhatom. . . . csak té­ged kívánlak, mama. ... A szegény gyermek csaknem sírva fakadt, egyszerűségében már keresztül látott volna ezen a szép, büszke signórán ? Signora Gilda már mint tizenkét éves leány magára vonta szépségével a figyel­met és polgári, de tisztességes családból való származása dacára nagy jövőt jósoltak neki, hogy szépségével szerencséjét megalapítja. Mint egy rózsabimbó, úgy fejlődött Gilda, ki testi szépségén kívül okos is volt. És útját megkezdte a megjósolt szerencse országa felé. Szép volt, gazdag akart lenni — kezét tehát a leggazdagabb osztályból való kéréi egyikének nyújtotta, egy 65 éves öregnek, a­ki öt év múltán szíves volt elhalálozni és őt nagy va­gyona örökösévé tenni. Most szép is volt, gaz­dag is volt — most eím után vágyott. Grófné akart lenni, a mihez kellő alkalom is kínálko­zott. Mikor Giuliát a lappangó kór mind köze­lebb vitte sírjához, úgy hogy látni lehetett hogy Silvani gróf rövid idő alatt özvegygyé lesz. Gilda, mint a beteg szomszédja, a legbuzgóbb látogatók közé tartozott, hogy vigasztalgassa és biztassa, hogy nemsokára meggyógyul. A be­tegeknek azonban gyakran éles szemük van. Giulia grófné is állotta csakhamar, kinek szól­nak tulajdonkép a vizitek. A gyermek hízelgéseit a gróf belépése sza­kította meg. Arrigo szép ember volt, karcsú alak, előkelő magatartással. — Hogy vagy ma, Giulia? kérdé Arrigo kezét csókolva. — Mindig egyformán! Az orvos biztat ugyan, de én tudom a legjobban, hogy vagyok. — Csak el ezekkel a gondolatokkal Gi­ulia ! A szebb időjárás javulást hoz szá­modra is. Ezután a gróf ugyanezen a közönyös han­gon a napi újságokról, a lapok híreiről kezdett beszélni s a beteg, kit imént az odavetett, sza­vak sértettek, lassan fölvidult és édes gyönyör töltötte el egész valóját, hogy férjét és gyerme­két itt érezheti egészen közel magához. A gróf csakhamar kifogyott mondandóiból és egy dara­big szünet következett. — Igaz, Giulia, még egy látogatást kell bejelentenem . . . Signora Gilda ma meg akar küzdeni unalmaddal. Valóban nagyon jó és szel­lemes asszony. A grófné jó kedve oda volt. — Nem állhatom ki ezt az asszonyt , nem óhajtom vendégemül. — Signora Gilda! jelentette a szolga. Alig hangzottak el e szavak, a gróf a hölgy felé sietett. — Kérem ne fáradjon — mondá Gilda el­ragadó hangon a grófhoz. Aztán a grófnéhoz fu­tott, a­ki nagy nehezen emelkedett föl fektéből s gyöngéden kérdezte: — Hogy érzed ma magadat? — Ma kissé rosszabbul. — Istenem, mennyire szánlak, te szegényke, — mondá Gilda olyan hangon — melyet a beteg nem szenvedhetett. Azután az asztal mel­let helyet foglalt és oly hangon kezdett csevegni, mintha nem betegszobában, hanem boudok­jában lenne. Vig kacaja elnyomta a beteg sóhaját, vi­rágzó szépsége mellett a grófné halvány arca még természetellenesebbnek, még beesettebbnek látszott. Gilda csakugyan nagyon szép volt s nem csoda, hogy a gróf elszédült láttára. Gö­rög homloka és orra, fekete haja, sötét szeme istennőhöz tették hasonlóvá. A grófné fölnézett fekhelyéről a szép párra. Mily szép volt ez az asszony s hogy gyűlölte ő! Arrigó bizonyosan megnősül újra az ő halála után — ah, de ne ez legyen „az“. Ne ez ! Gyűlölte, nem tudott arcára nézni, nem szenvedhette hangját. És ez legyen az ő gyermekének az anyja ? Ez foglalja el az ő helyét a gyermek­­mellett ? Mi lenne a szegény árvából! Ez a gondolat kétségbeejtette és bor­zalmában behunyta szemeit. Ah, ez a hang! Most nem látta arcát, alakját, ah, de ez a hang úgy ,i­­ h L A P 1891. junius fi A D. K. E. ügye. — Levél a szerkesztőhöz. — T. szerkesztő ur! Ugyanazon elemek, melyek az elkeresztelési harcot színre hozták, jónak és haza­fias dolognak tartották e harcot nemzeti kultúrái kér­désben folytatni, izgatva a D. K. E. ellen. Azon

Next