Pesti Hírlap, 1894. április (16. évfolyam, 91-120. szám)

1894-04-09 / 99. szám

2 PESTI HÍRLAP 1894. április 9. Kossuth Lajos emlékezete. Kossuth Ferenc Újpesten. Kossuth Lajos lelki üdvéért vasárnap délelőtt ünnepi gyász-istentisztelet volt az újpesti református templomban, amelyen megjelent Kossuth Ferenc is több orsz. képviselő társaságában. Kossuth Ferenc a fővárosból Wolfner Gyula újpesti gyáros pompás fogatán jött ki és kíséretében voltak: Helfy Ignác, Bartha Miklós, Bartók Lajos, Barabás Béla, Lukács Gyula, Várady Károly és Molnár Józsiás orsz. képviselők. Az újpesti határon ezrekre menő közönség várta Kossuthot, akit a megye nevében Földvári­ Mi­hály alispán szép beszéddel üdvözölt. Kossuth Ferenc erre ezeket mondta: „Meghatva állok határán e megyének, a hol atyámnak oly nagy működési tere nyilt. Midőn édes atyám hült tetemei elérték az országot, szelleme fel­támadt és odaült minden magyar tűzhelyhez s be­­fészkelődött minden magyar ember szivébe. Köszönöm a szives fogadtatást, mely annál jobban esik, mert szónokuk édes atyámnak hű barátja volt.“ Ezután megölelte és megcsókolta az alispánt. Erre Kemény Gusztáv főszolgabíró, majd Zsoldos Já­nos jegyző a község nevében tartott üdvözlő beszé­det, Geduly Lajos ev. lelkész pedig meghívta Kossuth Ferencet az ev. templomba. Az üdvözlések után Kossuth Ferenc és kísérete a főúton vonult be, melynek mentén mintegy húsz­ezer ember foglalt állást. Ezek közt zászló alatt je­lentek meg az ipartestületek, a munkás-egyletek és a közművelődési kör. A közönség egy része lelkesen éljenezte Kossuth Ferencet, más része a Kossuth-nó­­tát énekelte. A templom gyá­szpompával volt ékesítve, mely­ben nagy közönség volt jelen, közte Újpest község képviselő-testülete. Az újpesti dalkör a ,,Szózat“-ot énekelte, mely után Mády Lajos lelkész tartott gyönyörű emlékbe­szédet. Az istentisztelet imával ért véget. Innen Kossuth Ferenc nagy kísérettel az ág. ev. templomba ment, hol Geduly Lajos lelkész mondott megható könyörgést. Délre járt az idő, mikor Kossuth Ferenc az egész község lelkes ovációi közben haza­tért. Az újpesti fogadtatás a legszebb rendben folyt le, melynek fentartásáról a polgárőrség és tűzoltóság gondoskodott. Kossuth emléke a Petőfi társaságban. A tegnapi felolvasó ülés egészen Kossuth La­jos emlékének volt szentelve. A közönség, ennek tudatában s arra a hírre, hogy az ülésen Kossuth Ferenc is meg fog jelenni, az amúgy sem igen nagy első emeleti termet már fél 11 órakor zsúfolásig megtöltötte. De nem csak ez a terem, hanem a szomszédos főtitkári szoba és az úgynevezett képes-terem is telve volt, főleg szép fiatal nőkkel, leányokkal, a­kik mindvégig kitartottak a rek­­kenő hőségben. Nem is maradt el ennek a következ­ménye, mert az ülés folyamata alatt három nő ájult el, a­kiket aztán a szomszéd szobában ápolgattak. Kossuth Ferenc csak déli 12 órakor érkezett meg, mert Újpestről előbb nem térhetett vissza. Az ülés — mint említettük — teljesen Kossuth emlékének volt szentelve. És ha e kegyeletes haza­­fiúi ünnepiességben a főtényező az volt, hogy Kos­suth Lajost a Petőfi-társaság is mint a legnagyobb magyar hazafit siratja, másrészt a társaság ő benne a saját tiszteleti tagját is gyászolja, mert a Petőfi­­társaság mindjárt megalakulásakor — 1876-ban — őt választotta meg első tiszteleti tagjául. Akkoriban Kossuth Lajos fenkölt szellemű le­velet irt Szana Tamáshoz, a társaság főtitkárához, a­melyben köszönetének nyilvánítása mellett azt az érdekes kijelentést tette, hogy a Petőfi-társaság az egyetlen szépirodalmi egyesület, a­melynek ő tagja. Ugyancsak ebben a levélben behatóan foglalkozott a magyar szépirodalmi viszonyokkal s ez is azért ne­vezetes, mert hasonló nyilatkozat tételének egyebütt semmi nyoma sincs, noha köztudomásúlag mindig melegen érdeklődött általában, de különösen a ma­gyar belletrisztika iránt. A­mikor ezt a levelet írta Szana Tamáshoz, azt is sejtetni engedte, hogy meg­írja a székfoglalóját, de ez — fájdalom — a nagy hazafi számos más elfoglaltatása miatt nem követ­kezhetett be. Komócsy József elfoglalván az elnöki széket, Falágyi Menyhért lépett a fölolvasó asztalhoz s nag hatású bölcselm­i fejtegetést adott elő „Kossuth és a nemzeti eszme“ cím alatt. A nemzetnek a ravatalhoz való zarándoklásáról szólva, a következőket mondja : ,,Kettőt éreztünk mi a jelentős napokban: sej­telme szállt meg , annak, mi az egyéni nagyság és sejtelme annak, mi tesz egy nemzetet nemzetté. Mint villamos ütés ért bennünket az áram, a­mely a nagy egyéniségből száll át a többiekre és megvilágosodott előttünk, hogy az emberi kiválóság minden titka az ihletben rejlik; mert hiszen ihlet az, a­mit a kiváló szellem velünk közöl, legyen az akár ihletett gondolat, a minőt a bölcselő agy terem, akár ihletett látomány, a minőt a költő-képzelet alkot, akár ihletett akarat, a­minő a hivatott vezér szívé­ben él. Kossuth az ihletett akarat tüneményes embere volt. Olyan ember, akinek egyéni akarata általános akarattá lendül föl, vagy a­kiben az általános aka­rat egyéni megjelenést nyer.“ Kiemeli aztán a fölolvasó, hogy életének első felében Kossuthban a reformer politikus lép előtérbe, a­ki a magyar társadalmat kiemeli a rendiségből és a korszellem igényeihez mérve, demokratikus alapon szervezi újjá. „De — úgymond az előadó — Kossuthban a reformer fölött messze magasan áll a nemzeti poli­tikus. Mert a reform, bármily csodás és mesés ha­tású legyen, mindig csak időszerű, mindig csak az alkalmakkal és helyzetekkel számoló; ámde a nem­zeti elv, a­melyből kell, hogy minden reform fakad­jon, fölötte áll az alkalmaknak és helyzeteknek, fölötte kormányformáknak és intézményeknek, fölötte térnek és időnek és mintegy ez az a sarkcsillag, a­mely felé a történelem­ tengelye az idők forgandósá­­gain keresztül mutat. És épen azon alapul Kossuth nagysága, hogy ennek az elvnek vonja e le kérlelhe­tetlen logikával minden konzekvenciáit. De ugyanaz az erő, a­melynek tüneményes sikereit köszönheti, hajtja őt bele a tragikumba. A mivel nemzetét meg­­bűvölte és magával ragadta, ugyanaz az erő sodorja ellenállhatlan meghasonlásba saját nemzetével. De hát lehetséges-e az, kérdi a hallgató. A­ki itt fönnakad, gondolja meg, hogy egy nemzet nem csak azokból áll, a­kik ma élnek, hanem azokból is, a­kik régen a föld alatt porlanak, valamint azokból, a­kik még utánuk következnek ; gondolja meg, hogy a nemzet úgyszólván történeti lény, és hogy a­ki egy-két élő nemzedékkel meghasonlik, az még teljes összhangban érezheti magát a történeti nemzettel. Sőt hiszen ép abból eredt Kossuth tragikuma, hogy a lénye oly nagyon is harmóniában állott a magyar törté­nelem elévülhetlen alapkövetelményeivel, és hogy ennélfogva ellentétbe jutott azzal, a­mi a vál­tozékony korszellem exigenciájához tartozik. „Nem­zedék kél, nemzedék múlik, a történelem logikája marad“, mondja Kossuth és e szavakban benne van foglalva az ő fenséges lelkének az örökkévalóra szegzett tekintete. A magyar történelem logikája testesült meg Kossuthban, de, bárha ő ennek tiszta tudatában volt, mégis csak mérhetlen gyász borult az ő lelkére és a prófétával együtt ő is mondhatta: „Tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e oly bánat, mint az én bá­natom.“ Éreztük, hogy az az eszme, a­melyért Kossuth szenvedett, és a mi szívünkben is és hogy nem ho­­mályosíthatják el azt teljesen sem a politikai hely­zeti ferdeségei, sem a korszellemnek kedvezőtlen áramlatai. Elménk fölemelkedett annak tudatában, hogy csak egy elv az, a­mely az emberi társadalmat ter­mészetes alapokon szervezheti és hogy a nemzeti elv az, a­melynek szolgálatába kell minden munkásságun­kat helyeznünk. A műveit országokban uralkodó natu­­ralisztikus világnézet az, mely elboggyasztja az elméket és melytől elsorvad minden egészséges érzék. E világ­nézetből fakadnak azok a modern társadalmi elmé­letek, melyek az embernek tisztán állati természetéből indulnak ki és ennek dacára a legidealisztikusabb paradicsomszerű utópiák kifestésével kápráztatják a szellemeket. Szélső materializmus és képtelen idealiz­mus csodálatos korcselméleteket nemzenek, melyek megrontják a múltnak és jövőnek, szóval az egész emberi történelemnek fölfogását és gyökerében támad­ják az egészséges nemzeti érzésmódot, mely egyedüli fundamentuma a társadalmi egységeknek................... ...... „Tenerorum jugum de collo excuteamus“ e fölkiáltást szereti Kossuth idézni: rázzuk le nya­kunkról nem csak a német, de minden idegen jármot a tudományban és irodalomban, rázzunk le minden jármot, mely öncéljas nemzeti művelődésünknek út­jában áll. Szálljon lelkünkbe Kossuth fönséges önér­zetének egy szikrája, amaz önérzeté, mely a gyönyör­teljes tudatban gyökeredzik, hogy a nemzeti eszme képviselői vagyunk mindnyájan és hogy bármit érez­zünk, egy ritmusban érezünk, egy rímben gondol­kozunk millió élővel, egy törvény szerint ismeretlen előző és ismeretlen következő nemzedékkel. Szóval legyünk magyarok, azaz függetlenek ér­zésben, gondolkozásban, kritikában, alkotásban és ké­szítsük elő útját a nemzeti eszme teljes és tökéletes diadalának, hogy Kossuth Lajos szelleme kiengeszte­­lődve tekintsen nemzetére, mely a történelem logi­kájáról soha, de soha meg nem feledkezhetik. A nagy tetszéssel, zajos tapsokkal fogadott fel­olvasás után Jakab Ödön szavalta el „Kossuth teme­tése után 11 című költeményét, a­melynek utolsó vers­­, szakasza a következőleg hangzik: „Oh, ki mindezt látta akkor, Tudom, hogy a bámulattól Holtig igézve marad! Pedig mi se történt itten, Csak a magyar lett megind­en Egy sírdombbal — magyarabb.“ A költeményt nagy tetszéssel fogadták. Most Ábrányi Emil lépett éljenzések közben a felolvasó asztalhoz s remek szép költeményt olvasott föl. A címe: „Kossuth sírja.“ Idézzük belőle a kö­vetkezőket : „. . . hogy ha látsz egy helyet, Hol a legnagyobb is könnyezve hajt fejet, Hol térdre borulva sir a bánatos nép , S úgy ejt ki egy nevet, mintha imádkoznék . . . Ott, hol nincs hatalma a sötét halálnak, Ott, a hol az ifjak férfiakká válnak És a gyönge aggok újra ifjak lesznek, S ifjak, aggok együtt fogadalmat tesznek . •"­ A hol a Dicsőség, táblával kezében, Piagyogó angyalként ül isteni szépen S tündöklő betűkkel legszebb lapját Írja: Az a fényes, szent hely, az a Kossuth sírja!“ Ábrányi Emil költeményét viharos éljenzéssel, tapssal fogadták, a­mely szűnni is alig akart. Az elnök ekkor — mivel a teremben már kiáll­­hatatlanná vált a hőség — néhány percre felfüggesz­tette az ülést, mialatt az ablakokat kinyitották. Ebben az időpontban érkezett meg Kossuth Ferenc az Újpesten tett látogatásából. Kíséretében voltak: Helfy Ignác, Lukáts Gyula, Bartha Miklós, Bartók Lajos, Barabás Béla, Várady Károly or­szággyűlési képviselők és Guszt Bertalan, Kossuth Lajos volt titkára. Érkeztét már a folyosókon fölhangzó éljenzé­sek jelezték s a mint a terembe érkezett, szakadat­lan, percekig tartó „Éljen!“ harsant föl. Kossuth Ferenc az elnöki emelvény mellett foglalt helyet. Midőn ez megtörtént, a közönség a fölhangzó tapsvihar közt kívánta, hogy Ábrányi Emil olvassa még egyszer Kossuth Ferenc hallatára is költemé­nyét, a mi meg is történt s a melynek végével Kossuth Ferenc kezet fogott a költővel s fölemlítette neki, hogy már egyszer, a turini zarándoklás alkal­mával hallotta az ő lelkes szavalatát. Ezután Kaas Ivor báró tartott szabad előadást Kossuth Lajosról, nagy részben eddig ismeretlen ok­iratok alapján. Kaas Ivor báró fölolvasását zajosan megél­jenezték. Midőn az éljenzaj lecsillapult, Kossuth Ferenc kért szót s körülbelül a következőket mondotta: „Az önök társasága a magyar nagy költő ne­vét viseli. Petőfi lelkesülten dalolt, bátran harcolt és hősies halált halt, mielőtt a haza tetszhalálba ha­nyatlott volna. A haza a tetszhalálból föltámadott, a költő sírba hanyatlott, azt sem tudjuk hol nyugszik. De nem helyesen mondom , nem halt meg ő, mert minden magyar szivében él. Édes atyám élete is nagy költemény volt. Ő is az ideálnak élt. A nép költésze­tébe régen be van foglalva az ő élete. Halálával en­gem és hazáját árván hagyott, de halottaiból föltá­madva, mindig hangzani fog hozzánk az ő szava. Isten éltesse önöket!“ Leírhatatlan lelkesedéssel, éljenzéssel, tapssal fogadták e szavakat. A nők Kossuth köré tolongtak s boldog volt a kivel egy-egy szót váltott, vagy a ki­vel kezet fogott. Az elnök, az éljenzaj lecsillapodása után a kö­vetkező záróbeszédet mondotta: A szomorúságnak, a fájdalomnak és gyásznak nincsenek ma fokozatai a magyar nemzet szívében. Megrendültek a kunyhók és megrendültek a paloták. Gyászba borult Magyarország és a Kárpátok sziklái visszazengik ama mindent átfogó bánatos sóhajokat, melyekkel a haza síkságai áldoznak a Nagynak és Dicsőnek ! És megvalósult a költő felsóhajtása: „Buda, Mohács, Nándornál elfutó . . . hazám könnye vagy te nagy folyó!“ Sírnak a bus magyarok ; tengerré növekedett a gyász, mely hullámait összecsapta a nemzet fölött és elbontott minket sötét árjaival. És nekünk, a Petőfi-társaságnak, kétszeres okunk van gyászolni, hiszen ő, aki elhagyott minket, dísztagja volt társaságunknak, s a­míg élt, szeretett minket, közel álltunk az ő szívéhez — a távolban is. Halálos ágya fölött is ott függött Petőfi Sándor arcképe. Azé a Petőfi Sándoré, a kinek dalaiban lángot vetett a magyar nemzet szabadság-szeretete és e láng beragyogta a magyar nemzet arcát az egész világ előtt. Valahányszor ő, a nagy dalnok képmásának vonásait szemlélte: a költészet hatalmának ereje fö­lött gondolkozhatott, mely az Ő nagy idejében — harsogta be a hármashegy és négy folyó tájékait: „Talpra magyar, ki a haza!“ De van-e dal, van-e hangszer, mely a világ létezése óta hatalmasabban és fényesebben zengett volna, mint a Kossuth szavai?

Next