Pesti Hírlap, 1892. február (14. évfolyam, 32-60. szám)

1892-02-01 / 32. szám

t rokonszenvessé bírta tenni. E magas tenorszerepet Dawison vitte diadalra, az utcai énekesnő hálás címszerepét Rochelle k. a., a király nehéz személyesítését Perlusz dicséretesen oldották meg. A közönség osztatlan lelkesedéséről már beszámoltunk. * (Színészet a vidéken.) Hódmezővásárhelyen szinügyi bizottság alakult, mely azon is fárad, hogy a város, Cegléd, Félegyháza, Halas és Nagykörös színi kerületté szövetkezzenek. A városi színházat a nyárra Pesti Ihász Lajos nyerte el. — Szatmári eléggé látogatják az új színházat. Mezei Gizella, a társulat naivája, már is kedvence a közönségnek. Kömley Gyula, Tóth , Antal, Kalocsa Róza, Miklósi Ilonka, Sárközi Árpád, Bodroghi László, a társulat kiválóbb tagjai. * (Írói tulajdonjog megvédése.) Gerőfy Andor vidéki színigazgató azt az olcsó módját találta ki, illetve utánozta, az előadási jog megszerzésének, hogy egyszerűen nem kérdezte szabad-e, nem-e és szinte hozta az illető színműveket. Így tett a Csiky-féle „Nagymamával“ és az „Elektrával“ is; legutóbb Karcagon akarta előadatni a két darabot, a színházi ügynökség megkeresője azonban a rendőr-főkapitány előre kijelentette, hogy a két művet nem engedi elodatni, míg az igazgató meg nem szerzi az erre való jogot. * (Basoto nyilatkozik.) Zene iránt fogékony lelkek felsőbb kinyilatkoztatásnak érzik azt a zenét, amelyet Bülow János báró a zongorán, vagy a karnagyi emelvényen eléjük varázsol. A lángeszű művész azonban most kénytelen volt hírlapilag nyilatkozni. A művész közvetetlenségéből magyarázható, hogy indulatait nem bírja, nem is akarja hallgatás vagy udvarias formák alá rejteni; [ a múlt heti berlini filharmóniai hangversenyen, egy szimfóniái két tétele közt, annyian és akkora robajjal és oly vontatva távoztak, hogy Bülownak szokatlanul bosszúra kellett nyújtania a szünetet, ami persze a közönséget áhítatából, a zenészeket sodrukból kihozza. A sajtó azzal vádolta Bülow-t, hogy gorombán kifakadt; a művész most kinyilatkoztatja, hogy mindössze ennyit mondott a kíméletlen távozókról: „az ilyen zeneietlen nép próbára teszi az ember türelmét.“ * (A párisi „Théátre moderne“) valóban megfelel nevének, még eddig színpadon elő nem fordult dolgokat mutatva be. A bocsánat c. újdonsága, Gandillon darabja, két pompás víg felvonás után lehangoló keserű fordulattal végződik. Morisset, neje jelenlétében, nagy tűzzel igyekszik rábeszélni barátját a nősülésre; ez, két tűz közt, sejteti, hogy egy férjes nővel viszonya van s ezért nem nősülhet. Morisset most a megcsaltnak vélt férjet épen olyan buzgón készti párviadalra , de csakhamar megtudja, hogy csupán ő maga van megcsalva. Felforr a vére: válni akar. De az első rossz reggeli, a rendet fenntartó női kéz hiánya, a kényelemszeretet — rábírja a bocsánatra. * (Az orsz. m. képzőművészeti társulat) 1oztos sorsjegyeinek húzását vasárnap délután tartották meg. Jelen voltak : Tölgyessy Arthur elnöklete alatt, Jeszenszky Lajos 11. kerületi esküdt, mint kiküldött hatósági biztos, Stetka Gyula igazgatósági tag, Szmrecsányi Miklós titkár és Benke Gyula számvevő. Az eredmény a következő volt: I-fő nyeremény: „Erdő szélén“ Neogrády Antaltól 280 frt. A kihúzott sorsjegy száma : 602. II-ik nyeremény : „Városliget“ Mednyánszky László bárótól 230 frt, a k. i. sz. 503. III-ik nyeremény: „Lugas Abbáziában“ Lillon Leótól 180 frt, a k. s. sz. 1228. IV-ik nyeremény : „Tanulmány“ Ebner Lajostól 120 frt, a k. s. sz. 724. V-ik nyeremény: „Anarchista“ Margitay Tihamértól 109 frt 35 fr, a k. s. sz. 88. VI-ik nyeremény: „Tavaszi hangulat“ Brodszky Sándortól 100 frt, a k. s. sz. 1240. VII-ik nyeremény. ..Erdőrészlet“ Bacsák Györgytől 60 frt, a k. i. sz.4-54. A nyeremények vásárlására fordított összeg 1079 frt 35 kr. A képzőművészeti társulat az itt jelzett nyerő számokkal ellátott sorsjegyek birtokosainak a kisorsolt képeket bármikor kiszolgáltatja, a sorsjegy előmutatása mellett. A miniszterikig jóváhagyott szabályzat szerint a kisorsolt képek az esetre, ha a nyerő három hó alatt nem jelentkeznek, ismét a társulat tulajdonába mennek át. Illatos drámák. — Párisi levél. — St. Hilaire Barthélemy mondta: „A franciák a világ legokosabb és legélesebb látású népe, de ha egyszer megbolondulnak, nincs bolondabb nép náluk ezen a kerek földön.“ Erre a mondásra kellett gondolnunk, mikor a Theátre d’Art legutóbbi előadásának műsorát láttuk. Az előadásról e lapok már röviden megemlékeztek, de elég érdekes dolog, hogy bővebben is foglalkozzunk vele. A Theatre d’Art, mely a modern színház termében, a Poissoniére faubourgban játszik, merő ellentétben áll a Theatre libre-rel, mely tudvalevőleg a szélső realisztikus irány, a naturalizmus és elágazásai körébe tartozó műveket kultiválja. Mellesleg megjegyezve, ez irány ellenségei, kik megvetik a neorealisták és naturalisták ízlését, a skandináv és orosz költők irányát új elnevezésekkel tisztelték meg, mégpedig a bronchitisz, difteritisz és egyéb betegségek neveinek mintájára, skandinávitisznek és russzitisznek keresztelték. A Théatre d’Artban az idealizmus szélső baljainak szellemei hemzsegnek: szimbolisták, spiritiszták, okhalisták és misztikusok. Hogy mi minden történik itt, az már a szinlapról is látható, mely nem téveszthető össze a nálunk szokásos szinlapokkal. Nagy folyóirat, nyolc oldalas, rajzokkal és felvilágosító közleményekkel. A darabok csakugyan nagyon rászorulnak a magyarázatra. Profán ember még azt a nem egészen indok nélkül való óhaját is kifejezhetné, hogy a magyarázatokat is újabb jegyzetekkel közelebb hozzák az ép emberi elme körébe. Az előadáson, mely az idei szezont megnyitotta, néhány új francia nyelvre fordított trubadourdalon kívül három egy felvonásos drámát adtak, melyek egyikét a Franciaországban gyorsan népszerűvé lett, tehetséges belga, Maeterlinck Móric írta. A darab címe: „A vakok.11 A személyek felsorolása szó szerint a következő : Első vakon született. Második vakon született. Harmadik vakon született. Legidősebb vak. Ötödik vak. Hatodik vak. Legifjabb vak. Legifjabb vak nő. Őrült vak nő. Három imádkozó vak. A cselekvő személyek után ítélve, tehát a darab úgy látszik, nem alaptalanul viseli a címét. A változatosság talán arra indítja a szövetkezet egy fiatalabb tagját, hogy Hernyók című darabot ír. Személyek: Első hernyó, második hernyó, harmadik hernyó, a selyemhernyó, még egy hernyó. . . . Az est piéce de resistancéja az „Énekek éneke“ volt szellemi szerelem szinfoniája nyolc misztikus jelképes szakaszban és három parafrázisban. Fordította és színre alkalmazta Bonnard P. N. Zenéjét írta: Flamentt de Labrély. Szerepel két igazi (effektív) személy, a pásztorkirály és a pásztorkirályné, két kiegészítő és kitöltő (explézív) személy, Bölcs Salamon szelleme, Isten szelleme, a férj és nő kiválasztottjainak karai. A nagy alakú színlap kilenc hasábján iparkodnak a közönséget beavatni a remekmű titkaiba, de tartani lehet tőle, hogy a figyelmes olvasó, ha végig böngészte a kommentárt, nem lesz okosabb, mint annak előtte volt. A darab minden egyes részére nézve jelzik a valódi, misztikus és zenei jelentőséget és a „devisek“ és „parafrázisok“ mindegyikének külön jellege van. Hogy ezt jobban megértessék, minden szakaszt máskép „hangszerelnek“. Ez alatt nem kell közönséges zenei kíséretet gondolni ; az instrumentálás alatt a zenét, a díszleteket és az illatot kell érteni. Ez nem tréfa! E képek mindegyike alatt ugyanis a helyzetnek megfelelő illat ömlik a színpadon alkalmazott készülékből. Az első szakasz például így van beosztva: A szövegben az i és o betűk dominálnak ; a zene c-dur-bzo hangzik; a díszlet világos, a bíborpiros szin uralkodik; a készülékből tömjén füst gomolyog. A második részben az e és i betűké, majd az ó betűé az elsőség ; a zene d-dur; az uralkodó szin narancssárga, illat, ibolya. És így folytatódik minden hangnemen, színen és szagon át. A díszletek : világos sárga, világos zöld, világos kék, világos indigó, sötét indigó, világos violet, egész világos bíbor. Illatok: Jácint, liliom, akác, hóvirág, orgona, narancsvirág és jázmin. íme a jövő nagy drámája szóban, hangban, színben és illatban. És minden egyes képnél jelezve van a szó, hang, szín és illat instrumentálása: Orchestration du verbe, de la musique, de la couleur, du parfüm. És amint nálunk azt szokták jelezni, ki a rendező, itt azt jelentik, hogy az illatok instrumentálása Chardine Hadancourt utasításai szerint történt. Az a különös, hogy Parisban, hol legjobban hangoztatják azt, hogy a „nevetséges öl“, akadnak Rejtélyes utas. — Rendőri történet. — A központi személypályaudvar érkezési oldalán az egyik legügyesebb titkosrendőr végezte a szolgálatot vasárnap este. Az illetőt a titkosrendőrség nagytalentumú főnöke, Szombatfalvy Albert maga vezényelte ki, mert arról volt szó, hogy egy berlini sikkasztó érkezhetik meg, akinek a személyleírása nem volt valami pontos. Ügyes legény kellett tehát a gátra, aki az arckifejezésből, testmozdulatból s a ruhából is tud magának némi fogalmat alkotni az érkező utasok felől. A vonatok, beálltával az estnek, egymásután robogtak be s az érkező utasnépség nagy zajjal, a szokásos tolongással húzódott kifelé, hogy a frakkereket és a lóvasúti kocsikat megszállhassa. Mikor a kolozsvári vonatot is behozta az erősen ziháló mozdony, a titkosrendőr igen kevés gondot fordított az utasokra, úgy okoskodván, hogy ezen irányból a lesett ember bajosan érkezhetik. Mindazonáltal, hogy nem valami nagy figyelemmel kísérte az erdélyi részből érkező személyvonatot, jóformán semmi sem kerülte el figyelmét. És nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy az egyik harmadik osztályú kocsi ablakán egy kék szemüveget viselő, több nap óta nem borotválkozott utas, aki az egyik arcához nyomta a zsebkendőjét, bizonyos kutató, tekintettel néz ki. Az utas csakugyan vizsgálódott s látszott rajta, hogy addig nem akar kiszállani, amíg a perronon lévő közönség felől nem tájékozza magát. És kitűnt az is, hogy az arcát nem akarja mutogatni. A titkosrendőr egy szempillanat alatt tájékozta magát, de aztán úgy cselekedett, mintha egészen mással volna elfoglalva. Mintha a harmadik osztály különös utasát nem is vette volna észre. A gépész már-már ellengőzt adott, hogy a vonatot visszatolassa, mikor a kék szemüveges ember rászánta magát a kiszállásra. Bal kezében kis kézitáskát tartott, zsebkendőjét pedig a szája és orra alá tartotta, mintha a hűvös levegőtől a tüdejét féltené. Óvatosan nézett szét, egy-egy alak láttára megmegrezzent, amivel kétségtelenül elárulta, hogy ismerőssel egyáltalában nem akar találkozni s fölismeretlenül kivan elvonulni. A titkosrendőr, akinek éles szemeit az illető egyetlen mozdulata sem kerülte el, habozott. Az első gondolata az volt, hogy ott nyomban igazolásra szólítja föl, de azután más eszméje támadt. Arra határozta el magát, hogy követni fogja, így többet tudhat majd meg. A rejtélyes utas, aki egyébként igen megviseltnek látszott s nagyon is szánandó állapotban volt, igen kellemetlenül volt meglepve, midőn arról győződött meg, hogy az állomás előtt bérkocsi már nem várakozik. Hanem hát nem sokáig habozott. Megindult gyalog, a kerepesi ut irányában. A detektiv negyven-ötven lépésnyi távolról követte folytonosan. Az utas lassan, vigyázva haladt s egy ízben hirtelen megfordult, visszasietett és egy mellékutcába fordult be, kétségtelenül azért, mert valakivel, aki szemben ment vele, nem akart találkozni. A séta majdnem egy óra hosszáig tartott, mert a kékszemüveges ember a Duna környékéig ment és mert többször fordult be egy-egy oldal utcába, ilyenkor mindig sietve és aggodalmat árulva el. A titkosrendőr egészen elemében volt és reményfelhők vették körül. De foglalkoztatta a kíváncsiság is. Ki lehet ez az ember, aki lopva érkezett, aki magát fölismerhetlenné akarta tenni és aki készebb volt kerülőutat tenni, semhogy az ismerősök előtt fölismertté tegye magát ? Nagy lelkiismeret, nagy bűn nyomhatja neki a lelkét. Az aggódó, bujdosó ember útja a Dunánál végződött, egy háromemeletes bérház előtt, amelynek a kapuja már be volt zárva. Amig a rendőri felügyelet alatt álló utas csengetett és amig a házmester a kaput kinyitotta, addig a titkosrendőr iak odaérkezett. “ESTI HÍRLAP, 1892. február 1. emberek, kik elragadtatással nézik és szagolják ezeket a bolondságokat.