Pesti Hírlap, 1892. július (14. évfolyam, 181-211. szám)

1892-07-01 / 181. szám

JL_______________________ vissza, hogy már lezárták a szavazást. E miatt za­jongás tört ki, de a behatolni akarókat karhatalom­mal űzték vissza. Hogy a zárórát a bódéban kihirdették volna, nem tudja, de künn a záróráról mit sem tudtak. Közvetlen tudomása nincs, hogy mind a 93 ember választó volt-e. De erősen hiszi. Osgyáni József gyárorvos, Serényi embere, szintén a Mezei-udvarból induló 93 vokssal ment. A sereg 9 óra 10 perckor ért a bódéhoz,­­ a­hol úgy folyt le a dolog, miként Leviczki előadta. Ő sem tudja biztosan, hogy a 93 mind választó volt-e, valamint arról sincs közvetlen tudomása, hogy azok, a­kik zajongtak, nem szavaztak-e már. De azt hiszi, hogy nem. Ezután a vizsgálóbiztos a szavazás berekesz­tése miatt nem szavazható választókat hallgatta ki. Ilyen első­sorban hét upponyi választó. Ezek mind azt vallották, hogy ők a többi upponiakkal együtt, bár a szavazás folyama alatt többször jelentkeztek sza­vazásra, mindannyiszor visszautasították őket (t. i. más község szavazott akkor), mikor aztán 9 óra után be­­bocsátották őket, akkor már oly késő volt, hogy csak a fiatalja tudott idején betolakodni a szavazás lezá­rása előtt, így heten már kirekedtek a válsztásból. A hetek egyike, Krisztó Béla azonban őszintén beval­lotta, hogy nem tudja egészen mint esett meg ez a dolog, mert „egy kicsit italosak voltak.“ Az upponyiak odisszeájára némi világot vet Lőrinc János upponyi Abrányista vallomása, a­kit mikor Uppony község ellenzéke leszavazott, a fő­szolgabíró a Mezei-udvarba küldött a falubeli kor­mánypártiakért : jöjjenek szavazni! Ezek azonban, a­mint illik, nem hittek az Ábrányi-tollas komának, a ki bizonyára lépre akarja vinni őket s atyafiságosan­ kilökték, így aztán lekéstek. Másodsorban nem szavazhatott le öt centeri Serényi-párti. Ezek későn keltek és lekéstek a köz­ségük szavazásáról, mely már reggel 10 órakor meg­történt. Azóta ott fagyoskodtak a tábortüzek körül — de senki se hívta őket szavazni. Folyton az Ábrányiakat szólitgatták az urak — panaszkodtak a vizsgálóbíró előtt, — pedig ők eleget mondogatták : — Itt vagyunk Serényiek ! „De ránk nem volt szükség, még le is szidtak“ fejezték be a mondókát az atyafiak. A záróra kihir­detését nem halottak. Mikor megpróbálták a bemenést a helyiségbe, mindig azzal küldték vissza őket, hogy most más község szavaz, véd, Serényi gróf bizalmi férfia. Azt se az elnök, se más nem hirdette ki. Szereday Aladár, Serényi gróf rokona, több terhelő körülmény közt azt elismeri, hogy mikor a várkonyi ellenzékiek leszavaztak, az elnök e kérdé­sére, vannak-e még várkonyiak, senki sem jelent­kezett. De azért a zárórát még nem kellett volna ki­hirdetni. Kaksok István apátfalvi jegyző, all. küldöttség jegyzője azt vallotta, hogy mikor az utolsó várkonyiak leszavaztak, a főszolgabíró tényleg felszólította a bódé előtt álló választókat: jöjjenek szavazni. De senki sem jött. Ekkor a bennlevők mind Gailhoffer órájához igazították órájukat és G. kitűzte a zárórát. Ez ellen akkor senkinek kifogása nem volt. Platinyák Vilmos, Imecs és Kákák Pál Ábrányi-pártiak ugyanezt variálják. * * * Az elnökök vallomásai. A vizsgálóbiztos a két elnököt írásbeli válaszra kéri fel. Vladár Ervin vál. elnök hosszabban felelt kérdőpontjaira, annál rövidebben Gailhoffer. Vladár kijelentette, hogy Gailhoffer a II-ik küldöttségnél tudta és beleegyezése nélkül tűzte ki a zárórát és arra őt nem hatalmazta fel. Ö maga kevéssel a szavazás berekesztése előtt megjelent a II. küldöttség helyiségében s jelen volt a szavazás lezárásakor is. Ö látta, hogy még többen akarnak szavazni és felszólította Gailhoffert, hogy még ne rekeszsze be a szavazást, ő azonban azt fe­lelte, hogy saját bizottságában ő rendelkezik. És le­zárta a szavazást. Gailhoffer II. küld. elnök rövid válaszában csak azt hozza föl, hogy a zárórát akkor tűzte ki, mikor már nem jelentkeztek szavazók és a szavazást a zár­óra letelte után zárta le. A vacsorázás közös megegye­zés folytán történt s csak tiz percig tartott, mely alatt igaz, nem szavaztak,­­ mert nem jelentkezett senki szavazásra. A bíróság ezzel végzett a vizsgálati iratokkal s holnap a beszédekre kerül a sor. A famózus záróra hirdetés pedig akkor történt, mikor Várk­ony község Ábrányi-pártja leszavazott — és ugyan e község Serényi-pártja még hátra volt. E fontos pontra nézve Korodi István várko­­nyi bíró és Vaszilievics Ágost jegyző azt vallják, hogy mikor 9 óra felé az Ábrányi-párti várkonyiak leszavaztak, az elnök felszólítása dacára több sza­vazó már nem jelentkezett. Ekkor a zárórát kitűzte, a­mit Csépányi járási főszolgabíró ki is hir­detett. Ennek ellenében Krémer József várkonyi ke­reskedő (Serényi párti) azt vallja, hogy bár Várkony szavazásakor a­ teremben volt, a záróra kitűzését nem hallotta. Ő azonban azt a fontos vallomást is tette, hogy Gailhoffer elnök­öt bolyoki Serényi-párti választónak, az ő kertére, hogy azok távoli falujukba hamarabb hazaindulhassanak, megengedte, hogy idő előtt soron kívül leszavazhassanak a grófra. Kiszely Sándor Ábrányi-párti szerint a 9 óra 10.20 perckor kitűzött záróra előtt a főszolga­bíró a bódé előtt felszólította a tömeget, hogy ha vannak még szavazók, jöjjenek. De senki sem jött. Ekkor tűzték ki a zárórát. Ebből sok időt nyelt el az, hogy három upponyi lakos más helyett akart Serényire szavazni, a­miért le is tartóztatták őket. A centeriek pedig azért nem szavaztak , mert leitták magukat. Boronkay László Serényi-párti bizalmi férfiú úgy mondja el a záróra kitűzése után történteket, hogy bár a szavazás egyre folyt, Gailhoffer a záróra letelte után lezárta a szavazást Vladár vál. elnök s mások tiltakoz­ik ellene, mire Gailhoffer kijelentette, hogy a saját felelősségére teszi. — Ez belekerülhet az urnák 2000 forintjába! kiállott valaki a tömegből. — Az az én dolgom, felelt nyugodtan Gail­hoffer és lezárta a szavazást. Csizmadia Jenő ref. lelkész h. elnök is meg­erősíti, hogy Vladár elnöki jogára hivatkozva köve­telte a szavazás folytatását, de Gailhoffer nem vette figyelembe. A mellett Gailhoffer és a bizottság vacsorázott is a záróra alatt, a­mi alatt sza­vaz­atokat nem fogadtak el. Rozgonyi László lelkész : Azért tűzte ki Gail­hoffer küld. elnök önhatalmúlag a zárórát, mert Vladár Ervin v. elnök nem volt jelen. Később megjelent Vladár s megkérdezte elnök kollegáját: — Ki van már tűzve a záróra ? — Igen. Vladár erre szó kifogás nélkül hozzáigazította óráját a küld. elnök órájához. Ez a tanú hallotta, mikor Csépányi főszolgabíró a faadé előtt kihirdette a zárórát. De nem hallotta Kovács Ödön budapesti ügy­ Caprivi contra Bismarck. A következőkben szó szerint közöljük a Nordd. Alig. Zeitgnak táviratilag már jelzett cikkét : Bismarck herceg fiának, Bismarck Herbert gróf­nak esküvője alkalmából tett utazása alatt kü­lönböző városokban lelkes ovációkban részesült. Az egész nemzet ebben a dicső múltért való hálát látta. A hozzá hódolattal közeledő küldöttségeknek a her­ceg politikai célzások elkerülésével válaszolt. De ki képes leírni a hazafias körök fájdalmas meglepetését ama beszélgetés fölött, melyet a herceg jun 23-án a N. Fr. Presse egy munkatársával Bécsben folytatott és melyet az említett lap jun. 24-iki számában tett közzé. Ama nyilatkozatok legjelentékenyebb része, melyeket évek óta olvastunk ama lapokban, melyek Bismarck személyes szolgálatába szegődtek, a herceg szája által most az ő tulajdonává válik. A herceg egy Németországgal szoros barátságban álló, de álta­­lamjogilag idegen állam újságának képviselője előtt szidta a német-osztrák-magyar kereskedelmi szerződési megbízottak képtelenségét és aztán szerencsét kíván a nagy osztrák lap képviselőjének, mert Ausztria a német megbízottak gyenge­ségét és képtelenségét saját előnyére kiak­názta. Megokolt ítéletről itt nincs szó ; a­mit hallunk, az csak elítélés, mely igényteljes, egyes előnyök egy­oldalú álláspontjáról mondatott ki. Egy napon Bismarck herceg a birodalmi gyű­lésen vagy az országgyűlésen kijelentette, hogy ő, a­ki a kormányzás végtelen nehézségeit végig pró­bálta, utódjának nem fog nehézségeket támasztani. Akkor ugyanis a herceg kedvenc szava volt s az új­ságokban is folyton hangoztatta, hogy : semmi se le­hetne rá nézve kellemesebb, mint hogy mielőbb utó­dot kapjon, mert ő már megunta a kormányzást; már alig képes a terhet elviselni, csupán az öreg császárra való tekintet tartja meg hivatalában sat. Nem volt talán oka, hogy ezekre a szavakra vissza­emlékezzék ? Senki sem képes úgy, mint Bismarck, fölismerni, hogy nem a megbízottak képtelensége késztette Németországot arra, hogy gazdasági enged­ményeket tegyen azoknak az államoknak, melyekkel legutóbb szerződéseket kötött. Sőt ellenkezőleg Né­metország abban a kényszerhelyzetben volt, hogy több tanfa-szerződés lejártakor, melyeknél államunk­nak a legtöbb kedvezmény biztosítva volt, eddigi pia­cainak veszélyes elzárását megelőzte. Mi már régen tudtuk, hogy a herceg azt állítja, hogy visszalépése következtében a Németország és Oroszország közti viszony megrosszabbult. Midőn a hercegtől látogatója azt kérdezte, hogy hát minő különös tények következtében állott be a herceg visz­­szalépése után a német-orosz viszonyban a kedve­zőtlen fordulat, a herceg azt válaszolta, hogy vissza­lépésével az orosz cárra való személyes befolyás megszűnt, pedig a herceg a cár személyes bizalmát bírta. Ez egyike a legfurcsább önámításoknak. Ki volt kénytelen 1879-ben Ausztriával védelmi szövetséget kötni Oroszország ellen ? Bismarck herceg! Ki tiltotta meg 1887-ben a német birodalmi banknak az orosz értékek lombardálását? Bismarck herceg! Az Oroszor­szággal való rossz viszony az az örökség, melyet Bismarck herceg utódjának hagyott. De ha a herceg ennek ellenében azt állítaná, hogy az orosz cárral 1887 és 1889. őszén folytatott tárgyalásokkal orosz részről minden gyanút és minden lehangoltságot elhá­rított, úgy csak olvassa el az orosz újságokat 1891. elejétől fogva. Ezek az újságok kivétel nélkül az 1890-iki évet Oroszországra nézve szerencsésnek mondták, mert Bismarck hercegnek magas állásából való eltávolítását hozta magával. Ezt a nézetet meg­változtatta ugyan némileg a hercegnek azóta szaka­datlanul folytatott igyekezete, hogy magát Oroszor­szág legmelegebb barátjaként tüntesse föl, de a Gras­­danin, mely minden nap a cár dolgozó asztalán van és melyet a cári család is olvas, június 18-iki szá­mában egy vezércikkében a következőket közli: „A jelen pillanatban, midőn Németország egy borzasztó katasztrófa küszöbén áll, melyet a Bismarck­­féle politika egyenes következményeinek fog köszön­hetni, jó lesz erre a politikára egy pillanatot vetni. . . . Nem volt a hercegnek megadva, hogy Oroszor­szág iránt való háláját ugyanoly módon tanúsítsa, a­hogyan 1866-ban Ausztria iránt — a dán háborúban való segédkezéséért — és 1870-ben Franciaország iránt — az Ausztria elleni háborúban való semleges­ségéért — tanúsította, de némi előkészületeket mégis tett rá.“ A tekintélyes orosz köröknek Bismarck herceg őszinte orosz­ barátságába vetett személyes bizalmát képtelenek vagyunk ezekből a szavakból kiolvasni. De a herceg az efféle kijelentésekről talán azt mondja, hogy csupán a nyomdafesték értékével bírnak és hogy Sándor cárhoz való személyes viszonyára tá­maszkodik. Hátha orosz részről ellenkező bizonyítvá­nyok volnának, melyek a nyomdafestéknél nagyobb értékkel bírnak és melyek egy napon nyilvánosságra kerülhetnének ? Miként vélekednék a nyilvánosság eb­ben az esetben oly államférfiú éles látásáról, kinek biztos tekintetét Európa népei eddig fölülmúlhatatlan­­nak vélték? Ha a herceg tanácsa az ő véleménye szerint a német birodalomra nézve annyira nélkülöz­hetetlen, úgy valóban közel feküdt osztrák látogató­jának az a kérdése, hogy miért nem megy a herceg a birodalmi gyűlésbe? A furcsa válasz így hangzik: mert ebben az esetben a mostani kormányt en vi­siere ouverte kellene megtámadnia. Azt kellene hin­nünk, hogy ha a sisakrostély az osztrák zsurnaliszti­kának egy képviselője előtt s így az egész világ előtt huzatott föl, úgy a nyílt sisak rostélytól való félelem­nek minden más helyen nincs többé értelme. Nem vezére-e már a herceg az ellenzéknek, vagy ki előtt titok ez az ellenzék ? Aztán a herceg tartózkodásának indokolásául azt mondja, hogy a német politika ko­csija hamis vágányra jutott s azt a kocsit folyton kerülgetve mellékvágányokra irányítani nem az ő dolga. Bismarck hercegnek egy nyilatkozata, melylyel a császárt követve azzal vádolja, hogy már 1889. őszén értesítette a cárt, hogy Bismarckot elbocsátani szándékozik, annyira ellenkezik a monarchikus érzés­sel, hogy nem is akarunk vele foglalkozni. De min­dent, a­mit a herceg Bécsben mondott, fölülmúlja a Westd. Alig. Zignak jún. 26-iki cikke. A jelenlegi bi­rodalmi kancellár ellen intézett támadások oly kevéssé váratlanok, hogy itt fölösleges velük bővebben foglal­kozni. De itt is sérti a császár iránt tartozó tiszteletet az a teljesen önkényes állítás, hogy az elhunyt Windthorst az elbocsátási válság előtt tett ama nyilatkozatát, hogy Caprivi tábornok lesz utódja, csakis a császár­tól hallhatta. Windthorst nyilatkozata nem hiteles s a centrumpárt elhunyt vezére másrészt oly férfiú volt, a­ki sokat vélt előre látni, a­mit senkitől sem hallott. Ha a herceg aztán még azt is állítja, hogy a császár a herceget egészsége kímélésének ürügye alatt Berlin­től s a kormányügyektől távol tartotta, úgy mind azok, kik ezekhez a dolgokhoz közel állottak, rémülve fogják tapasztalni, hogy a herceg emlékező tehetsége végkép zavarodni kezd. Egyszerre azt állítja a her­­ceg, hogy sem nem óhajtotta, sem szüksége nem volt rá, hogy oly gyakran és oly soká távol legyen Berlintől. Hányszor indokolta ezt a távollétét nyilvá­nosan és a világ előtt egészségi okokkal! Példátlan látvány, hogy egy államférfiú és hős legtöbbet járult népe legdrágább, de utolérhetlennek vett óhajtásainak teljesítéséhez, de aztán, mert nem maradhatott művének vezetője, mindent elkövet, hogy a vezetést meghiúsítsa s a művet rombolásnak tegye ki. Az a férfiú, ki ilyesmire vállalkozik, tudatában lehet állása hatalmas erejének. Őt hibáiban és káros vállalkozásában megtámadni annyit lenne, mint egy nagy nemzeti birtokot megtámadni és talán a meg­semmisülés veszélyének kitenni. Mert a népek több­sége, különösen az irántunk rossz indulatú nemzetek, a tettes megtámadásában az igazság némi látszatával művének feladását is látnák. Így azokra a férfiakra, kiknek feladata Bismarck művét tovább folytatni az a kötelesség hárul, hogy munkájukat meg­védjék ama férfiú ellen, kinek művét fenn kell tartaniok. Kínos választás egy vonatvezető­ra PESTI HÍRLAP 1892. Julius 1.

Next