Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-01 / 241. szám
p tember elsején — úgy tudjuk — egészen csöndesen, eszem-iszom, cécó nélkül átadják a komáromi vashidat rendeltetésének. A fejlődés unából megint elpusztul egy darab Árkádia és kevesebb lesz a kisvárosi poézis. A hajóhíd tagjai csöndes rezignációval össze fognak bújni; a szőke Duna tarajos hullámai egy darabig locsogni fognak nekik azokról a „régi jó időkről“, mikor még együttesen szólították kőszáz városába a nyalakodó civilizációt , aztán meg fog pördülni a dob: „ki ad többet értük“ s úgy fordul, a helyi poéták „kandaló“-iban a belőlük való „hasáb“-ok fognak „pattogni“ . . . Vanitatum vanitas. Hej pedig, de másként volt ez egykor! Mindene volt a városnak a hajóhíd : jövedelme, látványossága, mulattatója, vigasztalója, hűséges barátja és közvetítője a nagy világgal. De vigyáztak is rája, mint akár a szemük fényére. Mikor az első acélos jéghasáb megcsillant a Duna tükrén , nyomban „kikötötték“ és átszállították a nyugalmas kiságba. Hogy miatta a kereskedők a fejüket vakargatták és a város téli álomba merült : tett is ez valamit! Hiszen ott volt helyette a révészkorszak, később pedig a „pronella“járvány poézise. Akiknek télvíz idején szűk volt a Macedonia, azok mindenek előtt végrendeletet csináltak, aztán előkerítettek egy kocsi derékra való „aprólék“-ot : hurkát, disznósajtot, pörkölt szalonnát, meg töpörtös pogácsát és zsebükbe dugták az imádságos könyvüket. Oh, a komárom-erzsébetszigeti partról sokszor indult útnak az éjszaksarki expedíció. Az igaz, hogy a déli harangszóval útnak ereszkedők akárhányszor megpillantották az éjszakai fényt, mire a túlsó partra vergődtek. De ez volt ám még csak az utazás! Azt csinálta volna utánuk akármilyen Tegethoff. A 40—50 emberes ,,ladik“-ot mindenekelőtt ki kellett faragni a helyéből. Aztán előkerültek a csáklyák, amiknek a foka, szöges vége, szikrát csiholt az acélos jégből, mely millió porzó jéggyöngyöt csapott szét az utasok fülébe, szemébe, szájába. És jöttek az egy-két öles jégtáblák, ropogva, ágaskodva, sisteregve, fütyülve, minduntalan felbontással és ráborulással fenyegetve. Valóságos istenkísértés volt, hanem azért az is eldugta imádságos könyvét, aki netalántán előszedte. Úr és paraszt nekidőlt a csáklyák boldogabb végének, mikor egy-egy jégóriás nagyon bekivánkozott a ladik oldalán és ha egy-egy tábla, amelyik túltett nagyságban minden zsellér telken, nekifeküdt a nyikorgó, recsegő, rikoltozó járműnek, versenyt sivitott a száguldó fagyos széllel Önáron utódainak bor- és pálinkaizó vezényszava: „Lullááj“! lullááj! Bizony talpra ugrott még a nyomorék is és ringott a ladik, mint a bölcső, hogy a parton rekedt família félősebb tagjai még térdre is ereszkedtek : — Isten segíts! És siklott a ladik lefelé, fül az Erzsébet-sziget fokán, a szőnyi csillagvár felé s a távolból az egész alkotmány Mátyás király téli kéjutazáson levő madarának tetszett. De azért baj ritkán esett, hanem ha a tyúkszemekben, még a tengeri betegség is belefagyott az emberekbe. A szőnyi parthoz közeledve, lassankint megfért a révészek humora. Az utasok ajkáról fölszakadó pára telijegecesített szakállt, bajuszt, szemöldököt, hajat, téli gúnyát és az eszkimó-képű pasasírok a „borravalót“ sürgető révész-fókáktól ellágyulva értesültek a feje tetejére forgatott példaszó felől, hogy „kevés az eszkimó!“ Az már igaz, azonban hogy a fóka még sok volt. De meg is emlegette őket a kultúrát „cikk“-ekben terjesztő nem egy apostol. Éjnek éjszakáján a sajátságos ezüst fényű, csillagos éj alatt, folyó ezüstön úszó ezüst táblák között — halálra válva átkozták a szőnyi partról — ahol meghalni sem lehetett — és mikor a kikent kifent „gyönge tésár“ majd hogy elájult a négy-öt forintos taksa miatt, kapták magukat és megfelelő glosszák kíséretében, lehetőleg megtoldott életveszélyek között, kirakták a bundáját a szőnyi parton, ahonnan elindultak s még meg is kérdezték tőle : — No, vigéc ? Ezeken az állapotokon valamennyire segített a „propella“-korszak. A kultúrélet a szerint nyöszörgött a városban, amint a propella „köhögött“ vagy sem. Mikor a főváros csík-termsészetű csavargőzösei javában pihentek a kikötőjükben, a virgonc. „Komárom“ akkor is közibe vágott a jégzajlásnak s csak úgy ropogtatta a porhanyó fenékjeget, meg a bebőrösödő lékköröket, mint részvényesei a csirkeszárnyat. A révészek konkurrense nagyban legénykedett, de a sisteregve bukdácsoló jég sokszor fittyet hányt a hepciáskodásának, s úgy odanyomta a fiókgőzöst az acélos táblák közé, hogy roppant, recscsent az oldala, a vontatott kompra fanyalodott révészek pedig a csáklyáik után kaptak nagy riadással. — No, már megint reánk szorul a hitvány rongyos masinája. De azért a kis kényelemért, amit nappal még erősebb jégjárások alkalmával is nyújtott a propeller, éjjel ugyancsak kárpótolta magát. Hasztalan világlott a piros szeme, hiába karikázott bele a füstje a firmamentum ezüstös fátyolába, harangozhattak az utasok innen is, túlról is, az bizony nem igen fanyarodott rá a révész-bravúrokra. Tudunk rá esetet, hogy egy, vagy harminc főből álló, igen vegyes társaság, mely karácsonyi gyertyát gyújtani Komáromba igyekezett, bokázva nézte, amint az Erzsébet-sziget gyümölcsösei között elhunyt az utolsó mécsvilág. Csak az úristen könyörült meg néha napján és fényes, síkos hidat vert végig a Duna tükörén. Hanem aztán szedett is utána olyan vámot, hogy most is arról koldulnak a komáromiak. És volt öröm, mikor a hidat bekötötték. A meggémberedett élet, mint a medve Pál fordulásakor, kicammogott odújából. A futó hullámok körültáncolták a 33 hajó karcsú orrát, bizalmasan csevegtek a világ változásáról, mintha aether injekciót löveltek volna a város elpetyhüdt tagjaiba. Az igaz, hogy ha a monostori erődnél vagy a csillagvár tájékán a szemhatárba belekavargott a hajók füstje, a két világ közt való forgalom nyomban megszakadt, elszépesedtek a hídfők sorompói és a kocsis áldások versenyt dohogtak a sietős uton lévőkkel s a szőnyi pályaház felé igyekvőkkel ; de hát hiszen alig órányi időbe telt, hogy az utat nyitó egy-két hatótagot behúzták a helyére s az ember még abban a gyönyörűségben is részesülhetett, hogy, ha jó szerencséje volt, belepolytyanván a tagnyilások között a Dunába, ott nyomban kűtözhette haragját. És, uram fia, micsoda élvezet várt a gyerekekre is! Otthon csak el kellett lopni a befőttes üvegek spárgáját; a szigeten vessző és kukac elég kínálkozott mint a nyíl! Mezők és fák repültek el mellettünk. Velem szemben egy öreg hölgy ült egy kutyával, amelyet ,,Biscuit“-nak szólított. Az én ,,Dickette“-m jelenléte bátorította föl a kocsiba lépésre, abban a biztos föltevésben, hogy nem teszek kifogást pudlija behozatala ellen. „Biscuit“ pompás, jól táplált állat volt, hófehér, szemeibe hulló fürtökkel és nyakán rózsaszínű szalaggal. Úrnője térdein feküdt és „Dickette“ közeledését megvetőleg visszautasította. Bravó „Biscuit“ ! Ez aztán a szilárdság ! Te bizonyára nem késtél volna le a személyvonatról . .. Az éltes hölgy időről-időre „Biscuit"-jét kinézette az ablakon, hogy szórakoztassa. A kutya azonban, úgy látszik, nem birt kellő fogékonysággal a természet szépségei iránt és csakhamar összekuporodott kedélyesen megint úrnője nehéz selyemruháján. Ez gyöngéden simogatta. A kutya dicsekedhetett azzal, hogy szeretik és kényeztetik. Megállás nélkül érintettük Melunt, Fontainebleaut, Saint-Mamest, Montereaut, Champignyt és Lenst is elértük, el is hagytuk azt a Vonatot, melyen barátaim voltak. Kétségbeesve gondoltam már arra, hogy csakhamar ép ily, gyorsan zndulunk el Eligny mellett. Istenem, rajtam semmi sem segít! Ez a bolond lokomotív kegyelem nélkül 20 kilométerre ovább visz Larocheba. Egyszerre ördögi gondolat villant át agyamon. Igen, igen, így lehetne! Biscuitre néztem, mely a hőségtől eltikkadva, úrnője gyöngédsége dacára, mozdulatlanul s ha az embernek gombostűje is akadt hozzá, hát nyomban fölcsaphatott horgásznak. És elülhetett a hajóban napestig háboritlanul, miglen egész fűzésre való bökse és kecsege akadt a cicának. De most mind oda lesz a poézis, nem kell immár attól tartanunk, hogy valami bolond anglius elpatentírozza előlünk a specialitásokat. A két hídfőn és három medenceoszlopon szinte röpül a szemünk előtt a 410 méter hosszú, karcsú domború, íves vasalkotmány. Még az újszőnyi pályatest áthidalására is jutott belőle egy külön 50 méter hosszú hidvég. Csinos summát, 1.165.000 frtot építettek beléje, amibe bele van számítva a városnak a vámszedési jog megváltásáért és kisajátításokért fizetett 105.000 forint is. A tömör kék agyagra épített hídlábak fundamentuma, 0 fokú vízállást vévén alapul, 537 és 133 méter között váltakozik. A járások szélessége 108 méter, amiből a kocsiútra 538, a hídtartó íves vasszerkezettől jobbra és balra eső gyalogjárókra pedig, egyenként két és fél méter esik. A sulybkrás folyó méterenként a kocsiúton 655 és a gyalogjárón 20 méter mázsa. Az útvonal eltérő a régi hajóhidétól, melynél a vasalkotmány jóval lejebb is esik. Az Erzsébet-szigetről Komáromba vezető kisebb főhidat szög alatt érinti a szigetbeli egyetlen feljáró. Újszőnyben három oldalról is feljáró vezet az új hídra; egy-egy a pályaház és Ószőny felől levő teherraktárakból egyenesen a felépítményre és egy Újszőny községéből, az ószőnyi útról a pályatest áthidalására. A följárók esése 100 méter hosszúságra számítva 4%. A hídpálya közepe ellenben vízszintes, míg a jobbról és balról eső részek hajlása 1%. A följárók költségei 140 ezer írtra rúgtak. A fölhasznált anyag tekintetében a következő adatok állanak rendelkezésünkre. Vas elfogyott a coisonokhoz 300, a felső hídszerkezethez 2100 és a vaskorlátokhoz 6 tonna. Földanyagot 60,000 köbmétert, téglát 100,000 darabot, neuhauseni faragott gránitkövet 635-öt, süttött 870-et és süttői terméskövet 16,500-at használtak el. A vasszerkezet 519,000 írtba, a hídfők és lábak 334,300 írtba kerültek. Az építést a Gregersen G. és fiai budapesti vállalkozó cég végezte. A munkálatoknál az állam részéről Zsedényi Gyula főmérnök és Pischinya Gyula, a vállalat megbízásából pedig Gregersen György, Breitenbach Károly, Berger Ignác és Pivány Béla mérnökök működtek közre. És másfél év alatt elkészült a hatalmas alkotmány, mely a pénzáldozaton fölül emberáldozatba is került. Első előkelőbb vendége Lukács Béla, az új miniszter volt, őt fogja követni szept. 4-ikén Tisza Kálmán és a Komáromban ünneplendő jubileumára érkező kitűnőségek. És el fognak oszolni a régi közlekedési mizériák. A kultúra és az élet nem lesz többé téli álomra kárhoztatva, a hajdan híres kereskedő város föléled, az „arany ember“ regényben élő kincses hajói újra meg fognak jelenni a kis dunai kikötőben. A szellemi élet máris hatalmas lépésre készül. A vámszedési jog váltságából az elszegényedett város, polgári leányiskolát emel. Az új híd úgy van építve, hogy azon helyi érdekű vasútnak is lehet járása. Ez kellene még s a szekereiben izgatottan lüktet a vér. Mindezt elmulasztottam ! És miért ? Egy túlságosan hoszszu bucsucsók miatt! Oh, ördöngős Jeanne! De mégsem mondtam le a reményről. — Uram, kérdeztem az állomásfőnöktől. —■ hány órakor megy a legközelebbi vonat Etignybe ? — A 74. számú személyvonat 12 óra 20 perckor, Etignybe érkezik 4 óra 3 perckor. — Ez nagyon későn van. A vadászatnak akkor már vége. — Nos, — felelt az állomásfőnök, — elmehet a 38. számú gyorsvonattal 8 óra 40 perckor, mely 10 óra 56 perckor egy állomással távolabb, Larochenál megáll. A húsz kilométert Etignyig kocsin könnyen megjárhatja! — Húsz kilométer! Legalább egy óra kocsival, vagy még több ! * Ez mind későn volt számomra. Ördögbe és milyen unalmas ! De mégis jobb, mint egyáltalán elmaradni a vadászatról. Barátaim folyton rajtam mulatnának. De ostoba dolog is, lekésni a vonatról. Különösen a kis Carasson ontana rám egy özön rossz élcet. A gazember! Egészen boldog volt, hogy lekéstem! Persze, fél puskámtól! Veszedelmes versenytársa voltam neki mindig, neki, aki különben lőni sem tud. De hisz, majd meglátja . . . Gyors elhatározással beültem 8 óra 40 perckor a 34. számú gyorsvonat egyik kocsijába és az elégtétel gyönyörét éreztem minden kerékfordulásra, mely közelebb vitt célomhoz. De ez gyorsvonat volt ám ! Úgy röpült, kinyújtózva feküdt annak ölében és úgy látszik, aludt. — Madame, szóltam, bocsásson meg . . . de . . . én jól értem a kutyák bajait ... és azt hiszem, hogy az öné itt beteg, nagyon beteg. — Beteg ? Az én „Biscuit“-om beteg ? kiáltotta magánkívül az öreg hölgy. Nem feleltem, hanem komolyan megráztam a pudii lábait, kivettem órámat és az érverést számláltam. Aztán megtapintottam a nyelvét. A kutya megnyalta a kezemet. Ezt igen rossz jelnek találtam. — Nos? kérdé aggódva útitársnőm. Nos? — Asszonyom, ha az ön kutyáján negyedóra alatt nem vágnak eret, a gutaütés kikerülhetlen. — Istenem, istenem! Ez borzasztó! Mit tegyek ? — Én ismerek Etignyben . . . igen aszszonyom, Etignyben egy kitűnő állatorvost. De fájdalom, a vonat nem áll meg Etignyben! — Oh ! akkor majd megállítom. Szeretném tudni, — mert ne legyen a vészjel a kutyákra is érvényes! — Asszonyom, legyen óvatos ! Nagy kellemetlenségeknek, sőt talán bírósági eljárásnak teszi ki magát! — Mit törődöm én azzal, mikor „Biscuit“ életéről van szó ? Etignyhez közeledtünk. Az én útitársnőm a kétségbeesés erejével húzta meg a vészjelzőt. Éles fütty hangzott — és kevés zökkenés- PESTI HÍRLAP 1892. szeptember 1