Pesti Hírlap, 1892. július (14. évfolyam, 181-211. szám)
1892-07-01 / 181. szám
JL_______________________ vissza, hogy már lezárták a szavazást. E miatt zajongás tört ki, de a behatolni akarókat karhatalommal űzték vissza. Hogy a zárórát a bódéban kihirdették volna, nem tudja, de künn a záróráról mit sem tudtak. Közvetlen tudomása nincs, hogy mind a 93 ember választó volt-e. De erősen hiszi. Osgyáni József gyárorvos, Serényi embere, szintén a Mezei-udvarból induló 93 vokssal ment. A sereg 9 óra 10 perckor ért a bódéhoz, ahol úgy folyt le a dolog, miként Leviczki előadta. Ő sem tudja biztosan, hogy a 93 mind választó volt-e, valamint arról sincs közvetlen tudomása, hogy azok, akik zajongtak, nem szavaztak-e már. De azt hiszi, hogy nem. Ezután a vizsgálóbiztos a szavazás berekesztése miatt nem szavazható választókat hallgatta ki. Ilyen elsősorban hét upponyi választó. Ezek mind azt vallották, hogy ők a többi upponiakkal együtt, bár a szavazás folyama alatt többször jelentkeztek szavazásra, mindannyiszor visszautasították őket (t. i. más község szavazott akkor), mikor aztán 9 óra után bebocsátották őket, akkor már oly késő volt, hogy csak a fiatalja tudott idején betolakodni a szavazás lezárása előtt, így heten már kirekedtek a válsztásból. A hetek egyike, Krisztó Béla azonban őszintén bevallotta, hogy nem tudja egészen mint esett meg ez a dolog, mert „egy kicsit italosak voltak.“ Az upponyiak odisszeájára némi világot vet Lőrinc János upponyi Abrányista vallomása, akit mikor Uppony község ellenzéke leszavazott, a főszolgabíró a Mezei-udvarba küldött a falubeli kormánypártiakért : jöjjenek szavazni! Ezek azonban, amint illik, nem hittek az Ábrányi-tollas komának, a ki bizonyára lépre akarja vinni őket s atyafiságosan kilökték, így aztán lekéstek. Másodsorban nem szavazhatott le öt centeri Serényi-párti. Ezek későn keltek és lekéstek a községük szavazásáról, mely már reggel 10 órakor megtörtént. Azóta ott fagyoskodtak a tábortüzek körül — de senki se hívta őket szavazni. Folyton az Ábrányiakat szólitgatták az urak — panaszkodtak a vizsgálóbíró előtt, — pedig ők eleget mondogatták : — Itt vagyunk Serényiek ! „De ránk nem volt szükség, még le is szidtak“ fejezték be a mondókát az atyafiak. A záróra kihirdetését nem halottak. Mikor megpróbálták a bemenést a helyiségbe, mindig azzal küldték vissza őket, hogy most más község szavaz, véd, Serényi gróf bizalmi férfia. Azt se az elnök, se más nem hirdette ki. Szereday Aladár, Serényi gróf rokona, több terhelő körülmény közt azt elismeri, hogy mikor a várkonyi ellenzékiek leszavaztak, az elnök e kérdésére, vannak-e még várkonyiak, senki sem jelentkezett. De azért a zárórát még nem kellett volna kihirdetni. Kaksok István apátfalvi jegyző, all. küldöttség jegyzője azt vallotta, hogy mikor az utolsó várkonyiak leszavaztak, a főszolgabíró tényleg felszólította a bódé előtt álló választókat: jöjjenek szavazni. De senki sem jött. Ekkor a bennlevők mind Gailhoffer órájához igazították órájukat és G. kitűzte a zárórát. Ez ellen akkor senkinek kifogása nem volt. Platinyák Vilmos, Imecs és Kákák Pál Ábrányi-pártiak ugyanezt variálják. * * * Az elnökök vallomásai. A vizsgálóbiztos a két elnököt írásbeli válaszra kéri fel. Vladár Ervin vál. elnök hosszabban felelt kérdőpontjaira, annál rövidebben Gailhoffer. Vladár kijelentette, hogy Gailhoffer a II-ik küldöttségnél tudta és beleegyezése nélkül tűzte ki a zárórát és arra őt nem hatalmazta fel. Ö maga kevéssel a szavazás berekesztése előtt megjelent a II. küldöttség helyiségében s jelen volt a szavazás lezárásakor is. Ö látta, hogy még többen akarnak szavazni és felszólította Gailhoffert, hogy még ne rekeszsze be a szavazást, ő azonban azt felelte, hogy saját bizottságában ő rendelkezik. És lezárta a szavazást. Gailhoffer II. küld. elnök rövid válaszában csak azt hozza föl, hogy a zárórát akkor tűzte ki, mikor már nem jelentkeztek szavazók és a szavazást a záróra letelte után zárta le. A vacsorázás közös megegyezés folytán történt s csak tiz percig tartott, mely alatt igaz, nem szavaztak, mert nem jelentkezett senki szavazásra. A bíróság ezzel végzett a vizsgálati iratokkal s holnap a beszédekre kerül a sor. A famózus záróra hirdetés pedig akkor történt, mikor Várkony község Ábrányi-pártja leszavazott — és ugyan e község Serényi-pártja még hátra volt. E fontos pontra nézve Korodi István várkonyi bíró és Vaszilievics Ágost jegyző azt vallják, hogy mikor 9 óra felé az Ábrányi-párti várkonyiak leszavaztak, az elnök felszólítása dacára több szavazó már nem jelentkezett. Ekkor a zárórát kitűzte, amit Csépányi járási főszolgabíró ki is hirdetett. Ennek ellenében Krémer József várkonyi kereskedő (Serényi párti) azt vallja, hogy bár Várkony szavazásakor a teremben volt, a záróra kitűzését nem hallotta. Ő azonban azt a fontos vallomást is tette, hogy Gailhoffer elnököt bolyoki Serényi-párti választónak, az ő kertére, hogy azok távoli falujukba hamarabb hazaindulhassanak, megengedte, hogy idő előtt soron kívül leszavazhassanak a grófra. Kiszely Sándor Ábrányi-párti szerint a 9 óra 10.20 perckor kitűzött záróra előtt a főszolgabíró a bódé előtt felszólította a tömeget, hogy ha vannak még szavazók, jöjjenek. De senki sem jött. Ekkor tűzték ki a zárórát. Ebből sok időt nyelt el az, hogy három upponyi lakos más helyett akart Serényire szavazni, amiért le is tartóztatták őket. A centeriek pedig azért nem szavaztak , mert leitták magukat. Boronkay László Serényi-párti bizalmi férfiú úgy mondja el a záróra kitűzése után történteket, hogy bár a szavazás egyre folyt, Gailhoffer a záróra letelte után lezárta a szavazást Vladár vál. elnök s mások tiltakozik ellene, mire Gailhoffer kijelentette, hogy a saját felelősségére teszi. — Ez belekerülhet az urnák 2000 forintjába! kiállott valaki a tömegből. — Az az én dolgom, felelt nyugodtan Gailhoffer és lezárta a szavazást. Csizmadia Jenő ref. lelkész h. elnök is megerősíti, hogy Vladár elnöki jogára hivatkozva követelte a szavazás folytatását, de Gailhoffer nem vette figyelembe. A mellett Gailhoffer és a bizottság vacsorázott is a záróra alatt, ami alatt szavazatokat nem fogadtak el. Rozgonyi László lelkész : Azért tűzte ki Gailhoffer küld. elnök önhatalmúlag a zárórát, mert Vladár Ervin v. elnök nem volt jelen. Később megjelent Vladár s megkérdezte elnök kollegáját: — Ki van már tűzve a záróra ? — Igen. Vladár erre szó kifogás nélkül hozzáigazította óráját a küld. elnök órájához. Ez a tanú hallotta, mikor Csépányi főszolgabíró a faadé előtt kihirdette a zárórát. De nem hallotta Kovács Ödön budapesti ügy Caprivi contra Bismarck. A következőkben szó szerint közöljük a Nordd. Alig. Zeitgnak táviratilag már jelzett cikkét : Bismarck herceg fiának, Bismarck Herbert grófnak esküvője alkalmából tett utazása alatt különböző városokban lelkes ovációkban részesült. Az egész nemzet ebben a dicső múltért való hálát látta. A hozzá hódolattal közeledő küldöttségeknek a herceg politikai célzások elkerülésével válaszolt. De ki képes leírni a hazafias körök fájdalmas meglepetését ama beszélgetés fölött, melyet a herceg jun 23-án a N. Fr. Presse egy munkatársával Bécsben folytatott és melyet az említett lap jun. 24-iki számában tett közzé. Ama nyilatkozatok legjelentékenyebb része, melyeket évek óta olvastunk ama lapokban, melyek Bismarck személyes szolgálatába szegődtek, a herceg szája által most az ő tulajdonává válik. A herceg egy Németországgal szoros barátságban álló, de általamjogilag idegen állam újságának képviselője előtt szidta a német-osztrák-magyar kereskedelmi szerződési megbízottak képtelenségét és aztán szerencsét kíván a nagy osztrák lap képviselőjének, mert Ausztria a német megbízottak gyengeségét és képtelenségét saját előnyére kiaknázta. Megokolt ítéletről itt nincs szó ; amit hallunk, az csak elítélés, mely igényteljes, egyes előnyök egyoldalú álláspontjáról mondatott ki. Egy napon Bismarck herceg a birodalmi gyűlésen vagy az országgyűlésen kijelentette, hogy ő, aki a kormányzás végtelen nehézségeit végig próbálta, utódjának nem fog nehézségeket támasztani. Akkor ugyanis a herceg kedvenc szava volt s az újságokban is folyton hangoztatta, hogy : semmi se lehetne rá nézve kellemesebb, mint hogy mielőbb utódot kapjon, mert ő már megunta a kormányzást; már alig képes a terhet elviselni, csupán az öreg császárra való tekintet tartja meg hivatalában sat. Nem volt talán oka, hogy ezekre a szavakra visszaemlékezzék ? Senki sem képes úgy, mint Bismarck, fölismerni, hogy nem a megbízottak képtelensége késztette Németországot arra, hogy gazdasági engedményeket tegyen azoknak az államoknak, melyekkel legutóbb szerződéseket kötött. Sőt ellenkezőleg Németország abban a kényszerhelyzetben volt, hogy több tanfa-szerződés lejártakor, melyeknél államunknak a legtöbb kedvezmény biztosítva volt, eddigi piacainak veszélyes elzárását megelőzte. Mi már régen tudtuk, hogy a herceg azt állítja, hogy visszalépése következtében a Németország és Oroszország közti viszony megrosszabbult. Midőn a hercegtől látogatója azt kérdezte, hogy hát minő különös tények következtében állott be a herceg viszszalépése után a német-orosz viszonyban a kedvezőtlen fordulat, a herceg azt válaszolta, hogy visszalépésével az orosz cárra való személyes befolyás megszűnt, pedig a herceg a cár személyes bizalmát bírta. Ez egyike a legfurcsább önámításoknak. Ki volt kénytelen 1879-ben Ausztriával védelmi szövetséget kötni Oroszország ellen ? Bismarck herceg! Ki tiltotta meg 1887-ben a német birodalmi banknak az orosz értékek lombardálását? Bismarck herceg! Az Oroszországgal való rossz viszony az az örökség, melyet Bismarck herceg utódjának hagyott. De ha a herceg ennek ellenében azt állítaná, hogy az orosz cárral 1887 és 1889. őszén folytatott tárgyalásokkal orosz részről minden gyanút és minden lehangoltságot elhárított, úgy csak olvassa el az orosz újságokat 1891. elejétől fogva. Ezek az újságok kivétel nélkül az 1890-iki évet Oroszországra nézve szerencsésnek mondták, mert Bismarck hercegnek magas állásából való eltávolítását hozta magával. Ezt a nézetet megváltoztatta ugyan némileg a hercegnek azóta szakadatlanul folytatott igyekezete, hogy magát Oroszország legmelegebb barátjaként tüntesse föl, de a Grasdanin, mely minden nap a cár dolgozó asztalán van és melyet a cári család is olvas, június 18-iki számában egy vezércikkében a következőket közli: „A jelen pillanatban, midőn Németország egy borzasztó katasztrófa küszöbén áll, melyet a Bismarckféle politika egyenes következményeinek fog köszönhetni, jó lesz erre a politikára egy pillanatot vetni. . . . Nem volt a hercegnek megadva, hogy Oroszország iránt való háláját ugyanoly módon tanúsítsa, ahogyan 1866-ban Ausztria iránt — a dán háborúban való segédkezéséért — és 1870-ben Franciaország iránt — az Ausztria elleni háborúban való semlegességéért — tanúsította, de némi előkészületeket mégis tett rá.“ A tekintélyes orosz köröknek Bismarck herceg őszinte orosz barátságába vetett személyes bizalmát képtelenek vagyunk ezekből a szavakból kiolvasni. De a herceg az efféle kijelentésekről talán azt mondja, hogy csupán a nyomdafesték értékével bírnak és hogy Sándor cárhoz való személyes viszonyára támaszkodik. Hátha orosz részről ellenkező bizonyítványok volnának, melyek a nyomdafestéknél nagyobb értékkel bírnak és melyek egy napon nyilvánosságra kerülhetnének ? Miként vélekednék a nyilvánosság ebben az esetben oly államférfiú éles látásáról, kinek biztos tekintetét Európa népei eddig fölülmúlhatatlannak vélték? Ha a herceg tanácsa az ő véleménye szerint a német birodalomra nézve annyira nélkülözhetetlen, úgy valóban közel feküdt osztrák látogatójának az a kérdése, hogy miért nem megy a herceg a birodalmi gyűlésbe? A furcsa válasz így hangzik: mert ebben az esetben a mostani kormányt en visiere ouverte kellene megtámadnia. Azt kellene hinnünk, hogy ha a sisakrostély az osztrák zsurnalisztikának egy képviselője előtt s így az egész világ előtt huzatott föl, úgy a nyílt sisak rostélytól való félelemnek minden más helyen nincs többé értelme. Nem vezére-e már a herceg az ellenzéknek, vagy ki előtt titok ez az ellenzék ? Aztán a herceg tartózkodásának indokolásául azt mondja, hogy a német politika kocsija hamis vágányra jutott s azt a kocsit folyton kerülgetve mellékvágányokra irányítani nem az ő dolga. Bismarck hercegnek egy nyilatkozata, melylyel a császárt követve azzal vádolja, hogy már 1889. őszén értesítette a cárt, hogy Bismarckot elbocsátani szándékozik, annyira ellenkezik a monarchikus érzéssel, hogy nem is akarunk vele foglalkozni. De mindent, amit a herceg Bécsben mondott, fölülmúlja a Westd. Alig. Zignak jún. 26-iki cikke. A jelenlegi birodalmi kancellár ellen intézett támadások oly kevéssé váratlanok, hogy itt fölösleges velük bővebben foglalkozni. De itt is sérti a császár iránt tartozó tiszteletet az a teljesen önkényes állítás, hogy az elhunyt Windthorst az elbocsátási válság előtt tett ama nyilatkozatát, hogy Caprivi tábornok lesz utódja, csakis a császártól hallhatta. Windthorst nyilatkozata nem hiteles s a centrumpárt elhunyt vezére másrészt oly férfiú volt, aki sokat vélt előre látni, amit senkitől sem hallott. Ha a herceg aztán még azt is állítja, hogy a császár a herceget egészsége kímélésének ürügye alatt Berlintől s a kormányügyektől távol tartotta, úgy mind azok, kik ezekhez a dolgokhoz közel állottak, rémülve fogják tapasztalni, hogy a herceg emlékező tehetsége végkép zavarodni kezd. Egyszerre azt állítja a herceg, hogy sem nem óhajtotta, sem szüksége nem volt rá, hogy oly gyakran és oly soká távol legyen Berlintől. Hányszor indokolta ezt a távollétét nyilvánosan és a világ előtt egészségi okokkal! Példátlan látvány, hogy egy államférfiú és hős legtöbbet járult népe legdrágább, de utolérhetlennek vett óhajtásainak teljesítéséhez, de aztán, mert nem maradhatott művének vezetője, mindent elkövet, hogy a vezetést meghiúsítsa s a művet rombolásnak tegye ki. Az a férfiú, ki ilyesmire vállalkozik, tudatában lehet állása hatalmas erejének. Őt hibáiban és káros vállalkozásában megtámadni annyit lenne, mint egy nagy nemzeti birtokot megtámadni és talán a megsemmisülés veszélyének kitenni. Mert a népek többsége, különösen az irántunk rossz indulatú nemzetek, a tettes megtámadásában az igazság némi látszatával művének feladását is látnák. Így azokra a férfiakra, kiknek feladata Bismarck művét tovább folytatni az a kötelesség hárul, hogy munkájukat megvédjék ama férfiú ellen, kinek művét fenn kell tartaniok. Kínos választás egy vonatvezetőra PESTI HÍRLAP 1892. Julius 1.