Pesti Hírlap, 1894. február (16. évfolyam, 32-59. szám)

1894-02-01 / 32. szám

Budapest, 1894. XVI. évf. 32. (5427.) szám. Csütörtök, február 1. Előfizetési árak: Egész évre. .« , 14 írt — kr. Félévre . . Q 3!­7 * — » Negyedévre a B 3 » 50 * Egy hóra . a V 1 » 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádo­tca 7? st., forsiint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Matesten, Jádor­ utca 7. sz., 1. emelet, tova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak ek Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetései: a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & . Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Mágnások és radikálisok. Les extréstés se touchent! A szélsőségek találkoznak Egyfelől a nemzeti kaszinó bomladozik, alárfelől a szélsőbal. J£s mind a kettőben az egyházpolitika a bomlasztó elem, vagyis az az elem, mely a heterogén részeket elválasztja s a homogén részeket egyesíti. Tehát új és tisztázot­­tabb, hasznavehetőbb aggregátumok készülnek. Csak épen az a különbség a két véglet közt, hogy a nemzeti kaszinóban politizálni akarnak, pedig nem kellene, a szélsőbalon meg nem akarnak politizálni, pedig kellene. A nemzeti kaszinót Széchenyi István gróf alapította s providenciális elméjével nagy társa­dalmi, sőt nemzeti szerepet szánt neki. Az ab­­szentáló, külföldieskedő s a haza érdekeivel keveset törődő nagy urakat, az arisztokráciát akarta benne összehozni pártkülönbség nélkül, hogy együttvéve a nemzet nagy érdekeinek meg­nyerje őket.­ Előkelő társaskörré, kaszinók ka­szinójává alkotta, a­hol megfér a Bécsbe járó aulikus mágnás a keményfejű, itthonülő főúrral; fődolog az, hogy magyar legyen mind a kettő, és a­melyik nem az, vagy nem eléggé az, ma­gyarrá legyen.­­ Széchenyi István gr. maga panaszkodott , sokszor, hogy osztályokra, felekezetekre és pár- I­­okra szakadozó nemzet vagyunk s ez a legna­­­­gyobb hibánk. A nemzeti kaszinót ennek a hi­bának egyik nagy korrektivuma alapította s megmutatta azokat az érdekeket, a melyekben egyek lehetünk. Ezek a haza legmagasabban álló érdekei voltak: a gazdasági haladás, a mű­veltség, a nemzeti szellem és a hazafias érzület. A nemzeti kaszinó tartotta is a hagyo­mányt. Évenkint, még a legnehezebb esztendők­ben is, kezébe vette egy-egy kitűnő tagja Szé­chenyi István gr. serlegét s az ország azon a napon olyan felköszöntőt hallott, melynek tar­talma minden politikai pártérdek fölött állott, mivel a haza egyetemes és vitát köztünk nem okozó érdekét emelte magasra. Egy neme volt ez is az oltári szentség fölmutatásának, csak­hogy ez a szentség minden magyar ember szentsége volt. Most ide is behurcolták a politikát. A­ sza­­badelvű pártból s részben a szélsőbalról kiköl­tözött, gazdátlan reakcionárius­ politikai szellem elment gazdát keresni a nagy­­urak közé. Akad­tak k is nelki­ott pártfogói, de­ gazdája nem akadt. A magyar konzervatív urak is elég okosak arra, hogy föl ne üljenek a tartalmatlan és politikai­lag lehetetlen próbálkozásoknak s ez becsüle­tükre válik. Mindazáltal a vasárnapi „puccs“ bizonyos fokig böf­tött. A titkon előkészített szavazásnak néhány nagy névvel bíró főur, volt és valóságos miniszter neve esett áldozatul a lisztán s he­lyettük a reakcionárius irány főembereinek neve került elő. Az események ismeretesek. A puccsnak azonban — amint megjósol­tuk — rövid diadala volt s most keserű napjai következnek. A politika s pláne az ilyen politika behurcolása ellen a nemzeti kaszinó legelső tagjai siettek­ tiltakozni. Valamennyinek az élén Széchenyi Béla gróf, a nasiv alapító fia, a ma­gyar arisztokrácia egyik legrokonszenvesebb összébb huzva dereka körül a bársony háló­köntöst — midőn tegnapelőtt este megjelentünk nála, hogy en petit comite, amúgy magyarosan, egy pohár bor mellett örvendjünk a diadalnak, melyet a magyar nemzetnek Munkácsyban meg­nyilatkozó genie-je aratott az imént Parisban. Nem volt jelen ezen a kis áldomáson a háziúron és hűséges élettársnőjén kívül senki más, csak Árpád vezér (nos igen, az a pompás magyar arcú francia úr, a­ki modellül szolgált a művésznek), aztán egy icipici kedves ma­gyar asszonyka egy gyermekleánynak az arcá­val, a férje, egy fiatal magyar író társasá­gában. Szerencsére, a mester gyengélkedése nem vált be egyébnek, mint a­minek a doktorok mesterségébe belekontárkodva, prognózisomban tartottam : az erős szellemi munka által előidé­zett idegbágyadtság jelentkezésének. És nagy örömünkre szolgált látni, hogyan iidult föl las­sanként az ebédnél Munkácsy, hogyan tapogatta egyre ritkábban az oldalát, hol fájdalmakat ér­zett és mint vált egyre derültebbé arca. Előbb azonban még nejétől, ettől az aranyos kedélyű asszonytól, a­ki minden gondolatát sejti, abban a szelíd dorgatóriumban kellett részesülnie, hogy „écoute Miska, ha most nem vagy teljesen meg­elégedve sikereddel, hát nem tudom minek kell­jen történnie, hogy megszűnj tépelődni.“ A halhatatlanság számára alkotó nagy mű­vésznek a párisi kritika által is ritka szép pél­daként kiemelt becsvágya ez ; az a becsvágy, mely a legtökéletesebbre törekedik, amit emberi tehetség teremthet. De most Munkácsynak, aki­nek a szívéről — hogy saját szavait idézzem — a „Honfoglalás“ elkészülése és a festmény által alakja. S ma már ott áll a dolog, hogy a nem­zeti kaszinó választmánya a lemondások követ­keztében csonka, a febr. 12-diki Széchenyi-ünnep szónok nélkül áll s a kaszinó megbomlott rend­jét rekonstruálni kell, vagy pedig kettőbe szakad a régi intézmény. Vannak, akik ezt a kettőbe szakadást óhajtják. Vannak, akik abban a hitben élnek, hogy az sem volna baj, ha a nemzeti kaszinó egészen föl is bomlana, mivel a nemzetnek arra szüksége úgy sincs többé. De minekünk nem ez a nézetünk, Magyarország mint modern állam, szerintünk, még nem fejezte be fejlődését. Köz­életében a nagy vagyon és a születés tényleg alkotó erőt képvisel s az ország többi osztályai, ha izmosodtak is, még nem elég erősek arra, hogy a magyar nemzeti érdekeket a földbirtok és társadalmi rend mostani tagozása mellett egé­szen vállaikra vehessék. Nem pusztán mágnásérdek tehát az, hogy a nemzeti kaszinó az ellene irányzott politikai merénylet következményeitől­­ megszabaduljon. Bizonyos tekintetben nemzeti érdekek is beleját­szanak ebbe s független állású és józan meg­fontolása nagy uraink egészen helyes úton jár­nak, a­mikor új választással akarják visszaállí­tani a régi rendet, melynek mozgató erejét nem a politika, hanem a magyar nemzet egyetemes érdekei képezik. Hogy ennek megtörténtével kilépnek-e onnan a puccs emberei, azt nem tudjuk, de jól fogják tenni. Szinte illendő dolog volna ré­szükről, hogy ne maradjanak ott, a­hol föld­alatti politikai tervük ilyen elutasításban ré­szesült. Itt aratott siker „irtózatosan nehéz követ vet­tek le“, valóban nincs oka többé a tépelő­­désre. „Nem tudom milyen volt a kép akkor, midőn még teljesen be nem végezve, megjelent a tavalyi párisi Szalonban. Én csupán mai alak­jában, a mester által teljesen átfestve láttam, szinte lüktetve attól az erőtől, mely Munkácsy eddigi legünnepeltebb alkotásait jellemzi, meg­kapó plasztikával, elénk lépő alakokkal és har­monikus, mesteri színezéssel. Örvendek, hogy azt a magasztaló véleményt, melyet néhány hét előtt más helyen közöltem a műről, most föltalálom a párisi sajtó kritikájában is. Munkácsynénak valóban igaza volt, midőn ebéd közben kiemelte, hogy a francia sajtó a magyar festővel szemben, a­ki Párisban oly sok francia társát homályosítja el nagyobb tehetségé­vel, föl tudott emelkedni az elfogulatlanság és rész­­rehajlatlanság azon magaslatára, hol egyedül az al­kotás becsét mérlegelik, teljesen eltekintve a mű­vész származásától. Nem történt és nem is történ­hetett semmi hatvan napilapnak — mert ennyi irt eddigelé többé-kevésbbé magasztalóan a „Honfog­lalásról“ — bármily tekintetben való befolyásolá­sára. Mi több, a művész a Rue de Séze csar­nokában, hol képe kiállítva volt, még jóformán nem is fogadhatta a sajtó képviselőit. A­mint már önök tudják, az üvegtető lemezeit tördel­­tette be, hogy képe számára több világosságot nyerjen (közbevetőleg mondva, az csupán le­genda, hogy ez a művelet, melyhez hasonlót a kerepesi-úti alkalmi tüntetők ingyen gyakorol­nak, nyolcezer frankjába került volna a mes­ternek). S a lázas izgatottságtól sarkalt művész parancsszavára az üvegcserepek és akkor hal- A „FESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. a mester és müve, Festi Hírlap eredeti tárcája. Irta: Borostyány Nándor. Pak­s, jan. 29. A mester természetesen Munkácsy Mihály, műve pedig a „Honfoglalás“. A remek festmény, melynek nagyszerű koncepciója és kivitele előtt most meghódolt az egész párisi műbírálat, a lehető leggondosabban becsomagolva, Budapest felé robog már, a mester ellenben gyengélkedik. Három évnek és kivált az utóbbi hónapoknak lázas akciója után bekövetkezett a reakció. Teg­­napelőttig, míg csak a nagy és teljes siker tet­szészaja ki nem csendült a napilapokból és a Georges Petit-féle teremben három napig kiállí­tott festmény bele nem került a ládába, a mes­ter idegei olyanok voltak, mint a nyilazásra emelt ívnek pattanásig megfeszített húrja. Az a nemes becsvágy, mely hónapokkal ezelőtt kezébe nyomta az ecsetet, hogy teljesen átfesse kolosz­­szális méretű képét, nem engedte nyugodni. Árpádjával ébredt, Árpádjával tért nyugalomra. Minden gondolata életének e legnagyobb szabású művéhez tapadt. Komorrá, szórakozottá, szót­­lanná vált. Bezárkózva neuillyi műtermébe, hó­napokon keresztül, minden nap órahossziglan csupán a festménye alakjaival társalgott. Hát most, bekövetkezett az elmaradhatlan ellenhatás. A mester most érzi csak a hosszas, megfeszített munka által előidézett fáradtságot. Fájlalja minden tagját. „Rosszul vagyok“ — szólt A Pesti Hírlap Jeien száma 20 oldal

Next