Pesti Hírlap, 1893. február (15. évfolyam 32-59. szám)
1893-02-14 / 45. szám
Budapest, 1893. XV. évf. 45. (5080) szám. Kedd, február 14. Előfizetési árak: Egész évre. . . 14 írt — kr. Félévre . . . 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra ... 19 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz., I. emelet, hova a lap szellemi részeit illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetései: a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 81 bis, rue du Faubourg Montmartre. A közszellem ébredése. A fölháborodás pirja száll arcunkra, ha elgondoljuk, hogy a 19-ik század végén Magyarországban harcot mer támasztani az egyház az állam ellen a polgári házasság kérdésében. Az az egyház, melynek főpapjait sehol sem ruházta föl az állam annyi és oly sokoldalú előréényel, mint épen Magyarországban. És a szégyen érzeteváltja föl e felháborodást, ha látjuk, hogy százezreket félre lehet vezetni az ultramontán izgatás hazug jelszavaival. Ha látjuk, hogyan tántorodnak meg olyan férfiak is, kiket eddigelé a liberális ügy bajnokai közé számítottunk. Ha megfontoljuk, hogy a fölvilágosultan gondolkozó magyar társadalomnak tele kell mennie e rákényszerített harcba, mert különben az ultramontanizmusé lenne a diadal. Igen, a hihetetlen megtörténik. Magyarországon vakmerően keztyát dob az egyház az államnak a polgári házasság miatt, mely többékevésbbé hosszú idő óta áll fönn a majdnem tisztán katholikus lakosságú államokban. A melyet több mint egy évszázad előtt rendeleti uton — bár mulékonyan — behozott II. József császár. A melyet a polgári anyakönyvvezetéssel együtt — az egyház tiltakozása nélkül — életbe léptetett századunk első éveiben Franciaország. A mely fönnáll majdnem egész Európában, a par excellence katholikus Olaszországban is S most, hogy a magyar állam, hosszú mulasztását helyrehozandó, végre csatlakozni akar az alkotmányos jogállamokhoz a házassági jog elmaradhatlan rendezése terén , most szegezi ellene kategorikus vétoját a Vatikán? Most, a 19-ik század végén akarja bebizonyítani, hogy az egyház hatalmasabb az államnál ? Most követeli magának azt a jogot, hogy a magyar kormány, a magyar törvényhozás és hat-hét vallásfelekezethez tartozó tizenhét milliónyi lakosság — amelynek sarkalatos érdeke a házassági jog állami rendezése — meghajoljon a pápa akarata előtt? Most tagadja-e meg a magyar nemzet régi fölvilágosodását és szabadelvű meggyőződéseit? Most forduljon el attól a szellemtől, mely legjobbjainkat lelkesítő a nemzeti és szabadelvű fölpezsdülés korszakában, midőn egy Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Dessewffy Aurél, Wesselényi Miklós, gr. Esterházy Mihály, Beöthy, Palóczy, Szemere, Batthyány Lajos, Ragályi, b. Vay Miklós, Perényi és mások voltak a felekezeti türelmesség, a jogegyenlőség, a fölvilágosodás és polgári szabadság ügyének előharcosai ? Nem ! Annyira nem sinyedhetett a magyar közszellem, annyira nem fajulhatott el a jelenlegi nemzedék, hogy megtagadja azon elveket, melyeket az apák hirdettek. Hogy néma és tétlen, érzéketlen és közömbös maradjon, midőn a tömeg tudatlanságával és hiszékenységével galádul visszaélő ultramontán izgatás érvényesíteni akarja a Vatikán vezérál államunk ellen. Még nem jutottunk annyira, hogy e nemzet közszellemét úgy lehessen idomítani és gyúrni, ahogyan a klérus vakbuzgó részének tetszik. Még nem vagyunk oly fásultak az állam souverainitásának jogköre, társadalmunk összeolvadásának és szabadelvű fejlődésünk érdekei iránt, hogy megdöbbenve föl ne eszmélnénk, midőn a püspöki rezidenciákból akarják vezetni Magyarországot s a papi coelibátus által fejlesztett hírhedt morál meri „ágyasságnak“ bélyegezni az állam közegei előtt jogérvényesen kötött házasságot. ■ Nem , a magyar közszellem kezd már ébredezni. Ébredezik és fölveszi a harcot a klérus fanatikusai által szított mérhetlen izgatás ellen. Illik a magyarországi törvényhatóságokhoz, hogy erős kezekkel ragadják meg a felekezeti türelmesség, a fölvilágosodás és veszélyeztetett szabadelvűség zászlaját. A megyék voltak mentő várai azon liberális szellemnek, mely Magyarországot a harmincas és negyvenes években kiemelte a feudalizmus és klerikalizmus posványából. A megyék zöld asztalai mellől kerültek az alsó tábla tanácstermébe a magyar szabadelvűség azon ragyogó ékesszólású képviselői, akik az akkor is Róma parancsszavának hódoló ultramontán érzelmű főpapság merev „non possumus"-ával szemben diadalra emelték a felekezetek egyenjogúsításának ügyét. A megyék túlnyomóan nagy többsége s ez mindenkoron elévülhetlen érdeme fog maradni régi törvényhatóságainknak és szerepet vivő köznemességünknek — látta el ily fölvilágosult szellemű utasítással küldötteit. Somogy megye közgyűlése megtörte a látszólagos közömbösség jegét és példáját, meg vagyunk róla győződve, követni fogják törvényhatóságaink kivétel nélkül. Az igazi magyar közszellem lavinája mozgásba jutott és ma alá fogja temetni a silány hazugságokkal, ferdítésekkel és gyűlölködéssel dolgozó ultramontán izgatást. Maga alá fogja temetni annyival inkább, mert a magyar katholikus papság hazafias, fölvilágosult és vallási türelemtől áthatott része nem tud egyetérteni ezzel a mérhetlen, a tömeg tudatlanságára és szenvedélyeire hivatkozó és számító agitációval. Igen, a magyar közszellem fölébredt és A „FESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Örök szerelem. — Giavette Eugene. — Montevideo!a kellett utaznom. Az a gondolat, hogy elhagyom családomat, barátaimat és hazámat, egész éjjel ébren tartott. A kikötőváros szállodájában laktam, a szomszéd szobában sem aludtak és a vékony válaszfalon át zokogást és panaszkodást hallottam. Kivettem belőle annyit, hogy egy hosszú tengeri út kikerülhetetlen kényszere zavarja egyikét ama szenvedélyeknek, melyek örök szerelem néven a legszélesebb körökben ismeretesek, egyikét ama szenvedélyeknek, melyek csak akkor érnek véget, mikor utolsót lehet az, kit rabul ejtettek. Midőn a két szerelmes másnap reggel a kikötőhöz ment, görcsösen fogták egymás kezét és nehéz kénycseppek gördültek le arcukon. Minden lépés, mely közelebb hozta őket a hajóhoz, növelte lelki kínjukat. Az utolsó percben mozdulatlanul álltak egymással szemben. A tömeg nem létezett reájuk nézve. Mereven egymás szemébe tekintettek, mintha lelkük legmélyebb rejtekéből akartak volna olvasni. Szó sem hagyta el ajkukat, mert a búcsú gyötrelme összeszorította torkukat. A fiatalember húszszor is összeszedte bátorságát és rálépett a kikötőhídra, de ismét visszafordult, hogy kedvesét még egyszer kebléhez szorítsa és még egyszer fogadjon neki örök szerelmet. Örök szerelmet! * * * Mari csakugyan kedves teremtés volt; oly szép, hogy tényleg le sem tudom írni a bájos leánykát, amint könybelábadt szemmel tekintett a távozó gőzös után és búcsút integetett fehér kendőjével. A fiatalember még akkor is abba az irányba nézett, melyben utolszor tűnt eléje az édes látomány, mikor a francia határ régen a tenger végtelenjébe merült. Az éj lassan leszállt. Felebaráti kötelességemnek tartottam, hogy a boldogtalant nyugalomra intsem. Mintegy mámorosan tántorgott. Feje mellére hanyatlott, s mintha lelki fájdalma elfogta volna egész testét, erőtlenül és idegesen haladt le karomon a lépcsőn. Összeütközött valakivel. — Milyen barom ez a fütő ! mormogta. — Fűtő ? kérdem bámulva.... De kedves barátom, ez nő volt. — Nő ? Ah, milyen szörnyszülött! * * * Az első osztály szobaleánya volt. Szegény teremtés, ki egész életét azzal töltötte, hogy az első osztályon utazó hölgyeket szolgálta. Marit nem tudtam lefesteni, de ezt a felügyelőnőt nagyon könnyen leírhatom. Kancsal, sánta, hátán kis púp , elhanyagolt, piszkos ruhájában hatvan évesnek látszott, pedig csak negyvenöt volt. Látnivaló, hogy a kétségbeesett szerelmes nem egészen alaptalanul mondta szörnyszülöttnek. * * * Az első három nap a fiatalember majdnem szüntelen sírt és megvetett minden táplálékot. Egész idejét azzal töltötte, hogy végtelen hosszú szerelmes levelet irt, melyet a legközelebbi hajó majd elvisz az ő Marijához. Negyed napra sikerült rábírnom, hogy egy csésze kávét igyek. A hét vége felé húslevest nyelt, más semmit. Hangulata még mindig melancholikus volt. Tizennegyedik nap azt kérdezte, mikor érünk célunkhoz. — Legjobb esetben huszonöt nap múlva, feleltem. Persze, ha ez a kedvező időjárás megmarad. — Hosszú, nagyon hosszú idő, válaszolt. — Annál hosszabb és szomorúbb, mert szerencsétlenségre nincsenek a fedélzeten hölgyek, akikkel szórakozhatnánk. Ez az út nem sok borravalót hoz majd a szobaleánynak. — Szegény nő! Azt hiszem, nagyon durván bántam vele. Aztán hozzátette: — Nagyon szelíd, előzékeny ... Nem igaz ? * * * A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.