Pesti Hírlap, 1894. június (16. évfolyam, 152-181. szám)

1894-06-17 / 168. szám

20 PESTI HÍ­RLAP 1894. június 17. Növelte a helyzet ferdeségét, hogy 1878-ig még a tolonc-osztálynak is itt volt hajléka, így a maga tarkaságában csak ment volna a dolog valahogy, de beleszólt az épület, elkezdett roskadozni, a beteg­lét­szám is nagyon felszaporodott, nem lehetett új kór­ház építése elől kitérni. Meg is épült a barak szom­szédságában az üllői-úti új kórház, hova hosszas vajúdás után 1885-ben költöztették át a betegeket. A megtámogatott barakban csak a heveny fer­tőző bajokban szenvedők maradtak. A kórházat a betegségek neme szerint két részre osztották: I. fer­tőző osztályra, melyen a hagymát, kanyaró, torok­fene (difteritis) vörheny, szamárhurutban szenvedő­ket helyezték el, és II. fertőző osztályra, itt a hím- kis betegeket ápolták. Ez a mai állapot is, de hozzáteszem, hogy 1886-ban a kórház hátsó végén f­a­ pavillonokat építettek egyenesen kolerások szá­mára. A fentebb említett betegségek természetéből érthető, hogy a betegek legnagyobbrészt gyermekek, bár nem jelentéktelen rész jut a felnőttekr­e is. A kórház a Szent­ Rókus-kórház igazgatása és Gerlóczy Zsigmond. dr vezetése mellett működik; az osztály ügyeit mellette négy másodorvos végzi. A betegek általában a szegény osztályból ke­rü­lnek ki, ezeknek pedig tudvalevőleg igen nyomorú­ságos a lakásuk, úgy, hogy beteg gyermek az egész­ségesek veszélyeztetése nélkül abban nem maradhat. Ilyenkor aztán, ha a szülő magától nem viszi gyer­mekét kórházba, ezt hatósági úton eszközük. Naponta meg-megjelenik a vöröskeresztes kocsi, melyből a beteg a felvételi helyiségbe jut, hol az ügyeletes orvos és a felvételi tiszt egyrészt jegyzékbe veszi, másrészt az előbbi a betegségnek megfelelő szobát kijelöli. A felvételnél a szopós gyermek anyástól, a nem szopós a nélkül, de kifejezett óhajtásra szintén avval együtt vétetik föl. Az ilyen felvételnél napirenden vannak a megrendítő jelenetek. A szegény, gyermeke életéért remegő anya, kinek többi gyermeke miatt haza kell mennie, szivet tépő zokogással válik meg gyermekétől s kezeit tördelve kéri az orvost, mentse meg lázas, fuldokló gyermekét a haláltól. Ha kőből volna a szív, akkor is megindulna. Pedig, fájdalom, sokszor nem lehet segíteni. A gyermekek javarésze satnya s csak a végső veszély idején jut ide. Akár­hányszor ilyen párbeszéd folyik le: — Mióta beteg a gyermeke? — Öt nap óta. — Részesült-e orvosi kezelésben? — Még nem. A tudatlanság és a nyomor ilyen esetében a kétségbeesés felé hajlik az ember, de nem dorgál, az annak a szegénynek kétszeres gyilok volna, hanem vigasztal és ha lehet, még remény­nyújtással is tö­rekszik az omló könyeket felszántani. A bálakon kívül a Stefánia-kórház az egyetlen hely, hol a torokgyík okozta megfuladás veszélyét nem gége-légcső metszéssel, hanem az újabban nagy jövőre hivatott intubálással (nyitott csőnek művi után pillanat alatt a gégébe vitele) előzik meg. Már fentebb kiemeltem a barak roskadozó vol­tát, nem hunyhatok szemet szánalmat gerjesztő for­mája előtt sem. Ez utóbbi illusztrálására a következő csak nem rég történt esetet említem fel: Falusi asz­­szony feljön beteg gyermeke felől kérdezősködni. Eljut a barakkórház elé, járkál előtte vagy egy óráig, de csak nem bátorkodik bejönni. Végre is beleunva a járkálásba, megszánítja a kapust, várjon hol van a barak­kórház ? — Jó helyen jár néni! feleli a kapus. — Ej, ha tudtam volna! Már egy órája járok itt föl­­alá, de nem is gondoltam, hogy ez kórház legyen, azt hittem, hogy birka-hodály (istálló)! És mégis, dacára ezen hátrányos viszonyoknak, ha a havi és évi betegkimutatási éveken végig tekin­tünk, az utóbbi évek az előbbiekéhez képest úgy a meg­betegedések számára, mint a lefolyásra nézve is, ha­tározott javulást tüntetnek fel, a­mit azonban főleg javult közegészségi állapotunknak lehet betudni. * * * Ezekben iparkodtam képet adni a hurcolkodás felé közelgő öreg barakról, akármilyen sajnálatos i­s a külseje és berendezése, s bár a 40-es években illő olajmécs és faggyúgyertya világítása van, mégis, nogy ad téren fekszik, hogy az egész nagy udvar iá­ / Fürdői élet. Herkulesfürdő, június 13. A világ egyik legszebb és legáldottabb gyógyfür­dője bizonyára a természet annyi szépségével bőven megáldott Herkulesfürdő, hova nem a fényes toilet­­teket mutogatni, nem a kártyán óriási vagyonokat veszíteni vagy nyerni siet a közönség, hanem azért, hogy megrongált egészségét helyreállítva, ismét a közjónak, az áldást hozó munkának szentelhesse életét. Herkulesfürdőt valóban a betegeknek terem­tette a gondviselés. Ma még csak június közepe előtt állunk és e gyönyörű fürdő már meglehetősen telve van előkelő vendégekkel. Legidősebb vendége dr. Risztics János, Szerbia volt első régense, kinek láthatólag igen jót tett az itteni fürdőzés. Szerbiának e kitűnő állam­­férfia három hét óta — midő­n szerencsém volt őt interviewálni — egészen megfiatalodott, jól néz ki, teljesen visszanyerte üdeségét és úgy látszik, hogy hazájának új politikai helyzete felejteti vele azt, mit 15 hónapig nem volt képes felejteni: az»1893-ik évi ápril 1/13-iki államcsínyt. Örömmel konstatálom, hogy mióta a temesvári takarékpénztár e gyönyörű fürdő bérlője, nagy hala­dás történt minden tekintetben, de főkép a közönség kényelmére és a közerkölcsre nézve. Példás rend és tisztaság uralkodik az egész fürdőn. A fürdő derék vezérigazgatója, West lovag (a temesvári kereskedelmi kamara fáradhatan elnöke) finom modora és rend­kívüli előzékenységével lekötelez minden egyes für­dővendéget és a­mily előzékeny ő, olyan előzéke­nyek a hivatalnokok is. Kitűnő orvosok: dr. Vuia, dr. Németi, dr. Li­­tsek és dr. Pártos fürdő­orvosok igazi barátjai be­tegeiknek és tudomány és gyakorlat tekintetében ki­állják a versenyt más világhírű fürdők orvosaival. A vendéglők kitűnő jók és a közönség zsebé­hez mérten szabták meg az ételek árát. Mindenesetre első helyen kell, hogy említsük a gyógyterem-vendég­­lőt, melynek Jemelka (a temesvári Koronaherceg-szál­loda tulajdonosa) a bérlője. Ételek, italok és kiszolgá­lás kifogástalanok és az árak rendkívül mérsékeltek. Kovács ezredes fürdőfelügyelő és Fehér politi­kai főnök szintén mindent elkövetnek arra nézve, hogy a közönség jól érezze magát. És ennyi előny dacára ez a fürdő még­sem oly látogatott, mint lennie kellene. Hisz bár az lenne az oka, hogy Magyarország népe teljesen egészséges, hogy nincs csúzos, nincs reumás beteg Magyarorszá­gon, de fájdalom, nincs így, van beteg elég, csak­hogy a hazai gyógyfürdőt nem tartják oly jónak, mint a drága és nem annyira jó külföldi fürdőket. Boldogabb a magyar ember— tisztelet a kivételeknek — ha külföldön adhatja ki pénzét, mint bent a hazában. De nem is a jó, hazafias középosztály az, a­mely a dorgálást megérdemli, hanem a mi főuraink, kik, fájdalom, annyira közönyösek minden iránt, a mi a mienk, a mi magyar. Pedig itt kerestek és találtak üdülést felséges királynénk, a román királyi pár és Albrecht főherceg, kik mindnyájan hálásan emlékez­nek meg Herkulesfürdőről. Mit nem tehetne a magyar arisztokrácia Her­­kulesfü­rdőért! Hisz a magyar arisztokrácia rokoni összeköttetésben áll Európa más államainak arisz­tokráciájával, mily szép módon, mily egyszerű utón tehetnék népszerűvé ezt az igazi áldásként Magyaror­szágnak ajándékozott gyógyfürdőjét. A nagy magyar közönségnek pedig nem tudjuk eléggé ajánlani Herkulesfürdőt és midőn ezt teszszük, ajánljuk egyszersmind az épen most Temesvárott megjelent „A délvidéki Kárpát-egyesület kalauza“ című munkát, melyből megláthatja és megismerheti Herkulesfürdő és vidékének gyönyörűségeit. Vándory Lajos. Egy rémes éjszaka. — Rablótámadás az Aréna-uton. — A panaszos . ’ Még most is reszketek, ha visz­­szagondolok arra az éjszakára. Egy diurnista kolle­gámmal mulattam éjfélig s bizony meglehetősen be voltam rúgva, mikor lakásom ajtaján dörömbölni­­ kezdtem. Jó félóráig dörömböltem, míg végre anyó­som ajtót nyitott. — Honnan jösz? kérdi irtózatos hangsúlyo­zással. •­ A hivatalból, — mondok. Erre a szemtelen hazugságra egy érdekes jele­net következett. ■ ■ én kedves anyósom ugyanis le­kapta lábáról a papucsot, aztán nehogy a lábamnak valami baja essék, a fejemhez vágta azt. Keresem a papucsot, hogy visszarepítsem, a jó asszony azon­ban becsapta az ajtót és hasztalan kopogtam, hasz­­talan protestáltam , künn rekedtem. Mit tehettem volna egyebet: elmentem sétálni az Aréna-útra. Épen azon tűnődtem, hogy milyen átkozot­tul kellemetlen az, mikor egy szegény diurnista meg­házasodik és felesége nem hoz egyebet a házhoz, mint egy anyóst. Aztán milyen anyóst! Ha még csak kajabálna, egyszerűen a szeme közé röhögnék, de kérem, nincs a lakásban olyan könnyen mozdítható ingó jószág, a­mi anyósom jóvoltából a fejemhez ne repült volna. Ilyen anyósra gondolhatott Schopen­hauer, a­mikor elhatározta, hogy soha meg nem nősül. A­mint aztán busán, elkeseredetten banduko­lok az Aréna­ úton, hirtelen elibem kerül a vádlott ée e szavakkal: „Pénzt vagy életedet­, torkon ragadott. Védekezni akartam, mire ő irgalmatlanul fojto­gatni kezdett és rám rivallt: — Meg ne mozdulj, nyavalyás, mert lövök! Megijedtem. Nem azért, mintha a pénzemet féltettem volna, mert hát egy megveszekedett krajcár se volt nálam, hanem azért, mert arra gondoltam­­, hogy mennyire fog örülni az anyósom, ha ez a ban­dita csakugyan meggyilkol. Már pedig sehogyse volt kedvem ezt az örömet megszerezni a jóravaló val­­szonyságnak. Belenyúltam a zsebembe és kivettem a hagyni,­lárisomat. Volt abban minden: lejárt és le­járt zálogcédula, használt és nem használható bélyeg, régi és új magyar nóták szövege, Palágyi Lajosnak egy ódája szépen lemásolva, de a pénznek még csak a nyoma se volt meg. A vádlott azonban nagyon szerény igényű em­ber lehet, mivelhogy megelégedett a bugyellárissaal és megengedte, hogy futásnak eredjek, így történt az eset. Az elnök : Lépjen elő a vádlott!. . . Hallotta a panaszt ? A vádlott: Nem hallottam biz’ én abból egy kukkot se. Az elnök: Neeem? ... És miért nem ? A vádlott: Megvallom az igazat: mialatt a panaszos úr beszélt, én a polgári házasság sorsán és a kabinetválság megoldása felett tűnődtem. Az elnök: No ez már igazán sok! . . . Rab­lással van vádolva. Igaz-e, hogy éjszakának idején rárohant a panaszosra, torkon ragadta és pénzét kö­vetelte ? A vádlott: Igaz. Az elnök: És mit hozhat fel mentségére ? A vádlott: Majd elmondom. Kérem alázattal: a kérdéses éjszakán légyottan voltam. Egy basszir­­sfajtával volt találkám a drótszigeten. A jó lélek száz­szor is megígérte, hogy hű lesz hozzám a sírig, én meg viszonzásul százszor is megígértem, hogy felesé­gül veszem, csak beüssön a polgári házasság. Mert hát tetszik tudni: a kisasszony zsidó, én pedig csak voltam zsidó. Az édes órákat egy polgári biztos zavarta meg, a­ki a szerelmi duettnek úgy vetett véget, hogy engem a pokol fenekére kurgatott, a kisasszonyt pe­dig udvariasan elkísérte a VII. kerületi kapitánysághoz. Az Aréna-úton keresztül mentem haza felé. Egy gyanús külsejű alakot láttam magam felé köze­líteni. Nem jól láttam ugyan a sötétben, de azt hit­tem, hogy ez reám leselkedik, meg akar gyilkolni. Reszkettem a félelemtől. Végre is! Nem mindenkinek van olyan különös vágya, mint Petőfi Sándor urnak volt. Én például ágyban, párnák közt szeretnék meg­halni, így okoskodtam. Ha ez a csavargó engem most megtámad, végem van, oda vagyok. Itt nem használ semmi más, mint a bátorság, a lélekjelenlét. Majd én leszek a támadó fél. Hátha ráijesztek! . . . Mikor a gyanús alak közelembe ért, hirtelen hozzá rohantam és torkon ragadtam. Pénzét vagy életét követeltem. Ő aztán nem adta ide sem az éle­tét, sem a pénzét, hanem adott egy menkű nagy bu­­gyellárist. Ez a megharcisítatlan igazi tényállás. Az elnök: És mit csinált a bugyellárissal ? A vádlott: A benne volt egyetlen értékes dol­got, tudniillik a Palágyi Lajos ut ódáját kivettem be­lőle, aztán tartalmával együtt eldobtam. Képzelem, mennyire átkozódott a szerencsés megtaláló­­ . .. val, virággal van beültetve, elsimítja a felőle nyert kedvezőtlen képet s bizony az üdülő gyermekbetegek vidám játékában gyönyörködve, nem egyszer támad bennem a gondolat, vajha a fővárosi gyermekeknek is ilyen jó, ilyen szabad levegőjük volna! Dr. Halász Lajos.

Next