Pesti Hírlap, 1894. április (16. évfolyam, 91-120. szám)

1894-04-01 / 91. szám

Budapest, 1894. XVI. évi 91. (5486.) szám. Vasárnap, április 1. Egész évre Félévre . , Negyedévre . ? 3­­­50 Egy hóra ... 1­9­20 Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik, Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., a hová az előfizetések és szétküldésére vonatkozó támlások intézendő Pesti Hírlap Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz., I. emelet, tova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentesen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. KSH Könyvtár POLITIKAI NAPILAP, onnnnnnifikfii Kossuth Lajos halála. Halotti beszéd. „Látjátok feleim mik vagyunk? Bizony, por és hamu nem vagyunk.“ A mi ős­elem, az nem por és nem hamu, mert az maga az Isten. A­mi föltámadt, mielőtt elhantolták volna; a­mi a tavasz vihara gyanánt hul­lámzott, hömpölygött és söprött végig két vi­lágrészen, mikor megszabadult földi alakjától, az nem por, az nem hamu. A titokzatos ős­erő az, amelyet fürkész a tudós, sejt a bölcs és érez a költő. A mely tündöklik a magasságban és sötétlik a mély­ségekben. A mely ott sivit a szélvészben és mennydörög a tenger hullámaiban: él, éltet, alkot és teremt. Látátok feleim szemetekkel: nem va­gyunk por és hamu. Por és hamu, a ki eszme nélkül élt. Por és hamu, a kinek földi hüvelye nagyobb a lelkénél. Por és hamu, a kinek holttestén nincs mit eltemetni. Volt és van köztünk, a ki az. A ki el­éri azt a csöpp eszmét, melyet a világegye­temtől lopott s a ki mikor visszaszáll az ato­mok világába, tartalom és illat nélkül száll oda vissza, viszonzást nem hozva azért, a­mit belőle kapott. Oh, van por s hamu köztünk, igaz. A ki csak port és hamut lát a világban, de nem látja az eszmét és nem látja magát a világot bennünk. A ki nem érzi magát egynek az­zal, ami ragyog az égben, kéklik az űrben, hullámzik a térben és illatozik az ibolyában. A­ki nem hisz az erők elpusztuthatlanságá­­ban, sem abban, hogy vannak istenek a föl­dön, sem abban, hogy mikor ezek az iste­nek meghalnak, istenségük visszaszáll ismét arra a nemzére, a­melyből alkottattak. Por és hamu az, aki ebben a teremtő pillanatban nem érzi lénye minden izében, hogy az eszmeáradás, mely most előállt és egy országon végighömpölyög, hogy az a visz­­szaszálló nemzeti életerő csupán: Isten, aki kopog a lelkek ajtóin. Nem vagy te por és hamu, oh földi ember, a­mig isteneid vannak és te őket föl­ismered. De úgy is vagy te alkotva, hogy neked mindig vannak isteneid és te mindig fölisme­red őket! Valami csudálatos jelenség az ember történetében, hogy az egek vihara és ragyo­gása mindig leszállt valamely anya szűzi mé­­hébe, hogy onnan áldás és ragyogás szálljon elő, hogy onnan vihar álljon elő, tavaszi szellő, őszi orkán, mely zug a haraszton, jár a pusztán és magot hint, áldást és sza­badságot. Valami nagy jelenség az ember történetében, hogy az emberiség zokogó mély­ségeiből, azokból a rengetegekből, a­hol pa­takzik a könyv és kelevényeket szít az el­fojtott átok, mindig volt, a­ki felforrt, láng­ostort font és odaállott a népek tömege elé, fülükbe zúdítva, szemükre lobbantva: „Nem vagy te por és hamu, oh földi ember, hanem láng vagy, mely gyújt és vi­lágit; ideák megtestesülése vagy te, ki sza­badságra születtél és poraidból is szabad­ságnak kell születnie.“ És nem lehet téged eltemetni. Nem lehet eltemetni az embert, a­ki nem por és hamu, hanem eszme. Hiába, nem lehet. S ha millió ember viszi sírba, ha egetverő kősziklát gördítenek is hamvaira, ha zúg a harang, kopog az ásó : azért hát elte­metik Kossuth Lajost ?" Valami csodálatos jelenség az is az emberek történetében, hogy Megváltóit nem is temethette el soha. Mózes sírját nem tudják, Mohamed koporsója Zenit és Nádir közt imbolyog. Krisztus teste elveszett, el­tűnt a koporsóból, a­hova elföldelték. Az emberiség fáklya­hordozóit nem le­het eltemetni. Az emberek bölcsőkorából átfonódó tapasztalaton, a lelkek mélységébe behatoló bölcseségen, avagy a történet ösztönén alap­­szik-e, nem tudjuk. De mintha jó és üdvös volna, hogy azok, akik századokra szóló lán­gokat gyújtottak, sírjuk által is megközelít­­hetlen távolságban maradjanak az epigonok­tól. Legyen a mi elérhetetlen marad, a mi vágyakozással, fájó epedéssel töltse el a ki­csi utódokat. Legyen, a mi az ideál keresé­sére, a kegyelet dúsan termő fájdalmára bizgassa őket. Legyen valami, a mi nincs. Mert a próféta is neme in patria. Ám, a mi nemzetünk megváltóját elte­metik, itthon temetik el. Csillámló fény az egekben, ünnepi harangzúgás a levegőben. Kiviszik a mi patriarchánkat, hadd nyugod­jék a haza édes földjében. És eltemetik el­­földelik, elsirálják, eléneklik , por és hamu vagyunk. Hej, ki tudja : a magyar nemzetre nem-e lett volna áldásosabb, ha nem itt temetik el mi közöttünk ? Ha nem tudjuk itthon haló porait annak, akit szerelmes képzeletünk magunknál annyival nagyobbnak, utánozhat­­lannak és elérhetetlennek rajzol. Mert ki tudja, nem-e foszlik szét, vagy halványodik el idők jártával ebben a nagyra képtelen korban maga a kegyelet is és a mi nemzeti megváltónk sírja nem veszti-e el egy ember­öltő alatt azt a varázst, amelyre oly nagy szüksége van, nem neki, de nemzetének. Mikor Buddha halálát érezte — így szól a rege— egy rózsafa alá feküdt. A rózsafa édes­illatos szirmai ráhulladoztak, rászállingóz­tak. És a­mint lassan-lassan beboritották a szent prófétát, úgy szitták fel magukba az ő nagy lelkét s mikorra beesteledett, egy rózsa­szirmokból összehalmozódott hegy volt azon a helyen. És az emberek azt mondották, hogy Buddha meghalt. Kossuth Lajosra is ráhullajtotta szerel­mes nemzete az ő virágait. Az a fenomená­lis virágcsoda, a­mely a múzeum lépcsőze­­tére, ráborult, szinte a nagy Buddha rózsa­halálára emlékeztet, az illatos lelkek átköl­tözésére a nagy mindenségbe. Ám a­kik így halnak meg, azok ró­zsaszirmok alá temettetnek és haló poraik­ból is illat és édes mámor áradoz, hogy a kik feléje közelegnek, csak a csodát látják, de nem a port és hamut.­­ ‘ • * * * Viszszük mogorva fájdalommal Kossuth apánkat a szent anyaföldbe. Úgyis az talán a titka ennek a bűbájos magyar földnek, hogy sok,h­agy szive aluszsza benne örök álmát és még álmában is melegíti termékeny barázdáit. Miféle termőföld lesz most abból, a me­lyet Kossuth Lajos szive melegít a maga forró vérével és örökkévaló lüktetésével! (P) A Pesti Hírlap jelen száma 32 oldal. Kossuth Lajosné és Kossuth Vilma temetése. A terézvárosi templomiban. A haza földje már befogadta őket, édesebb lesz itthon a pihenés. Abból az óriási kegyeletből, melylyel a ma­gyar nemzet Kossuthnak adózik, kijutott ma né­hai neje és leánya hamvainak is. A terézvárosi templomtól végig az Erzsébet-köruton és a kere­­pesi­ úton kettős sorfalat képezett a főváros lako­ssága és a vidékről fölrándult gyászoló közönség. A templom környékén legalább húszezer ember ál­lott, túlnyomó számban nők. Bent a templomban már­ kilenc órakor mintegy ezer feketeruhás, gyászfátyolos hölgy foglalta el a padokat. Fél tíz felé pedig négyessorokban 400 parasztasszony Bu­dapest környékéről felvonult a­ templomnak a Ki­rály­ utca felé néző oldalához és ott állott fel. A zászlóvivő is asszony volt. Ezek többnyire Rákos­palotáról jöttek, valamint az az ötven fehérruhás leány is, a­ki később közvetlenül a halottas ko­csik után ment. A magyar nők hódolata Kossuth neje és leánya emlékének mély benyomást tett a gyászoló családtagokra, a­kik fél tíz órakor érkeztek, négy kocsin. Az elsőben Kos­suth Lajos Tódor Ruttkaynéval, a mások

Next