Pesti Hírlap, 1892. március (14. évfolyam, 61-91. szám)

1892-03-01 / 61. szám

Budapest, 1892. xmrévi. 61. (4735.) szám. Kedd, március 1. Előfizetési alatt: Egész évre Csiv . 14 írt — kr. Félévre . . . » — » Negyedévre ... 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » r. Egyes szám helyben 4 kr. ,t . , Vidéken 5 kr. ‘ Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budlapest, nádor-utca 7. sí, földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz­ I. emelet, hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő'. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektő­l fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak! Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A valuta szabályozása. Március 8-án megkezdik üléseiket Buda­pesten és Bécsben a valuta­reform ügyében ös­­­­­szehívott enquete­k. Mindkét pénzügyminiszter arra törekedett, hogy e szűkebb körű szakbi­zottságokban a lehető legjobban legyenek képvi­selve a szakkörök. Ismerjük már a kérdő pon­tokat, melyek az enquete­k elé fognak terjesz­tetni és látjuk a gazdag anyagot, melyet a pénzügyminiszter a meghívottak rendezésére bo­csát, hogy megkönnyítse feladatukat. Az alkotmányos jogállam helyesen teszi, ha minden fontosabb törvényhozási munkálat előkészítésénél igénybe veszi a szakkörök kivá­lóbb férfiainak tanácsát és kikéri véleményüket oly kérdésekben, melyekben akár mint az el­mélet, akár mint a gyakorlat emberei tájéko­zottsággal bírnak. A törvényhozás körében és különösen nálunk ez a tájékozottság főleg a pénzügyi kérdéseket illetőleg csak hézagosan van képviselve. Parlamentünkben még mindegyre a földbirtokos és a jogászelem dominál. Az iparnak, a kereskedelemnek, a pénzügyi szakér­telemnek csak egy pár hivatott képviselője ül benne. A kormány nagyon helyesen tette tehát, hogy a valuta­reformra vonatkozó javaslatok­­ előterjesztése előtt meghallgatni kívánja a szak­körök, a nagy pénzintézetek, a kereskedelem, a pénzügyi tudomány s az agrárius érdekek kiváló képviselőinek véleményét, noha W­ekerlének — mert hiszen ő viszi Magyarországgal együtt Ausztriát is a valuta-szabályozás útjára — bi­zonyára már huzamos idő óta megállapított programmja van e nagyfontosságú kérdésben. Nem is történhetett máskép. Wekerlének tisztában kellett­ lennie magában ezen és oly nagy horderejű, mint sok tekintetben fölötte ne­héz és kényes kérdés összes alapelveire nézve, mielőtt az osztrák kormány elé lépett tervével. Mindenkoron dicsőségére fog szolgálni Magyarországnak, hogy az oly sok ideig ne nyúlj hozzám­ virágnak tekintett valuta­reform a magyar kormány kezdeményezésére és állhatatos ösztönzésére jön létre a monarchiában. Hogy ezen ügyben mi voltunk a vezetők és nem a vezetettek. Hogy a magyar pénz­ügyminisztériumban kidolgozott me­morandumok és javaslatok alapján vette föl teendőinek programmjába az osztrák kormány is a valuta­ szabályozásának ügyét. A reformra nézve a pénzügyminiszterek­nek tehát meg­van már a maguk programmja, a­melytől, úgy hiszszük, a szakbizottságok ha­tározatai a lényeges pontokban aligha fognak eltérni. Nyílt titok pd., hogy a kormányok a va­luta­rendezésnél a tiszta aranyértéket akarják elfogadni alapul. Bizonyítja ezt többek között az osztrák hitelintézet igazgatójának lon­doni útja is, melynek célját az képezte, hogy az angol pénzvilág legmérvadóbb egyéniségeitől tá­jékozást szerezzen magának arra nézve, váljon az angol pénzügyi kormányzat és a londoni haute finánce köreiben minő vélemény áll fönn az aranyértékre fektetendő valuta­reformokat illetőleg ? Mindazonáltal a kormány óhajta megis­merni a szakkörök véleményét is s azért az en­­quete tagjai elé terjesztett kérdőpontok között az értékek megválasztásának kér­dése az első. Az is megállapított dolognak látszik a két pénzügyminiszter között, hogy bizonyos megha­tározott mennyiségű ezüstpénz forgalomba hozassák az aranyérték behozatala esetében. Következtetni lehet ezt abból, hogy az angol pénzpiacnak azon aggályait, mintha monarchiánk az aranyérték behozatala után minden ezüstjét a világpiacra dobná eladás végett, monarchiánk részéről Londonban azzal iparkodtak eloszlatni, hogy utalás történt ily ezüstértékű pénznek ter­vezett forgalomba hozatalára. Nem hisszük, hogy a szakbizottságok e kérdésben másként fognának gondolkozni, mint a pénzügyminiszte­rek. A kérdés tárgya csak az lehet, mily összeg­ben hozzuk forgalomba ezeket az ezüst cour­­ransokat. A harmadik kérdést illetőleg nincsenek támpontjaink arra, minő állást foglalt el e te­kintetben a kormány, hogy t. i. helyesli-e, hogy értékpénzre bármikor beváltható, kény­szerforgalommal el nem látott és nem kamatozó állami pénztárjegyek bizonyos mennyisége ho­zassák forgalomba ? De teljes okunk és jogunk van hinni, hogy e kérdésre csak igenlő lehet a felelet. A negyedik kérdés a reláció megálla­pítására vonatkozik ; arra t. i. hogy minő elvek alapján kellene érvényben levő forintunknak aranyra való átszámításánál eljárnunk. E nagy és sokszoros érdekeket érintő kérdésre bizo­nyára senki sem felelhet hivatottabban, mint oly szakbizottság, melyben kiválóan a gyakorlat férfiai vannak képviselve. Az ötödik és utolsó kérdés a p­é­n­­eg­y­­s­é­g­e­k megválasztására vonatkozik. Azt tart­juk, hogy e tekintetben fognak fölmerülni a legdivergensebb vélemények. Lesznek barátjai a frank- és a márkarendszernek. Az előbbi ké- A „PESTI HÍRLAP“ TAR­C fi JA Egy szív naplója. — Töredék. — Leánykák szaladgáltak a virágos réteken és hatalmas csokrokat kötöttek, a szénaboglyákon ugráltak, az állatokkal játszottak, énekelve köz­ben táncoltak és én köztük voltam: ez első ifjúságomnak egyetlen emléke. De úgy tetszik nekem, hogy ennek a létnek egészen más esszenciája volt, mint az életnek, a nap fénye­sebb, a virágok szebbek voltak, a patakok tele voltak gyönyörű kavicsokkal és a kis madarak nem féltek tőlem; talán magam is kis madár voltam ! . . . Utóbb mint serdülő lánykát találtam magamat nagynénémnél falun, Montélimart és Valence közt, a nagy Rhone partján és még jól emlékszem szőlőkkel borított szép lejtőkre, egy nagy kertre, szép zöld fasorokra, gömbölyű koronájú szederfákra, széles levelű fügefákra, völgyekre, csörgedező patakokra és a távol messzeségben igen magas hegyekre. Itt kezdődött nevelésem, de a tanuló­­szobánál jobban szerettem a táj szépségeit és ha behunyom szememet, úgy még most is látom a tikkasztó hőségben fölfelé törekvő ágakon a selyemhernyót, a­mint a levelet körben rágta; még most is érzem a levél alatt lecsüngő gubó kelletlen és átható szagát; még most is hallom a pásztorok von­tatott kiáltásait . . Néném belátta, hogy ha nála maradok, nem válik belőlem tudós leány és ez okból nevelő intézetbe adott. . . Tizenöt éves koromban, a­hogy jól nevelt egészen fiatal leányhoz illik, meg akartam halni. Arról ábrándoztam, hogy egészen fehérbe öl­tözve egy reggelen, egy szép reggelen elmentem a Rhone partjára, elterültem a nádasban és uj­zféliaként elragadtattam magamat a hullámok által. Az unalmas korszaknak emez ábrándjai gyorsan elmúltak. A csókok, melyeket a fiatal lányok annyira magukon kívül adnak egymás­nak, az ömlengés, mely magunk közt tapasztal­ható, későbbi nevelés dolga a barátság meg­előzi a szerelmet; a szerelmet­ ezt a láthatatlan bogarat, melyet az ifjú korban minden oldalról zümmögni hallunk, mely megszűr bennünket, a nélkül, hogy láthatnék vagy megfoghat­nék. Kevésbbé regényes, az életre és mindenek fölött a házasságra kiváncsiabb lettem! . . . Várjon szép voltam-e tizennyolc éves ko­romban ? Azt hiszem, de mindenesetre azon voltam, hogy kecses, bájos legyek, hogy ne lát­szassam ostobának és Adhémar Rigault de Montjas gróf belém szeretett. Valamennyien fo­gékonyak vagyunk a bókok iránt és én nem vagyok azok­ közül való, a­kiket a gyengédség hidegen hagy, és bevallom, hogy egy csók meg­borzongat tetőtől talpig. Egy napon a gróf egy csókot rabolt tőlem, fülig elpirultam, hebegtem, remegtem, nem tudtam, mit válaszoljak, mit mondjak . . . Ah, miért nem szabad nekünk szegény asszonyoknak nyíltan kifejezni azt, a­mit érzünk, a­nélkül, hogy ez illetlenségnek lát­szanék ? Megmondhattam-e neki, hogy ő ellen­­állhatlan vonzerőt gyakorol rám, hogy puszta látása elragad, hogy egyetlen szava elbűvöl és hogy benne találtam meg eszményemet? Igen, szerettem Adhémart, szerettem őt! ezt késett volna mondanom a házasság előtt? Kevésbbé szerelem az, a­mit kultiválunk, vezetünk,­ mert azt hiszszük ... . Ah, ha az emberben meg van ez p­árt, mily szép a szerelem! Esküvőnktől fogva tűzhelyünk boldogsága teljes volt; a nyarat a montjasi kastélyban, a telet Valencéban töltöttük. Sohasem éreztem ma­gamat egészen jól ebben a városban, melynek lakossága sokkal modorosabb, semhogy erényes lehetne, sokkal pedánsabb, semhogy művészi hajlamai lehetnének, sokkal fecsegőbb, semhogy könyörületes lehetne. Sajnálva láttam is minden esztendőben azt az időpontot eljönni, mikor a vidéktől meg kellett válni. Beteg voltam valen­­cei kastélyunkban, ama sok nép között, melyet fogadnunk vagy látogatnunk kellett, úgy tetszett nekem, hogy Adhémar kevésbbé volt az enyém és hogy én kevésbbé voltam az övé. De férjem szerette a nagy társaságot, büszke volt, ha be­mutathatott, nekem pedig élvezetet nyújtott az, a­mi neki örömöt szerzett . . . Egy éven át állapotom nem engedte meg, hogy látogatókat fogadjak; fiam születésének néztünk eléje, ki december közepe táján jött a világra. Ó, mily kimondhatatlan boldogság! mily sajátszerű öröm! nevettem, sírtam , nem, lehet A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.

Next