Pesti Hírlap, 1894. március (16. évfolyam, 60-90. szám)
1894-03-16 / 75. szám
4 * # PEST! HÍRLAP 1894. március 16. Március 15. Már 46 esztendeje annak, hogy március idusán, ezen a napon visszakövetelte a nemzet polgárainak alkotmányos szabadságát s lobogtatva a nemzeti trikolort, melyre az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavai voltak írva, lerombolta a válaszfalakat, melyek a nemzetet kasztokra osztották és kimondta, hogy e haza minden fia egyenlő jogú polgára Magyarországnak. Már 46 esztendeje, hogy a nemzet lelkes ifjúsága kihirdette az alkotmányos szabadság alapját képező tizenkét pontot s hogy az ország bálványozott, lánglelkű költője, Petőfi Sándor, a lelkesült, izgult tömeg előtt elszavalta azt a vérpezsdítő költeményt, hogy Talpra magyar! Ki a haza! Itt az idő most vagy soha. A magyarok istenére esküszünk, Rabok tovább nem leszünk! És ezt a napot nem felejti el a magyar soha. Negyvenkét év óta ünnep már ennek évfordulója, melyet méltó kegyelettel ül meg a nemzet ifjúsága, polgársága. Ebben az évben is megünnepeltük e napot, de soha még szomorúbb március idusa nem volt ez országnak, mint a mai. Március 15-ikének varázsos, fényes napsugarait mintha egy sötét gyászfátyol borította volna el, s a szivekben mélységes fájdalom ütött tanyát. A márciusi nagy napoknak már életében megdicsőült apostola, Kossuth Lajos halálos ágyán fekszik távol hazájától. Ezért volt oly szomorú ebben az esztendőben március idusa. Ezért volt köny a szemekben s megmérhetetlen fájdalom a magyar szivekben. Mindenki a halálharang megkondulását várja. Ünnepély a vigadóban. A szabadság napjának ünnepe alkalmából a budapesti tudomány- és műegyetem ifjúsága fél 11 órakor a vigadó nagytermében ünnepi matinéét rendezett. A hatalmas terem teljesen megtelt nagyrészben hölgyekből álló közönséggel. A műsort Temple Rezső nyitotta meg a „Talpra magyar!“ elszavalásával, mely után a népszínház daloskara énekelte el a „Szózat“-ot. Martos Ferenc tartalmas megnyitó beszéde után a felkért szónok, Rákosi Jenő mondta el remek ünnepi szónoklatát. Beszédét azzal kezdte, hogy van egy forrás a teremtésben, egyetlen forrás, melyből tűz és víz egyaránt fakad. Ez a Csodaforrás az emberi szem, melyből a nemes szikrák és az emberi érzések árja fakad. Március 15-ikén ez a csodaforrás felbugyog és az egész ország e napon szikrázó és könybelábbadó szemmel ünnepel. Remegő hangon emlékezett meg ő pedig, ha úgy veszszük, két holt töröknél testvérek között is többet ér két oldalszalonna. Bezzeg emelgette a sziveket a győzelmi mámor, mint a fazékfedőket a gőz. István grófba is beleszállott a heja-huja kis ördöge, erőnek erejével le akarta inni Blázyt és a parancsnokot, aki nagy csoportnak mesélte a tűz körül az olaszországi kalandjait, asszonyok csókjáról, csapodárságáról. — Eredj, kis Apolka, ne hallgasd ezeket. Vessetek neki valami ágyfélét a kocsiban! A káplán szintén jól ki volt „készítve“ — világi nótákat énekelt. „No, abból se lesz soha püspök“ vélte Bakra Ferenc és ivott ő is, szalonnát piritva a parázson. De ki győzné leírni az egészet? Annyi tény, hogy a legjobban mulatott a Krizsán Katka, a piros-pozsgás gömbölyű szolgálóleány, aki a szakácscsal és káplánnal jött a kocsiban , egymaga lévén a szépnemből, képzelhetni, a megindult táncban mennyire kapós volt, minden katona megforgatta egyszer; elég volna ennyi szerencse, ha fel lehetne osztani otthon Warinban húsz farsangra. De az is tény, hogy a legrosszabbul mulatott Szlimák János (a Csák Máté-korabeli vitéz), kit fényes egyenruhája és a pálinkában lakó kigyó bujtogatása arra a vakmerőségre vitt, hogy a szép Apolkát kérte táncra, átcsípve őt derékon, — a miért aztán ott mindjárt vasra verette ő kelmét Pongrácz István, nap teremtő apostoláról, Kossuth Lajosról, a kinek lehellete fölvirágoztatta a magyar szabadságot. Ez a halhatatlan nagy ember most távol idegenben halálos ágyon fekszik. A nemzeti géniusz tegye forró homlokára enyhitő kezét s üljön oda ágya szélére s borítsa rá az enyhülés fátyolét.. Március 15-ike Magyarország tavaszának ünnepe, amelyet a magyar ifjúság a spártai ifjak példáját követve ünnepel, mikor maga közé hívja az öregeket. Szép, lélekemelő látvány ez. Az öregeket mindig jó meghallgatni, mert azok csak a helyes útra vezethetik az ifjúságot. Ő is az öregek közé tartozik már, de ő csak a szomorú időkről beszélhet, amikor nem volt szabad a hazát szeretni nyíltan és csak suttogva lehetett beszélni a dicső napokról. Most istennek hála, megváltozott az idők sora. Azért hát bátran lengjen a zászló és minél messzebb hangozzék az ünnepi szó, hiszen semmi sem méltóbb az ifjúság ünneplésére, mint a március 15-ike, mely a szabadságot jelenti. A szabadság az egyénnél és a nemzetnél egyforma. Ami a szabadság az egyénnek, az a szabadság a nemzetnek. Az egyéni szabadság a legnagyobb kincs, mely minden áldozatra méltó. És ezt meg kell becsülni, mert ez teszi naggyá a nemzetet. Élőfához hasonlítja Rákosi a nemzetet, melynek gyökere a nép, törzse a polgári osztály és lombja, dísze a vezérlő osztály. Ajánlja a hallgatóság szeretetébe a népet, mert a törzset és lombot ledöntheti a vihar, de a gyökeret nem. Nagy gonddal kell lenni azonban a gyökérre, mert ha valami alattomos ellenség el találja pusztítani, akkor oda a törzs, a lomb, oda a nemzet. Figyelmezteti az ifjúságot, hogy a nép az ő gondjaikra van bízva és hogy a feladatáról soha se feledkezzék meg. Azzal bocsátja útjára az ünneplő közönséget, hogy kisérje őket az öregek áldása és vezesse győzelemre a nemzet szelleme. Rákosi ünnepi beszédét hosszantartó, frenetikus tapsokkal és tetszéssel fogadta a közönség s a tetszés zaja lecsillapulta után folytatták a műsor többi számait. Katona Ernő elszavalta Ábrányi Emil alkalmi költeményét, Bakonyi Károly „Jókai és március 15-ke“ címmel egy tanulmányt olvasott föl, majd pedig Eördögh Árpád szavalta el Kovács József „Március Idusán“ című versét. Az ünnepséget a népszínház férfikara a „Himnusz“ eléneklésével fejezte be. Az egyetem-téren. Az a márciusi fugalom, mely amint virágokat fakaszt a völgyek rejtekén és hegyek oldalán, ép úgy megtermékenyíti az emberi szíveket a szabadság eszméivel : ma nemzeti színű lobogókat lengetett Budapest palotáin. Az ifjúság szokásos ünnepének kezdete délután 3 órára volt kitűzve, de a főváros közönsége már két órakor zsúfolásig megtöltötte az egyetem tért, melynek közepén állott az emelvény az ünnepi szónokok számára. Ez emelvényre elsőnek Schimanek Emil lépett fel és nagy hatást keltve szavalta el Ábrányi Emilnek ez alkalomra írt remek, hazafias költeményét, melyet jelen számunk tárcarovatában közlünk. Ezután Bottlik József magyar díszruhában mondta el hatásos szónoklatát, melynek első részében ismertette a márciusi nagy eseményeket, második részében a nemzet 1848-iki fiatalságának követésre buzdította az egyetemi ifjakat. Azután így folytatta: „De megálljunk percre az örömben! A márciusi napok hérosza, a magyar szabadság atyja, a mi eszményünk, a mi büszkeségünk, nehéz kínokban vergődik halálos betegágyán. Elszorul szívünk, ha fájdalmaira gondolunk és szinte zúgolódásra késztet a sors keserű iróniája, hogy a márciusi napok legnagyobb alakjának és akkor kell a halállal tusakodnia, mikor a márciusi szellő újra emlékébe idézi hajdani nagy tetteinek emlékét. Nem, ő nem válhat meg tőlünk! Úgy érezzük mi mind, hogy lelkünkkel egybeforradt az ölete s lelkünknek nemesebb része szakadna ki az ő eltávoztával! Isteni Magyarok istenei Hozzád fohászkodunk, hogy tartsd meg nekünk Kossuth Lajost! Tartsd meg őréül, biztosítékául a szabadságnak, a magyar nép független honszeretetének és váltsd meg őt súlyos szenvedéseitől! Nekünk pedig add, hogy megérhessük a haza virágzását, fejlődését, boldogságát! Hadd lássuk, amint a szabadság, e büszke sas, kiterjeszti szárnyait s földi bilincstől le nem nyűgözve, a nappal büszkén szembe nézve, száll, száll, emelkedik a magasba, tisztább régiókba, mindenek csodálatára, egész világ bámulatára. —Éljen a haza! Éljen Kossuth Lajos! Éljen a magyar szabadság!“ Az emelkedett, köllőileg szép beszédet hosszantartó, zajos éljenzés követte. Ezután Magyar Gyula joghallgató lépett az emelvényre és messzeható, érces szép hangjával elszavalta a „Talpra magyar“-t, melynek mind a szakasza után zúgva riadt fel az éljen és a taps. Petőfi költeményének elszavalása után az egyetem téren az ünnepély véget ért s a nagy közönség folytonos éljenzése közt haladt az ifjúság menete a kecskeméti utcán, Kálvin-téren, vámház-körúton és Ferenc József-rakparton végig a segesvári csatatéren vértanúhalált szenvedett, nagy nemzeti dalnok ércszobrához. A Petőfi-téren. Ezrekre menő közönség várta a szabadságharc költőjének szobra körül az egyetemi ifjúság megérkeztét. A kirendelt lovas- és gyalogrendőrök alig bírták a kordont föntartani; a tolongás az elzárt területen kívül olyan nagy volt, amilyen ezelőtt még egy évben sem. A Petőfi téri házak csaknem kivétel nélkül föl voltak lobogózva s a nyitott ablakokban, amelyeket drapériák és színes szőnyegek díszítettek, szép nők nézték érdeklődéssel az ünnepiesség lefolyását. A menet a Petőfi térre kevéssel negyed 4 óra után érkezett meg és a Petőfi szobra előtt felállított emelvényre először Lázár Albert műegyetemi tanuló lépett s viharos éljenzések közben szavalta el a „Talpra magyart“. Utána Komlóssy Arthur mondott nagy tetszéssel fogadott beszédet, a melyben dicsőítette a szabadsághősöket, Petőfit, a szabadságharc dalnokát. Beszédének végső része Kossuth Lajosra vonat-kozott s ezt szűnni nem akaró éljenzéssel fogadták: (úgy kell, Szlimák, úgy kell, a macskának is körmére koppintanak, ha az egér helyett a kanária pislant.) .. . Száz szó is csak annyi volna, mint egy; valamennyi csillag pislákolni kezdett álmosan, már a hajnal, ez a hű futár is előjött jelenteni, hogy Napur közeledik, mikor végre a várúr megfuvatta az indulót, előre küldvén nyargoncnak Szercse Miklós kozákot az otthon maradt Pamutkayhoz híradással a győzelemről, s hogy mihelyt feltűnnek a warini dombon, húzassa meg a vártoronyban a harangokat, így indultak vissza, ugyanolyan rendben, amint tegnap jöttek ; csakhogy az egyik ponnyn most az apród helyett Apolka ült (vittek volt női nyerget is az Esztella részére), elmélázva, álmodozva nézte a tájékot, a suhogó kukoricákat, a rozsvetéseket nevető pipacsaikkal; míg a lovacska csendesen lépkedett, gondolatai zűrzavarosan nyargaltak. Mi lesz belőle ? Hová viszik ? Miért viszik ? Egyelőre csak annyit tudott, hogy valami várba mennek. Igen, egy várba! Még soha se látott igazi várat. A kíváncsiság elűzte félelmét. Hiszen még gyerek volt. Egy várat fog látni. Várjon milyen lesz? Kacsalábon fog-e forogni, vagy lublábon? És türelmetlenül kérdezgette csengő hangján a mellette lovagló Rátky Pál apródtól: „Messze van-e még az a vár? De nehezen várom.“. (Folyt. KÖT.) Aszfalt. (Kóbor Tamás tárcakötete.) Kóbor Tamás kötetében van egy nagy hazugság s ez a címlapja. Tekintve azt, hogy egészen modern íróról van szó, egy hazugság nem is sok. Mert a modern irodalomban ma a pose-irozás csaknem olyan nagy szerepet játszik már, mint azelőtt a színészetben. A szerző, ahol csak lehet, a saját kellemetes ábrázatát tolja előtérbe s mint a bábszínházbeli előadásoknál, csakis egy hang hallható, az ő egyéni hiúságának hangja. Hogy azonfelül a legtöbb modern szerző még az igazság rovására is érdekesnek és különösnek akar feltűnni, ez olyan emberi gyengeség, mely alól csak kevés kiválasztott egyéniség képez kivételt. Kóbor Tamás ilyen kivétel. Lássuk először is a címlapbeli nagy hazugságot. Van rajta egy rajz, mely egy fiatal, csinos és ízléssel öltözködő hölgyet ábrázol, amint sikkesen fogja fel ruhája szélét és pikáns mosolylyal néz hátrafelé, ahol egy divatosan öltözött úriember bámulja apró lábacskáit. Ilyen ouverture után azt hinné az ember, hogy Offenbach-féle operette következik kankánnal, meztelenségekkel, pezsgő mámorral és jó adag persziflázzsal, pedig ami a bevezetés után jön, az inkább elandalitó Schubert, föleresztve egy kis Wagnerrel. René Le Sage „Sánta ördögiére emlékeztet sok tekintetben Kóbor Tamás könyve. De mig Almodi, a sánta ördög, a spanyol diák mulatságára, a ki börtönéből kiszabadította s csak a háztetőket emeli fel, hogy a lakosok éle-