Pesti Hírlap, 1891. október (13. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-01 / 269. szám

___________________ volna, hogy kizárjon valakit és épen hazánknak egy nagy fiát az állampolgárok közül, kinyilatkoz­tatta, hogy mindazok, kik ha nem is a törvényben szorosan előírt módon, de az érintkezést hazai ható­ságainkkal fentartották, nézete szerint az állam­­polgárságot megtartották és rájuk nézve a tíz év megszakítva lett. Ezzel azonban nem elégedtek meg, hanem folytonosan jöttek és sürgettek és midőn én tisztán a magam nevében november havában utoljára nyi­latkoztam, bár határozottan megmondtam, hogy én semmi újat mondani nem akarok és csak ismételni kívánom azt, a­mit már máskor mondottam, látnom kellett, hogy azt következtetik szavaimból, mintha megígértem volna, hogy minél előbb egy novellát fo­gok előterjeszteni csak azért, hogy ezen szakasz értelme egy férfiúra nézve megváltoztattassák. Mint­hogy ez szándékomban nem volt, rögtön gondos­­kodtam arról, hogy ez megh­assék és megvallom őszintén, hogy ha csakis az ellenzéki hírlapok és szónokok hitték vagy hirdették volna ezt, talán nem helyeztem volna rá súlyt, mert megszoktam nemcsak mint miniszter, de mint egyszerű képviselő is, hogy minden szavamat, minden nyilatkozatomat félreértik vagy félremagyarázzák ellenfeleim. (Tetszés.) Bizonyosan ezt fogják tenni mai nyilatkozatommal is. (Derültség.) De mert azt kellett látnom, hogy némelyek politikai barátaim közül, vagy hogy olyanok, kiket ha ezek közé nem számíthatok is, de a­kik irántam elfogulatlanok, sőt rokonszenvvel viseltetnek, azon hitben voltak, hogy én eziránt pozitív ígéretet tettem, már meg kellett gondolnom a következéseket, közbe­jött a mindnyájunk által ismert turini levél, mely kimondja, hogy azt, a­mit a magyar törvényhozás 1867 óta a közjogi alapon teremtett és teremteni fog, az illető nagy férfiú, semmisnek és érvénytelen­nek tekinti és e mellett oly kifejezésekkel él az iránt, a ki nemcsak koronás királya Magyarországnak, de a­kit pártkülönbség nélkül a nemzet szeretete és hódolata környez. (Élénk éljenzés!) A­melylyekkel élni sehol e világon annak, ki állampolgár akar lenni, az ország fejéről nem szabad. (ügy van!) Azt hiszem, hogy ez higgadt megfontolás mel­lett kellő tápot szolgáltathatott volna arra, hogy még ha tettem volna is ígéretet, ne érezzem magamat kötelezve ígéretemet beváltani. (Úgy van !) Mert ha valakinek nagy múltja van s bizony­nyal Kossuthnak nagy múltja van — ha valaki ha­zája történelmének egy kimagasló alakja — s ő bizonyára ez, s az is marad, bármennyire is vissza­élnek nevével azok, kik magukat barátjainak hirdetik, de olyan nagy senki sem lehet sehol a világon, hogy nagyobb legyen mint maga a nemzet, mert a nemzet nem egyéb, mint az állampolgárainak összessége egye­sülve a koronás királylyal, (Úgy van !) de még kellett gondolkoznom, hogy azon tapasztalatok után, me­lyekre röviden hivatkoztam, nemcsak ellenfeleim közt, de más körökben is fen fog állani a gyanú, hogy én ezen levelet kibúvó ajtóul használom arra, hogy sza­vam beváltása nélkül kormányon maradjak, oly do­log mit saját lelki énem sem bír magára vállalni, megerősített azonban szándékomban a kötelességérzet, mert erős a meggyőződésem, hogy a mely kormány­­férfira nézve, kiről nem csak ellenfelei hirdetik,­­ szerette rideg modorát, a fölebbvaló szókimondását, s a kezelő urak kíméletlenségét. Ahol hivatása köré­ben visszásságot, hűtlen kezelést talált, könyörtelenül leleplezte és pelengérre állította,­­ amivel sokat használt a közügynek, de átkozottul keveset magá­nak. Így leplezte le a nemzeti színháznál báró Orczy megbuktatásával az ottani korrumpált viszonyokat, a­minek számára pillanatnyi diadal után az a következ­ménye volt, hogy meg kelle válni az intézettől. Ezu­tán az uj népszínházhoz került rendezőül, majd a kolozsvári nemzeti színházhoz, de mindenütt összeüt­között az intézőkkel s végre hosszas bolyongás után a vénség, az elöregedés kivette kezéből a vándorbo­tot, a könnyű útitáskát s azt mondta: eredj vén ko­médiás pihenni száraz, perette habáraidon. * A színész alkonya... Eljő az utolsó vándorút, melyről az öreg Lear fáradtan, betegen vánszorog haza odújába, hogy többé sohase lépjen a színpadra. Keserű humorral, könyekre indító pajzánsággal be­szél a rettentő nyomorról, mely az utolsó „művészi után“ kísérte. Az üres színházakról, a sárga répán élő színészekről, a hideg felvidéki városokról, a kemény­szívű vendéglősről, meg a jószívű tót sütő legényről, a­ki a maga jó szántából fut be a beteg „mágikus­­nak“. Epésen, megtörtén húzódik föl a fővárosba s itt még mindig tervezgetve, színdarabokat írva, költe­ményeket dramatizálva (Pósa Lajossal együtt dolgozta föl látványos darabbá Petőfi „János vitézét“), színi iskolát alapítva, és mindig csalódva ábrándjaiban halad a sir felé. Hányatott életének utolsó keserves aggályait a kormány- és intendáns-válságok ck­ozták, mert ha erre valamit ad, gyenge ember,­­ de jó barátai elhiszik azt, hogy kibúvó árán is akar kor­mányon maradni, az több, mint magyar miniszter­­elnök nehéz helyzetben, benn az országban sokszor és a monarchia másik államával közös viszonyban soha többé kötelességét sikerrel nem tudja teljesí­teni. (Úgy van!) Nem képzelek pedig szerencsétle­nebb és szánandóbb embert, mint egy minisztert, ki ott ülni tud, de hatása, tekintélye többé nincs. Elhatározásomat megkönyítette némely körül­mény is. Az egyik az volt, ami ma is érintetett, hogy habár formailag, még volt is deficit, de mindenki tudta az országban, hogy lényegesen az egyensúly helyre van állítva. (Éljenzés) s hogy ez által eléretett egyike azon céloknak, melyeknek elérhetése végett akkor a fúziónak részese és később a kormánynak tagja lettem. (Éljenzés.) A második az, hogy tudtam, hogy minden meg­rázkódtatás nélkül átmegy az ország kormányzata oly férfiak kezébe, kiknek úgy jellemét, mint hazafi­­ságát ismertem. A harmadik nem csekélyebb az, hogy biztos lehettem az iránt is, hogy a szabadelvű párt az ő nagyságában és tömörségében ez­által megingattatni nem fog, mert higgyék el uraim, hogy már régebben, midőn ismételten foglalkoztam a visszavonulás gon­dolatával, a legnagyobb akadály, mely ebben meggá­tolt, az volt, hogy nem saját ítéletem, de a pártnak igen befolyásos és oly tagjainak szavai szerint, kik a pártot jól ismerték, abban az időben könnyen a párt bomlására vezethetett volna. (Helyeslés.) Már­pedig, uraim, támadhatják a többséget, le­het kifogás az ellen, hogy van tömör többség — ter­mészetes, az a­ki maga szeretne többséggé válni, ezt mindig meg fogja támadni; de higgyék el és tudom elhiszi mindenki, ki ismeri a parlamentarizmus ter­mészetét, hogy sehol e világon, de kivált nálunk egészséges parlamentarizmus, szilárd kompakt több­ség nélkül nem is képzelhető. (Úgy van!). Ezeket el­mondva megjegyzem még, hogy nagy öncsalódásban élnek azon urak, kik azt hiszik, hogy visszavonulá­somnak indokai az a nem mindig épen kíméletes, sőt néha a parlamentből az utcára is kivitt támadásai voltak. (Élénk tetszés). Ellenkezőleg­ ezen körülmény hónapokkal hátráltatta elhatározásom érvényesítését, mert merem mondani, hogy hosszú közpályámon so­ha nem volt természetem a támadások elől kitérni és remény­em istentől, nem engedi meg, hogy köz­pályán éljek, hogy ha egyszer úgy elgyöngültem, hogy ez természetemmé lehessen. (Hosszas éljenzés és taps). Meg kell azonban mondanom, hogy bizonyos némely ellenzéki állítások is (Halljuk! Halljuk!) Ugyanis mindnyájan emlékszünk reá, egy időben az volt a szokás írni és mondani az ellenzék részéről, hogy hiszen mi is sajnáljuk, hogy a parlamenti vi­szonyok ide fajultak, mi is szeretjük ezt és óhajtjuk, hogy máskép legyen és a­­mint Tisza Kálmán el­ment, minden rendbe jő. Én t. barátaim ebben nem nagyon biztam, de meggondoltam, hogy ez vagy be­következik, vagy nem következik be. (Halljuk ! Hall­juk !) Ha bekövetkezik , oly haszon lesz a köz­ügyre nézve, hogy ezzel szemben nem az én, de bár­mely más miniszter visszalépése tekintetbe sem jö­het. Ha nem következik be, akkor legalább az úr-Valahányszor új miniszter ült a belügyi székbe, az mindjárt azzal kezdte a költségvetés rendezését, hogy az öreg művésznek a nemzeti színháztól nyert cse­kély kegydiját leszállította s ha az intendánsokra rámor­dult a parlament, hogy pazarlók, vették a kék ceruzát és renomméjuk helyreállítására menten kihúztak az öreg kegydijából pár száz forintot. Egészen megindító volt látni a szegény művészt, hogy remegett minden kor­mányválság hirére, holott dühös szélsőbali volt s mint féltette az intendánsokat, holott alapjában mind­nyáját guillotinera szánta. Életének legszomorubb napja volt az, mikor most tavaszszal Szapáry egészen meg­vonta a kegydijat tőle, s hogy néhány tekintélyes képvi­selő a művész érdekében közbenjárt, a miniszter azt fe­lelte : lehetetlen tovább fizetni a díjat, mert eddig is egy detektív helyett kapta. Ah, ez volt a kegyelem­döfés! Detektív helyett! Napokig elhúzódott, még a rendes asztaltársaságába se jött el, s szemeivel csak­nem felöklelte azt, a­ki mégis elébe került. Detektív helyett! Most már nyugszik a nyughatatlan. Nem törő­dik többé már vele, hogy az ő kegydíjával, vagy anélkül akarják-e helyreállítani az államháztartást a kormányférfiak ? Még csöndesebbé vált a már amúgy is nagyon csöndes lázongó. De mi, a kik ismerjük művészetét, igaz sajnálattal látjuk, mint száll vele sirba egy egész tábor Shakespeare-, s Moliére-alak, melyeket oly megragadón alakított, s kik ismertük az embert, igaz fájdalommal állunk a koporsó előtt, mely azt zárja falai közé, kit annyian félreismertek, s ki alapjában egyenes és nemes szivü ember volt. szág közvéleménye meggyőződött a jövő­vel szemben is, hogy van-e valami lényege an­­nak az állításnak, hogy többet egyetlen g­­rárfi sem lesz kénytelen az ily állítások­­ál feszélyezve érezni. (Úgy van !) Hogy visszalépésem után mi történt, mennyire vált be az ígéret, talán mindnyák. Egy darabig volt valami fegyverszünet fény­­ben nagy figyelemmel lesték az ellenzéki és képviselők, hogy miképen bomlik majd fönt a szabadelvű párt. Mikor azonban ez maggy sem akart megtörténni, akkor neki állogy majd ők löknek talán egyet rajta. (Halljuk !) Egyszer azt hirdették, hogy a miniszteri ha­­sonlott saját kebelében. Máskor meg azt is, hogy hol egy, hol más klikk fondorkodik az a kormány ellen. Sőt megtiszteltek engencül, hogy még Tisza-klikkről is beszéltek. Hát­­ megvallom, sokra kész voltam az ellenzőül, de hogy azt tegyék föl rólam, hogy én lelki el akarjam hitetni felőlem, hogy én maga eszköze annak, hogy megbomoljon az, a­l­­hozásában magam is fáradoztam : ez néne­­zett. No de, mert ezen mindenféle hitesze­­hogy sem akarlak eredményre vezetni,­r­a, hogy ezen, reményeikben csalatkozott uraik elveszíteni hidegvérüket és újonan megi a szenvedélyes támadást. Az ellenzék nagy ré­­széről tudjuk, hogy az utolsó hónapokba az az obstrukció, melyet néha tagadtak, máal­­lottak, sőt a melylyel néha dicsekedtek ..) és a­melyet az országgyűlés végső szakel­­lenzék másik árnyalata is — nem mondy épen helyeselt, de fölemelte áldó kezét ak­­ciót csinálók fejére. (Úgy van !) S itt meg kell jegyeznem, mert is el­­hozatott, hogy hiszen csinált obstrukciót al­­közép is és némelyek állítása szerint, am­a­­tőre, másoké szerint, résztvevő tagja T, uraim ! Hogy vezére lettem volna, azt mira, hogy nem igaz, sőt évekkel ezelőtt a képen nyilatkoztattam ki, mennyire kedvünk elsíu­­tattunk mi bele abba az obstrukcióba, meg­­történt, az tény. De nézzük meg kissé elér­­jön a helyzet tökéletesen egyforma-e? A or­­­szággyűlési ciklus végén állottunk, ami meg­­akadályozott ugyan egyes törvényhozási de nagy reformtörvények létrehozásáról már a országgyűlés alatt szó sem lehetett. Mi, hogy az ellenkező áll, akkor nagyszámú á­­gainak megvédésről volt szó. Ma azon kérdésben, mely az olcstul megakasztatott, azoknak, kikről egyedül a­­dani, hogy jogot veszítenek, a megyei fi­satoknak többsége a törvényjavaslat mellő­zött. Mert azt csak tudják azok az urak­­, ha jogvesztés van, ez csak a megyei­­t illetheti, de még a közvetett választás a magát a népet, mert hisz a bizottságoknak­­­int fele, befolyásban sokszor túlnyomó r­­icsekből áll . (Úgy van! Úgy van !) de kü­­lönbségre rámutatok, nem akarom együtt­­vonni azt, a­mit évekkel azelőtt hasonló­mertem, hogy az obstrukció fegyvere akkor is hiba volt és nem akarom is azt, a­mit hasonlóképen sokszor kimondta ország közvéleménye az ő érettségének gának adott igazságos kifejezést akkor,­­ alkalommal a legközelebbi választás­­rólbelül egy­negyedét azoknak, in­strukciót csinálták, otthon felejtette.­ De midőn ezt kimondom, nem­­ rossz néven, ha kimondom, hogy rosszat még kevésbbé menthető obstrukciót és kit az óhajomat, hogy az ország közvélemés ép oly igazságos azok iránt, kik most­­ mint volt azok iránt, kik akkor csiná­­ltrukciót. (Élénk tetszés.) Még, talán vissza is élve jóságukkal Halljuk !) egy pár kérdéshez kivánok röv. (Halljuk ! Halljuk !) Az egyik a külügyi helyzet, v időben széles ez országban, mindenütt , sok nyugtalanságot okozott, habár úgy b e nyugtalanság ma m­ár némileg szünők mindig azt tartottam, hogy a külügyi hely­­nyes konkrét jelenségekkel szemben met­­ban, mentői kevesebbet beszéljenek olyan uj jelenségek minden árnyalatába beava­­nok, s ezen szabályt megtartom magam­­ is fogok isten tudja miféle konkrét bírálat jóslatokba bocsátkozni a jelen külügyi de emlékeztetem t. barátaimat, hogy többe m, mióta soha senki nem mondhatja. Jót , hogy a béke megzavarva nem lesz és­­ voltak jelenségek, még komolyabbak, mi­­nt ők, voltak olyanok, melyek aggasztották két és a békét fentartani mégis­­ én legalább semmi okot nem­­; hogy az ép úgy ne sikerülhessen most,­­ sikerült a múltban (Tetszés). Ha azonban kétségtelen az, hogy a feszült külügyi hel áldozatot követel minden nemzett­­ünk is, mert ily helyzetben nem lehet s­gadni azt, a mi az ország védelmére okve P­ESTI HÍRLAP 1891. ok

Next