Pesti Hírlap, 1893. február (15. évfolyam 32-59. szám)

1893-02-14 / 45. szám

Budapest, 1893. XV. évf. 45. (5080) szám. Kedd, február 14. Előfizetési árak: Egész évre. . . 14 írt — kr. Félévre . .­­ . 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra ... 1­9 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., földszint, hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz., I. emelet, hova a lap szellemi részeit illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetései: a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 81 bis, rue du Faubourg Montmartre. A közszellem ébredése. A fölháborodás pirja száll arcunkra, ha elgondoljuk, hogy a 19-ik század végén Magyar­­országban harcot mer támasztani az egyház az állam ellen a­­ polgári házasság kérdésében. Az az egyház, melynek főpapjait sehol sem ru­házta föl az állam annyi és oly sokoldalú előréé­­nyel, mint épen Magyarországban. És a szégyen érzete­­váltja föl e felhábo­rodást, ha látjuk, hogy százezreket félre lehet vezetni az ultramontán izgatás hazug jelszavai­val. Ha látjuk, hogyan tántorodnak meg olyan férfiak is, kiket eddigelé a liberális ügy bajno­kai közé számítottunk. Ha megfontoljuk, hogy a fölvilágosultan gondolkozó magyar társadalom­nak tele kell mennie e rákényszerített harcba, mert különben az ultramontanizmusé lenne a diadal. Igen, a hihetetlen megtörténik. Magyar­­országon vakmerően keztyát dob az egyház az államnak a polgári házasság miatt, mely többé­­kevésbbé hosszú idő óta áll fönn a majdnem tisztán katholikus lakosságú államokban. A melyet több mint egy évszázad előtt rendeleti uton — bár mulékonyan — behozott II. József császár. A melyet a polgári anyakönyvvezetéssel együtt — az egyház tiltakozása nélkül — életbe léptetett századunk első éveiben Franciaország. A mely fönnáll majdnem egész Európában, a par ex­cellence katholikus Olaszországban is S most, hogy a magyar állam, hosszú mu­lasztását helyrehozandó, végre csatlakozni akar az alkotmányos jogállamokhoz a házassági jog elmaradhatlan rendezése terén , most szegezi ellene kategorikus véto­ját a Vatikán? Most, a 19-ik század végén akarja be­bizonyítani, hogy az egyház hatalmasabb az államnál ? Most követeli magának azt a jogot, hogy a magyar kormány, a magyar törvényhozás és hat-hét vallásfelekezethez tartozó tizenhét mil­liónyi lakosság — a­melynek sarkalatos érdeke a házassági jog állami rendezése — meghajol­jon a pápa akarata előtt? Most tagadja-e meg a magyar nemzet régi fölvilágosodását és szabadelvű meggyőződéseit? Most forduljon el attól a szellemtől, mely legjobbjainkat lelkesítő a nemzeti és szabadelvű fölpezsdülés korszakában, midőn egy Deák Fe­renc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Des­­sewff­y Aurél, Wesselényi Miklós, gr. Esterházy Mihály, Beöthy, Palóczy, Szemere, Batthyány Lajos, Ragályi, b. Vay Miklós, Perényi és má­sok voltak a felekezeti türelmesség, a jog­­egyenlőség, a fölvilágosodás és polgári szabad­ság ügyének előharcosai ? Nem ! Annyira nem sinyedhetett a ma­gyar közszellem, annyira nem fajulhatott el a jelenlegi nemzedék, hogy megtagadja azon elve­ket, melyeket az apák hirdettek. Hogy néma és tétlen, érzéketlen és közömbös maradjon, midőn a tömeg tudatlanságával és hiszékenységével ga­ládul visszaélő ultramontán izgatás érvényesí­teni akarja a Vatikán vezérál államunk ellen. Még nem jutottunk annyira, hogy e nem­zet közszellemét úgy lehessen idomítani és gyúrni, a­hogyan a klérus vakbuzgó részének tetszik. Még nem vagyunk oly fásultak az állam souverainitásának jogköre, társadalmunk össze­olvadásának és szabadelvű fejlődésünk érdekei iránt, hogy megdöbbenve föl ne eszmélnénk, midőn a püspöki rezidenciákból akarják vezetni Magyarországot s a papi coelibátus által fejlesz­tett hírhedt morál meri „ágyasságnak“ bélye­gezni az állam közegei előtt jogérvényesen kö­tött házasságot. ■ Nem , a magyar közszellem kezd már ébre­dezni. Ébredezik és fölveszi a harcot a klérus fanatikusai által szított mérhetlen izgatás ellen. Illik a magyarországi törvényhatóságokhoz, hogy erős kezekkel ragadják meg a felekezeti türelmesség, a fölvilágosodás és veszélyeztetett szabadelvűség zászlaját. A megyék voltak mentő várai azon liberális szellemnek, mely Magyar­­országot a harmincas és negyvenes években ki­emelte a feudalizmus és klerikalizmus posvá­nyából. A megyék zöld asztalai mellől kerültek az alsó tábla tanácstermébe a magyar szabad­­elvűség azon ragyogó ékesszólású képviselői, a­kik az akkor is Róma parancsszavának hódoló ultramontán érzelmű főpapság merev „non possumus"-ával szemben diadalra emelték a felekezetek egyenjogúsításának ügyét. A megyék túlnyomóan nagy többsége s ez mindenkoron elévülhetlen érdeme fog maradni régi törvény­hatóságainknak és szerepet vivő köznemessé­günknek — látta el ily fölvilágosult szellemű utasítással küldötteit. Somogy megye közgyűlése megtörte a látszó­lagos közömbösség jegét és példáját, meg va­gyunk róla győződve, követni fogják törvény­­hatóságaink kivétel nélkül. Az igazi magyar közszellem lavinája mozgásba jutott és ma­ alá fogja temetni a silány hazugságokkal, ferdítések­kel és gyűlölködéssel dolgozó ultramontán izga­tást. Maga alá fogja temetni annyival inkább, mert a magyar katholikus papság hazafias, föl­világosult és vallási türelemtől áthatott része nem tud egyetérteni ezzel a mérhetlen, a tömeg tudatlanságára és szenvedélyeire hivatkozó és számító agitációval. Igen, a magyar közszellem fölébredt és A „FESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Örök szerelem. — Giavette Eugene. — Montevideo!­a kellett utaznom. Az a gondolat, hogy elhagyom családo­mat, barátaimat és hazámat, egész éjjel ébren tartott. A kikötőváros szállodájában laktam, a szomszéd szobában sem aludtak és a vékony válaszfalon át zokogást és panaszkodást hal­lottam. Kivettem belőle annyit, hogy egy hosszú tengeri út kikerülhetetlen kényszere zavarja egyikét ama szenvedélyeknek, melyek örök sze­relem néven a legszélesebb körökben ismerete­sek, egyikét ama szenvedélyeknek, melyek csak akkor érnek véget, mikor utolsót lehet az, kit rabul ejtettek. Midőn a két szerelmes másnap reggel a kikötőhöz ment, görcsösen fogták egymás kezét és nehéz kénycseppek gördültek le arcukon. Minden lépés, mely közelebb hozta őket a ha­jóhoz, növelte lelki kínjukat. Az utolsó percben mozdulatlanul álltak egymással szemben. A tö­meg nem létezett reájuk nézve. Mereven egy­más szemébe tekintettek, mintha lelkük legmé­lyebb rej­tekéből akartak volna olvasni. Szó sem hagyta el ajkukat, mert a búcsú gyötrelme összeszorí­totta torkukat. A fiatal­ember húszszor is összeszedte bá­torságát és rálépett a kikötőhídra, de ismét visszafordult, hogy kedvesét még egyszer keblé­hez szorítsa és még egyszer fogadjon neki örök szerelmet. Örök szerelmet! * * * Mari csakugyan kedves teremtés volt; oly szép, hogy tényleg le sem tudom írni a bájos leánykát, a­mint könybelábadt szemmel tekintett a távozó gőzös után és búcsút integetett fehér kendőjével. A fiatal­ember még akkor is abba az irányba nézett, melyben utolszor tűnt eléje az édes látomány, mikor a francia határ régen a tenger végtelenjébe merült. Az éj lassan leszállt. Felebaráti kötelességemnek tartottam, hogy a boldogtalant nyugalomra intsem. Mintegy má­morosan tántorgott. Feje mellére hanyatlott, s mintha lelki fájdalma elfogta volna egész tes­tét, erőtlenül és idegesen haladt le karomon a lépcsőn. Összeütközött valakivel. — Milyen barom ez a fütő ! mormogta. — Fűtő ? kérdem bámulva.... De ked­ves barátom, ez nő volt. — Nő ? Ah, milyen szörnyszülött! * * * Az első osztály szobaleánya volt. Szegény teremtés, ki egész életét a­zzal töltötte, hogy az első osztályon utazó hölgyeket szolgálta. Marit nem tudtam lefesteni, de ezt a felügyelőnőt na­gyon könnyen leírhatom. Kancsal, sánta, hátán kis púp , elhanyagolt, piszkos ruhájában hatvan évesnek látszott, pe­dig csak negyvenöt volt. Látnivaló, hogy a kétségbeesett szerel­mes nem egészen alaptalanul mondta szörny­szülöttnek. * * * Az első három nap a fiatal­ember majd­nem szüntelen sírt és megvetett minden táplálé­kot. Egész idejét azzal töltötte, hogy végtelen hosszú szerelmes levelet irt, melyet a legköze­lebbi hajó majd elvisz az ő Marijához. Negyed napra sikerült rábírnom, hogy egy csésze kávét igyek. A hét vége felé húslevest nyelt, más semmit. Hangulata még mindig melancholikus volt. Tizennegyedik nap azt kérdezte, mikor érünk célunkhoz. — Legjobb esetben huszonöt nap múlva, feleltem. Persze, ha ez a kedvező időjárás meg­marad. — Hosszú, nagyon hosszú idő, válaszolt. — Annál hosszabb és szomorúbb, mert szerencsétlenségre nincsenek a fedélzeten höl­gyek, a­kikkel szórakozhatnánk. Ez az út nem sok borravalót hoz majd a szobaleánynak. — Szegény nő! Azt hiszem, nagyon dur­ván bántam vele. Aztán hozzátette: — Nagyon szelíd, előzékeny ... Nem igaz ? * * * A Pesti Hírlap jelen száma 16 oldal.

Next