Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-30 / 270. szám

15 út csinálásánál is nagyon radikális szert •*t Rászent a községekre, hogy a gyalázatosan nyagolt megyei útra, ne mint eddig szokásban ,­■ földet, hanem jó minőségű rostált kavicsot vi­nnék, ellenkező esetben a törvény teljes szigorával fog velük elbánni. A jámbor falusiak markukba nevettek, — ,,lát­tak már ők karrón varjut!" — s minden a régiben maradt. Szalontáról kiindulva, Sélley legelőször is sze­­mügyre vette az útszélén levő kavics garmadákat s azt tapasztalta, hogy rendeletét kutyába sem vették, mert a kavicsnak csúfolt „kopka“ nagyobb része föld­ből áll. — Melyik községnek a garmadái ezek ? — kérdé a haragvó főszolgabíró. — A tulkai oláh atyafiaké, — volt a felelet. Sélley kiparancsolta az útra a tulkai elöljárósá­got és ott a garmadákon botoztatta meg őket. Bezzeg inukba szállt a bátorság erre a többi község nagyrészt oláh lakosságának, hordták is eszük nélkül az útra a tisztára megrostált kavicsot, nehogy a tulkaiak sorsára jussanak. Lett is utána oly jó út, hogy a megyében nem volt párja, melyet még az előtt 20 esztendővel, ,,Sél­­ley-utjának“ nevezett a vidék lakossága. Szerencse, hogy régen volt, mert mit szólna mostanában hozzá a Tribuna. A szabadon járó őrült. (Szemerédy viselt dolgairól.) (Saját tudósítónktól.) A Pozsonyban történt agnoszkálás alkalmával, mint azt már megírtuk, kétségtelenül megállapították, hogy a legutóbb Bécsben elkövetett három rablás­nak és gyilkossági kísérletnek Szemerédy Alajos volt a tettese. Kétségtelen továbbá az is, hogy e többszö­rös gonosztettet mindenkor bizonyos rendszerrel, kö­rültekintéssel és a rendőri felügyeletnek ügyes kiját­szásával követte el. Megtörténhetik az is, hogy a legközelebbi napokban még egész sereg Budapesten és a külföldön elkövetett bűncselekedet derül ki Szemerédyre. A londoni hasfelmetsző titokzatos alak­jával, egy bécsi dohánytőzsdében történt rablómerény­lettel, a­hol a tettes az elárusítónő szemei közé paprikát szórt s más Bpesten előfordult gyilkossággal már úgyis kapcsolatba hozták a gonosztevőt. Szinte érthetetlen e számos bűncselekmény mellett, hogy Szemerédy mint játszhatta éveken át Budapesten egy közönséges, egy­szerű, szegény kolbászelárusítónak a szerepét, mialatt Bécsben és egyebütt vérben és rablásban dolgozott. De nem csupán ez az, a­mi gondolkodóba ejti az embert, hanem még inkább az, hogy mint járhatott­­kelhetett szabadon a fővárosban éveken át olyan em­ber, a­ki Brazíliából a hóhér kötele elől menekült haza, a­kit mint katonaszökevényt itthon várfogságra ítéltek s a ki előbb a lipótmezei, utóbb az angyal­földi tébolydában mint őrült volt ápolás alatt ? E kérdés tárgyában tudósitónk ma künn járt a lipótmezei és angyaföldi tébolydában s ott Szeme­rédy ottani tartózkodásáról és elbocsáttatásáról a kö­vetkező információkat nyerte. Szemerédy Alajost kétszeri időközben közel két évig ápolták a lipótmezei tébolydában. A katonai hatóság szállíttatta oda 1886-ban a rendőrség köz­vetítésével, mivel a fogságban olyan viseletet tanú­sított, mely elmezavarra mutatott. A tébolydába min­den akadály nélkül fölvették s állítólag a tartalék­­alapból fedezték a költségeit. Egy szobában helyezték el a többi betegekkel, bár a külseje és beszédmodora ritkán árulta el, hogy az elméje meg van háborodva. Magába zárkózott, mogorva életet folytatott a tébolydá­ban. Ha valaki — orvosait kivéve — megszólította, rán­­gatódzás fogta el, félénken hátrált s a mellett szúró te­kintettel mérte végig a vele szóba állót. Legtöbbet foglalkozott könyv- és újságolvasással, a mivel csak­nem az egész napot eltöltötte. Senkivel se beszélt bizalmasan, még az ápolókkal sem s azt a benyo­mást tette mindenkire, hogy üldözési mániában szen­ved, bár a nyilatkozatai ezt nem árulták el határo­zottan. Rokonai, különösen két asszony, meg szokták néha látogatni, de ezeket is ridegen, szótlan mogor­vasággal fogadta, semmi iránt nem mutatott különö­sebb érdeklődést s azért később a rokonai mind rit­kábban keresték föl. Az tény, hogy Szemerédy jól tudta, hogy a tébolydában van, mert néha kifakadt és keserűen panaszkodott a tébolydás fogság miatt. Mikor a Lipótmezőről 1888-ban mint meg nem gyógyult beteget átszállították az angyalföldi té­bolydába, szikrázó szemekkel és fenyegetőn mondta, visszamutatva a lipótmezei kórházra: „Majd meg­mutattam volna, hogy ki az a Szemerédy, ha ki nem eresztettetek volna!“ Pedig hát csalódott Sze­merédy, mert nem bocsátották szabadon, hanem át­vitték az angyalföldi tébolydába, a­hol 1889. április haváig tartózkodott. Ekkor a tébolydából mint ja­vult beteget kibocsátották, rábízván őt hozzátar­tozóinak és a hatóságnak a felügyeletére. Hogy ez a felügyelet egyik részről sem történt valami különös gonddal, azt gonosztetteinek egész sorozata bizo­nyítja. Ezzel kapcsolatban fölmerül az a mindenesetre érdekes kérdés is, várjon Szemerédy ép elmével kö­vette-e el azon cselekedeteket, melyek rája kiderültek vagy pedig mint gyógyíthatatlan elmezavart, a­kire a hatóság elfelejtett ügyelni s a ki gonosz hajlamait gyilkolással és rablással iparkodott kielégíteni. Tudósítónk e tárgyban dr. Salgó Jakabnak, a lipótmezei orsz. tébolyda jeles főorvosának vélemé­nyét kérte ki, a­ki egyszersmind kezelte is Szeme­­rédyt. Dr. Salgó tudósítónk kérdésére adott válaszá­ban nem tartja kizártnak annak a lehetőségét, hogy Szemerédy még most is, hogy gonosztetteit elkövette, elmebeteg volt, bár nem lehetetlen, — úgymond — hogy valakinek az elméje meg van háborodva s ilyen tetteket mégis józan öntudattal és higgadt megfontolással hajt végre. Erre vonat­kozólag a főorvos úr egészen analóg esetet közölt tudósítónkkal, a­mely nemrég a franciaországi Di­­jonban történt s a mely a szakembereket még most is élénken foglalkoztatja. Ott tudniillik, egy szolgalegényt gyújtogatás miatt letartóztattak a mint­hogy elmezavart észleltek rajta, a tébolydában he­lyezték el. Az osztály főorvosa, megvizsgálván a beteget, baját gyógyíthatatlannak mondta. A szolgalegény aztán egy napon megszökött a téboly­dából s alig egy hétre rá, rablógyilkosságot követett el, mire újból elfogták s ismét a tébolydába vitték. Most azonban nem az akkori főorvos, hanem ennek segédje, az alorvos vizsgálta meg a gyilkost és azon határozott véleményt nyilvánította, hogy az illető szolgalegény teljesen épelméjű.. E kérdés fölött most Franciaország legjelesebb elmegyógyászai vitat­koznak s határozatuk kétségtelenül döntő lesz a bíró­ság eljárására. Hasonló eset különben Budapesten is fordult már elő. NAPI HÍREK. — (Személyi hírek.) Szögyény miniszter este ma Bécsből ide érkezett. — (A stájerországi udvari vadászatok.) Mürzstegből jelentik: A király ma reggel 9 órakor indult vadászatra a Lohngrabenban, a Weitschalpe közelében. Az idő szép, de ködös. A király az eddig kedvező eredmények fölött élénk megelégedését fejezte ki. A király szombaton este fél 9-kor érkezik vissza Bécsbe.­­ (József Ágost főherceg.) Pozsonyból sürgönyzik nekünk. József Ágost főherceg az esti gyorsvonattal érkezett ide; az összegyűlt közönség éljenezte. — Lakásáról később a Zöldfa-fogadóba ment, hol adjutánsával vacsoráit. Nyolc órakor már hazament. — (Hartenau gróf.) Gróf Hartenau, vezér­őrnagy tegnap Tatáról Bécsbe érkezett s a „Hotel Sacher“-ba szállt. — (A görög udvarból.) Mint Athénből jelen­tik, György görög király, a­ki Triesztből a „Sphak­­teria“ yachton indult hazafelé, kénytelen lesz az osztrák hajókra kiszabott ötnapi megfigyelési veszteg­zárt elviselni, mely idő alatt a „Sphakteria“ a görög vizekben fog cirkálni.­­ A görög lapok nagy meg­elégedéssel veszik tudomásul, hogy Zsófia trónörö­kösné több kiváló egyénnel egyetértésben, a hatósá­gok tétlenségével szemben, intézkedéseket tesz az esetleges koleraveszély elhárítására. A trónörökösnének ez első nyilvános föllépte igen kedvező benyomást tett.­­ (Fényes úri esküvő.) Érmellék intelli­genciájának majdnem teljes részvétele mellett tartotta f. hó 27-ikén esküvőjét Okolicsányi Géza dr. bpesti ismert nevű ügyvéd Ér-Kölbölkúton, a Bonisok ősi fészkében Bonis László földbirtokos és Okolicsá­nyi Sarolta bájos leányával Ellával. Násznagyok voltak Okolicsányi István nógrádmegyei földbirtokos és Lestyán Adorján kir. közjegyző. Az esketési szer­tartást Kiss Albert ev. ref. esperes, orsz. gyűl. kép­viselő végezte, magas szárnyalásu beszédet intézve a fiatal párhoz. Az esküvőt fényes lakoma követte, a melyen a násznagyok a fiatal párra, Okolicsányi Zol­tán vőfély a koszorú leányokra mondtak lendületes felköszöntőt. Tósztot mondtak még Kiss Albert, Torma Károly, Pappszász Károly stb. Jelen voltak még: özv. Okolicsányi Károlyné, a menyasszony nagyanyja, özv. Okolicsányi Pálné a vőlegény anyja, Papszász Károly és neje, Dravetzky Málika, Pappszász Ilona és Les­tyán Irma koszorú leányok, Erdy Kálmán és neje leányával Klárival, Draveczky Ede és neje, Fáy Jó­zsef, Tolnai Gedeon, Zselinszky Szilárd, Lestyán Ödön, Bonis Elemér, Paál Adorján stb. Régi magyar úri szo­kás szerint a lakodalomra hivatalos volt a falu népe is, melyet a kastély udvarán vendégelt meg a lako­­dalmas ház, s a mely a késő esti órákig víg cigány zene mellett mulatott. A fiatal pár fényes paraszt bandérium és az egész násznép kisérete mellett a székelyhídi állomáshoz hajtatott, a­honnan Olaszor­szágba indult nászútra. A lakoma alatt az üdvözlő táviratok egész tömege hirdette a távollévő rokonok és barátok szívből jövő szerencsekivánatait.­­ (Itt a kolera!) Fájdalom, Budapesten ma ez a legújabb és legnagyobb hir. Többé már nem le­het kétkedni benne, hogy a rémséges ázsiai vendég kezd kinyujtózkodni palotasoraink között. Lassan ér­tünk bele. Gyomorhurutok, bélhurutok, kolera-nostrás esetek egész sora előzte meg s úgy lehet, a „gyanús megbetegedések“ közt már napok óta ott szerepelt a valódi kolera is, de ilyenkor a bacillust kereső orvos is rálehet egy kicsit a górcső „objektívjére“, hogy valahogyan meg ne lássa a ficánkoló kolera-bacillu­­sokat kellő tisztaságban. Ez is az emberiesség bizo­nyos neme s ha már a kolerán nem lehet kifogni, legalább lefülelik annak legnagyobb szállás­csinálóját, a félelmet, melyről ki van derítve, hogy ez minden­féle melegségnél és vízvezetéknél jobb kolera­vezető. Hogyan jött be, mint jött be, azt nem lehet tudni. Elég baj, hogy itt van. Ma már halálesetek bizo­nyítják s városszerte megindult a háború ellene. A mentő­kocsik helyett (a­melyeket óvni kell az injek­ciótól) nehéz kerekű kolera-fourgonokat lehet látni vászontemítővel s széltében folyik a karbolozás és a kolerafészkek elpusztítása. Alább lehet olvasni, hogy a legszegényeb népet ronda tömegszállásából „kilakoltat­ják s barakban szállásolják el. Azonkívül ma az egész nádor-utcát dezinficiálták, mivel a külső nádor-utcá­ban kolera-eset fordult elő. Máskülönben pedig kevés a nyoma a nagy eseménynek. A kolera, mint minden kórság (kivéve az arisztokratikus influenzát) a legsze­gényebb osztálynál ütött ki s eddig minden kolera­eset az „alsó százezer“ körében fordult elő. A sze­gény nép rossz táplálkozása s kevésbbé tiszta élet­módja kedvez a bacillusnak. Ezek nem ihatnak, sze­gények, savanyu vizet, vagy bort s gyomruk sem tartalmaz elegendő savat, hogy a bacillust elemészsze. A misera plebs contribuens természetesen szokott fatális közönyével veszi a dolgot, de a vagyonosabb osztályoknál sincsen rémülés. Körülbelül már min­denki hozzászokott a kolera gondolatához s legfölebb csak azon fogadkoznak, hogy „mától kezdve nem iszunk vízvezetéki vizet! Sok­felé, különösen a kávé­házakban Pasteur-féle szűrőkészülékek vannak fölál­lítva, másutt forralják a vizet s azután lehűtve isz­ szák. Szóval védekezik, ki ahogyan bir s amed­dig vagyoni eszközei terjednek, mivel a védekezés sokba kerül s ezen akad meg sok minden. Csak az a kérdés, mi lesz az iskolákkal ? Persze a­mennyi gyerek van, az most mind arra spekulál, hogy bezárják az iskolákat s ez — ha a kolera növekszik — alighanem be is fog következni. Ma persze már nem tekintik a kolerát olyan ragá­lyos bajnak, mint a difteritiszt és az iskolák bezárá­sával nem sietnek. De annál jobban kellene vigyázni az iskolai vízvezetéki csapokra, a­hol a gyere­kek — rendesen egy és ugyanazon edényből — tö­megesen isznak. Talán jó lett volna az iskolákban elegendő mennyiségű forralt vízről gondoskodni a gyerekek számára; de ha már ez nincs, a szülők okosan teszik, ha gyermekeiknek lehetőleg a szívére kötik, hogy az iskolában ne igyanak s tartsák ki, a­míg hazajönnek. A gyermekek különben — úgy lát­szik, emésztő­képességük fokozottabb volta miatt — jobban elemésztik a bacillusokat, mint a felnőttek, vagy épen a gyönge gyomruak s így rájuk nézve ki­sebb a veszedelem. A­mi a védekezést illeti, olva­sóinkat már hetek óta elláttuk jó tanácsokkal. Há­rom kardinális jó tanácsot azonban nem lehet eléggé ismételni. Az egyik az, hogy a vízvezetéktől lehe­tőleg tartózkodjunk s vagy szűrjük, vagy forraljuk a vizet. — A másik az, hogy mértékletesek legyünk ételben, italban s megszokott életmódunkat ne vál­toztassuk. És a mi legfőbb : ne féljünk! — (Kossuth s a budapesti ügyvédi Sa­mara.) Említettük, hogy Maisics Mór dr. és 100 más ügyvéd azt az indítványt nyújtották be a budapesti ügyvédi kamarához, hogy a kamara válassza meg Kossuth Lajost dísztagjává. A beadott kérvény kö­vetkeztében Hodossy Imre kamarai elnök ma dél­utánra rendkívüli közgyűlést hívott egybe, amelyre a fővárosi ügyvédi kar tagjai rendkívül nagy számmal jelentek meg. Nagy Dezső dr. kamarai titkár felolvas­ván a kérvényben előadott indítványt, Hodossy elnök előterjeszti, hogy sürgősnek tartotta a dolgot, s ezért a választmány elé sem terjesztette, (helyeslés) indít­ványozza azonban, hogy a közgyűlés az ügyrend 9. §­-a értelmében küldjön ki egy bizottságot, mely az indítványt tárgyalás alá véve, véleményét legott előterjessze. (Helyeslés.) Az indítvány elfogadtatván a hármas bizottságba Pártos Béla elnöklete alatt Mais­ics Mór­ert és Várady Károly dr. orsz. képviselőt PESTI HÍRLAP 1892. szeptember 80.

Next