Pesti Hírlap, 1891. október (13. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
___________________ volna, hogy kizárjon valakit és épen hazánknak egy nagy fiát az állampolgárok közül, kinyilatkoztatta, hogy mindazok, kik ha nem is a törvényben szorosan előírt módon, de az érintkezést hazai hatóságainkkal fentartották, nézete szerint az állampolgárságot megtartották és rájuk nézve a tíz év megszakítva lett. Ezzel azonban nem elégedtek meg, hanem folytonosan jöttek és sürgettek és midőn én tisztán a magam nevében november havában utoljára nyilatkoztam, bár határozottan megmondtam, hogy én semmi újat mondani nem akarok és csak ismételni kívánom azt, amit már máskor mondottam, látnom kellett, hogy azt következtetik szavaimból, mintha megígértem volna, hogy minél előbb egy novellát fogok előterjeszteni csak azért, hogy ezen szakasz értelme egy férfiúra nézve megváltoztattassák. Minthogy ez szándékomban nem volt, rögtön gondoskodtam arról, hogy ez meghassék és megvallom őszintén, hogy ha csakis az ellenzéki hírlapok és szónokok hitték vagy hirdették volna ezt, talán nem helyeztem volna rá súlyt, mert megszoktam nemcsak mint miniszter, de mint egyszerű képviselő is, hogy minden szavamat, minden nyilatkozatomat félreértik vagy félremagyarázzák ellenfeleim. (Tetszés.) Bizonyosan ezt fogják tenni mai nyilatkozatommal is. (Derültség.) De mert azt kellett látnom, hogy némelyek politikai barátaim közül, vagy hogy olyanok, kiket ha ezek közé nem számíthatok is, de akik irántam elfogulatlanok, sőt rokonszenvvel viseltetnek, azon hitben voltak, hogy én eziránt pozitív ígéretet tettem, már meg kellett gondolnom a következéseket, közbejött a mindnyájunk által ismert turini levél, mely kimondja, hogy azt, amit a magyar törvényhozás 1867 óta a közjogi alapon teremtett és teremteni fog, az illető nagy férfiú, semmisnek és érvénytelennek tekinti és e mellett oly kifejezésekkel él az iránt, a ki nemcsak koronás királya Magyarországnak, de akit pártkülönbség nélkül a nemzet szeretete és hódolata környez. (Élénk éljenzés!) Amelylyekkel élni sehol e világon annak, ki állampolgár akar lenni, az ország fejéről nem szabad. (ügy van!) Azt hiszem, hogy ez higgadt megfontolás mellett kellő tápot szolgáltathatott volna arra, hogy még ha tettem volna is ígéretet, ne érezzem magamat kötelezve ígéretemet beváltani. (Úgy van !) Mert ha valakinek nagy múltja van s bizonynyal Kossuthnak nagy múltja van — ha valaki hazája történelmének egy kimagasló alakja — s ő bizonyára ez, s az is marad, bármennyire is visszaélnek nevével azok, kik magukat barátjainak hirdetik, de olyan nagy senki sem lehet sehol a világon, hogy nagyobb legyen mint maga a nemzet, mert a nemzet nem egyéb, mint az állampolgárainak összessége egyesülve a koronás királylyal, (Úgy van !) de még kellett gondolkoznom, hogy azon tapasztalatok után, melyekre röviden hivatkoztam, nemcsak ellenfeleim közt, de más körökben is fen fog állani a gyanú, hogy én ezen levelet kibúvó ajtóul használom arra, hogy szavam beváltása nélkül kormányon maradjak, oly dolog mit saját lelki énem sem bír magára vállalni, megerősített azonban szándékomban a kötelességérzet, mert erős a meggyőződésem, hogy a mely kormányférfira nézve, kiről nem csak ellenfelei hirdetik, szerette rideg modorát, a fölebbvaló szókimondását, s a kezelő urak kíméletlenségét. Ahol hivatása körében visszásságot, hűtlen kezelést talált, könyörtelenül leleplezte és pelengérre állította, amivel sokat használt a közügynek, de átkozottul keveset magának. Így leplezte le a nemzeti színháznál báró Orczy megbuktatásával az ottani korrumpált viszonyokat, aminek számára pillanatnyi diadal után az a következménye volt, hogy meg kelle válni az intézettől. Ezután az uj népszínházhoz került rendezőül, majd a kolozsvári nemzeti színházhoz, de mindenütt összeütközött az intézőkkel s végre hosszas bolyongás után a vénség, az elöregedés kivette kezéből a vándorbotot, a könnyű útitáskát s azt mondta: eredj vén komédiás pihenni száraz, perette habáraidon. * A színész alkonya... Eljő az utolsó vándorút, melyről az öreg Lear fáradtan, betegen vánszorog haza odújába, hogy többé sohase lépjen a színpadra. Keserű humorral, könyekre indító pajzánsággal beszél a rettentő nyomorról, mely az utolsó „művészi után“ kísérte. Az üres színházakról, a sárga répán élő színészekről, a hideg felvidéki városokról, a keményszívű vendéglősről, meg a jószívű tót sütő legényről, aki a maga jó szántából fut be a beteg „mágikusnak“. Epésen, megtörtén húzódik föl a fővárosba s itt még mindig tervezgetve, színdarabokat írva, költeményeket dramatizálva (Pósa Lajossal együtt dolgozta föl látványos darabbá Petőfi „János vitézét“), színi iskolát alapítva, és mindig csalódva ábrándjaiban halad a sir felé. Hányatott életének utolsó keserves aggályait a kormány- és intendáns-válságok ckozták, mert ha erre valamit ad, gyenge ember, de jó barátai elhiszik azt, hogy kibúvó árán is akar kormányon maradni, az több, mint magyar miniszterelnök nehéz helyzetben, benn az országban sokszor és a monarchia másik államával közös viszonyban soha többé kötelességét sikerrel nem tudja teljesíteni. (Úgy van!) Nem képzelek pedig szerencsétlenebb és szánandóbb embert, mint egy minisztert, ki ott ülni tud, de hatása, tekintélye többé nincs. Elhatározásomat megkönyítette némely körülmény is. Az egyik az volt, ami ma is érintetett, hogy habár formailag, még volt is deficit, de mindenki tudta az országban, hogy lényegesen az egyensúly helyre van állítva. (Éljenzés) s hogy ez által eléretett egyike azon céloknak, melyeknek elérhetése végett akkor a fúziónak részese és később a kormánynak tagja lettem. (Éljenzés.) A második az, hogy tudtam, hogy minden megrázkódtatás nélkül átmegy az ország kormányzata oly férfiak kezébe, kiknek úgy jellemét, mint hazafiságát ismertem. A harmadik nem csekélyebb az, hogy biztos lehettem az iránt is, hogy a szabadelvű párt az ő nagyságában és tömörségében ezáltal megingattatni nem fog, mert higgyék el uraim, hogy már régebben, midőn ismételten foglalkoztam a visszavonulás gondolatával, a legnagyobb akadály, mely ebben meggátolt, az volt, hogy nem saját ítéletem, de a pártnak igen befolyásos és oly tagjainak szavai szerint, kik a pártot jól ismerték, abban az időben könnyen a párt bomlására vezethetett volna. (Helyeslés.) Márpedig, uraim, támadhatják a többséget, lehet kifogás az ellen, hogy van tömör többség — természetes, az aki maga szeretne többséggé válni, ezt mindig meg fogja támadni; de higgyék el és tudom elhiszi mindenki, ki ismeri a parlamentarizmus természetét, hogy sehol e világon, de kivált nálunk egészséges parlamentarizmus, szilárd kompakt többség nélkül nem is képzelhető. (Úgy van!). Ezeket elmondva megjegyzem még, hogy nagy öncsalódásban élnek azon urak, kik azt hiszik, hogy visszavonulásomnak indokai az a nem mindig épen kíméletes, sőt néha a parlamentből az utcára is kivitt támadásai voltak. (Élénk tetszés). Ellenkezőleg ezen körülmény hónapokkal hátráltatta elhatározásom érvényesítését, mert merem mondani, hogy hosszú közpályámon soha nem volt természetem a támadások elől kitérni és reményem istentől, nem engedi meg, hogy közpályán éljek, hogy ha egyszer úgy elgyöngültem, hogy ez természetemmé lehessen. (Hosszas éljenzés és taps). Meg kell azonban mondanom, hogy bizonyos némely ellenzéki állítások is (Halljuk! Halljuk!) Ugyanis mindnyájan emlékszünk reá, egy időben az volt a szokás írni és mondani az ellenzék részéről, hogy hiszen mi is sajnáljuk, hogy a parlamenti viszonyok ide fajultak, mi is szeretjük ezt és óhajtjuk, hogy máskép legyen és amint Tisza Kálmán elment, minden rendbe jő. Én t. barátaim ebben nem nagyon biztam, de meggondoltam, hogy ez vagy bekövetkezik, vagy nem következik be. (Halljuk ! Halljuk !) Ha bekövetkezik , oly haszon lesz a közügyre nézve, hogy ezzel szemben nem az én, de bármely más miniszter visszalépése tekintetbe sem jöhet. Ha nem következik be, akkor legalább az úr-Valahányszor új miniszter ült a belügyi székbe, az mindjárt azzal kezdte a költségvetés rendezését, hogy az öreg művésznek a nemzeti színháztól nyert csekély kegydiját leszállította s ha az intendánsokra rámordult a parlament, hogy pazarlók, vették a kék ceruzát és renomméjuk helyreállítására menten kihúztak az öreg kegydijából pár száz forintot. Egészen megindító volt látni a szegény művészt, hogy remegett minden kormányválság hirére, holott dühös szélsőbali volt s mint féltette az intendánsokat, holott alapjában mindnyáját guillotinera szánta. Életének legszomorubb napja volt az, mikor most tavaszszal Szapáry egészen megvonta a kegydijat tőle, s hogy néhány tekintélyes képviselő a művész érdekében közbenjárt, a miniszter azt felelte : lehetetlen tovább fizetni a díjat, mert eddig is egy detektív helyett kapta. Ah, ez volt a kegyelemdöfés! Detektív helyett! Napokig elhúzódott, még a rendes asztaltársaságába se jött el, s szemeivel csaknem felöklelte azt, aki mégis elébe került. Detektív helyett! Most már nyugszik a nyughatatlan. Nem törődik többé már vele, hogy az ő kegydíjával, vagy anélkül akarják-e helyreállítani az államháztartást a kormányférfiak ? Még csöndesebbé vált a már amúgy is nagyon csöndes lázongó. De mi, a kik ismerjük művészetét, igaz sajnálattal látjuk, mint száll vele sirba egy egész tábor Shakespeare-, s Moliére-alak, melyeket oly megragadón alakított, s kik ismertük az embert, igaz fájdalommal állunk a koporsó előtt, mely azt zárja falai közé, kit annyian félreismertek, s ki alapjában egyenes és nemes szivü ember volt. szág közvéleménye meggyőződött a jövővel szemben is, hogy van-e valami lényege annak az állításnak, hogy többet egyetlen grárfi sem lesz kénytelen az ily állításokál feszélyezve érezni. (Úgy van !) Hogy visszalépésem után mi történt, mennyire vált be az ígéret, talán mindnyák. Egy darabig volt valami fegyverszünet fényben nagy figyelemmel lesték az ellenzéki és képviselők, hogy miképen bomlik majd fönt a szabadelvű párt. Mikor azonban ez maggy sem akart megtörténni, akkor neki állogy majd ők löknek talán egyet rajta. (Halljuk !) Egyszer azt hirdették, hogy a miniszteri hasonlott saját kebelében. Máskor meg azt is, hogy hol egy, hol más klikk fondorkodik az a kormány ellen. Sőt megtiszteltek engencül, hogy még Tisza-klikkről is beszéltek. Hát megvallom, sokra kész voltam az ellenzőül, de hogy azt tegyék föl rólam, hogy én lelki el akarjam hitetni felőlem, hogy én maga eszköze annak, hogy megbomoljon az, alhozásában magam is fáradoztam : ez nénezett. No de, mert ezen mindenféle hiteszehogy sem akarlak eredményre vezetni,ra, hogy ezen, reményeikben csalatkozott uraik elveszíteni hidegvérüket és újonan megi a szenvedélyes támadást. Az ellenzék nagy részéről tudjuk, hogy az utolsó hónapokba az az obstrukció, melyet néha tagadtak, máallottak, sőt a melylyel néha dicsekedtek ..) és amelyet az országgyűlés végső szakellenzék másik árnyalata is — nem mondy épen helyeselt, de fölemelte áldó kezét akciót csinálók fejére. (Úgy van !) S itt meg kell jegyeznem, mert is elhozatott, hogy hiszen csinált obstrukciót alközép is és némelyek állítása szerint, amatőre, másoké szerint, résztvevő tagja T, uraim ! Hogy vezére lettem volna, azt mira, hogy nem igaz, sőt évekkel ezelőtt a képen nyilatkoztattam ki, mennyire kedvünk elsíutattunk mi bele abba az obstrukcióba, megtörtént, az tény. De nézzük meg kissé elérjön a helyzet tökéletesen egyforma-e? A országgyűlési ciklus végén állottunk, ami megakadályozott ugyan egyes törvényhozási de nagy reformtörvények létrehozásáról már a országgyűlés alatt szó sem lehetett. Mi, hogy az ellenkező áll, akkor nagyszámú ágainak megvédésről volt szó. Ma azon kérdésben, mely az olcstul megakasztatott, azoknak, kikről egyedül adani, hogy jogot veszítenek, a megyei fisatoknak többsége a törvényjavaslat mellőzött. Mert azt csak tudják azok az urak, ha jogvesztés van, ez csak a megyeit illetheti, de még a közvetett választás a magát a népet, mert hisz a bizottságoknakint fele, befolyásban sokszor túlnyomó ricsekből áll . (Úgy van! Úgy van !) de különbségre rámutatok, nem akarom együttvonni azt, amit évekkel azelőtt hasonlómertem, hogy az obstrukció fegyvere akkor is hiba volt és nem akarom is azt, amit hasonlóképen sokszor kimondta ország közvéleménye az ő érettségének gának adott igazságos kifejezést akkor, alkalommal a legközelebbi választásrólbelül egynegyedét azoknak, instrukciót csinálták, otthon felejtette. De midőn ezt kimondom, nem rossz néven, ha kimondom, hogy rosszat még kevésbbé menthető obstrukciót és kit az óhajomat, hogy az ország közvélemés ép oly igazságos azok iránt, kik most mint volt azok iránt, kik akkor csináltrukciót. (Élénk tetszés.) Még, talán vissza is élve jóságukkal Halljuk !) egy pár kérdéshez kivánok röv. (Halljuk ! Halljuk !) Az egyik a külügyi helyzet, v időben széles ez országban, mindenütt , sok nyugtalanságot okozott, habár úgy b e nyugtalanság ma már némileg szünők mindig azt tartottam, hogy a külügyi helynyes konkrét jelenségekkel szemben metban, mentői kevesebbet beszéljenek olyan uj jelenségek minden árnyalatába beavanok, s ezen szabályt megtartom magam is fogok isten tudja miféle konkrét bírálat jóslatokba bocsátkozni a jelen külügyi de emlékeztetem t. barátaimat, hogy többe m, mióta soha senki nem mondhatja. Jót , hogy a béke megzavarva nem lesz és voltak jelenségek, még komolyabbak, mint ők, voltak olyanok, melyek aggasztották két és a békét fentartani mégis én legalább semmi okot nem; hogy az ép úgy ne sikerülhessen most, sikerült a múltban (Tetszés). Ha azonban kétségtelen az, hogy a feszült külügyi hel áldozatot követel minden nemzettünk is, mert ily helyzetben nem lehet sgadni azt, a mi az ország védelmére okve PESTI HÍRLAP 1891. ok