Pesti Hírlap, 1894. június (16. évfolyam, 152-181. szám)
1894-06-17 / 168. szám
20 PESTI HÍRLAP 1894. június 17. Növelte a helyzet ferdeségét, hogy 1878-ig még a tolonc-osztálynak is itt volt hajléka, így a maga tarkaságában csak ment volna a dolog valahogy, de beleszólt az épület, elkezdett roskadozni, a beteglétszám is nagyon felszaporodott, nem lehetett új kórház építése elől kitérni. Meg is épült a barak szomszédságában az üllői-úti új kórház, hova hosszas vajúdás után 1885-ben költöztették át a betegeket. A megtámogatott barakban csak a heveny fertőző bajokban szenvedők maradtak. A kórházat a betegségek neme szerint két részre osztották: I. fertőző osztályra, melyen a hagymát, kanyaró, torokfene (difteritis) vörheny, szamárhurutban szenvedőket helyezték el, és II. fertőző osztályra, itt a hím- kis betegeket ápolták. Ez a mai állapot is, de hozzáteszem, hogy 1886-ban a kórház hátsó végén fa pavillonokat építettek egyenesen kolerások számára. A fentebb említett betegségek természetéből érthető, hogy a betegek legnagyobbrészt gyermekek, bár nem jelentéktelen rész jut a felnőttekre is. A kórház a Szent Rókus-kórház igazgatása és Gerlóczy Zsigmond. dr vezetése mellett működik; az osztály ügyeit mellette négy másodorvos végzi. A betegek általában a szegény osztályból kerülnek ki, ezeknek pedig tudvalevőleg igen nyomorúságos a lakásuk, úgy, hogy beteg gyermek az egészségesek veszélyeztetése nélkül abban nem maradhat. Ilyenkor aztán, ha a szülő magától nem viszi gyermekét kórházba, ezt hatósági úton eszközük. Naponta meg-megjelenik a vöröskeresztes kocsi, melyből a beteg a felvételi helyiségbe jut, hol az ügyeletes orvos és a felvételi tiszt egyrészt jegyzékbe veszi, másrészt az előbbi a betegségnek megfelelő szobát kijelöli. A felvételnél a szopós gyermek anyástól, a nem szopós a nélkül, de kifejezett óhajtásra szintén avval együtt vétetik föl. Az ilyen felvételnél napirenden vannak a megrendítő jelenetek. A szegény, gyermeke életéért remegő anya, kinek többi gyermeke miatt haza kell mennie, szivet tépő zokogással válik meg gyermekétől s kezeit tördelve kéri az orvost, mentse meg lázas, fuldokló gyermekét a haláltól. Ha kőből volna a szív, akkor is megindulna. Pedig, fájdalom, sokszor nem lehet segíteni. A gyermekek javarésze satnya s csak a végső veszély idején jut ide. Akárhányszor ilyen párbeszéd folyik le: — Mióta beteg a gyermeke? — Öt nap óta. — Részesült-e orvosi kezelésben? — Még nem. A tudatlanság és a nyomor ilyen esetében a kétségbeesés felé hajlik az ember, de nem dorgál, az annak a szegénynek kétszeres gyilok volna, hanem vigasztal és ha lehet, még reménynyújtással is törekszik az omló könyeket felszántani. A bálakon kívül a Stefánia-kórház az egyetlen hely, hol a torokgyík okozta megfuladás veszélyét nem gége-légcső metszéssel, hanem az újabban nagy jövőre hivatott intubálással (nyitott csőnek művi után pillanat alatt a gégébe vitele) előzik meg. Már fentebb kiemeltem a barak roskadozó voltát, nem hunyhatok szemet szánalmat gerjesztő formája előtt sem. Ez utóbbi illusztrálására a következő csak nem rég történt esetet említem fel: Falusi aszszony feljön beteg gyermeke felől kérdezősködni. Eljut a barakkórház elé, járkál előtte vagy egy óráig, de csak nem bátorkodik bejönni. Végre is beleunva a járkálásba, megszánítja a kapust, várjon hol van a barakkórház ? — Jó helyen jár néni! feleli a kapus. — Ej, ha tudtam volna! Már egy órája járok itt fölalá, de nem is gondoltam, hogy ez kórház legyen, azt hittem, hogy birka-hodály (istálló)! És mégis, dacára ezen hátrányos viszonyoknak, ha a havi és évi betegkimutatási éveken végig tekintünk, az utóbbi évek az előbbiekéhez képest úgy a megbetegedések számára, mint a lefolyásra nézve is, határozott javulást tüntetnek fel, amit azonban főleg javult közegészségi állapotunknak lehet betudni. * * * Ezekben iparkodtam képet adni a hurcolkodás felé közelgő öreg barakról, akármilyen sajnálatos is a külseje és berendezése, s bár a 40-es években illő olajmécs és faggyúgyertya világítása van, mégis, nogy ad téren fekszik, hogy az egész nagy udvar iá / Fürdői élet. Herkulesfürdő, június 13. A világ egyik legszebb és legáldottabb gyógyfürdője bizonyára a természet annyi szépségével bőven megáldott Herkulesfürdő, hova nem a fényes toiletteket mutogatni, nem a kártyán óriási vagyonokat veszíteni vagy nyerni siet a közönség, hanem azért, hogy megrongált egészségét helyreállítva, ismét a közjónak, az áldást hozó munkának szentelhesse életét. Herkulesfürdőt valóban a betegeknek teremtette a gondviselés. Ma még csak június közepe előtt állunk és e gyönyörű fürdő már meglehetősen telve van előkelő vendégekkel. Legidősebb vendége dr. Risztics János, Szerbia volt első régense, kinek láthatólag igen jót tett az itteni fürdőzés. Szerbiának e kitűnő államférfia három hét óta — midőn szerencsém volt őt interviewálni — egészen megfiatalodott, jól néz ki, teljesen visszanyerte üdeségét és úgy látszik, hogy hazájának új politikai helyzete felejteti vele azt, mit 15 hónapig nem volt képes felejteni: az»1893-ik évi ápril 1/13-iki államcsínyt. Örömmel konstatálom, hogy mióta a temesvári takarékpénztár e gyönyörű fürdő bérlője, nagy haladás történt minden tekintetben, de főkép a közönség kényelmére és a közerkölcsre nézve. Példás rend és tisztaság uralkodik az egész fürdőn. A fürdő derék vezérigazgatója, West lovag (a temesvári kereskedelmi kamara fáradhatan elnöke) finom modora és rendkívüli előzékenységével lekötelez minden egyes fürdővendéget és amily előzékeny ő, olyan előzékenyek a hivatalnokok is. Kitűnő orvosok: dr. Vuia, dr. Németi, dr. Litsek és dr. Pártos fürdőorvosok igazi barátjai betegeiknek és tudomány és gyakorlat tekintetében kiállják a versenyt más világhírű fürdők orvosaival. A vendéglők kitűnő jók és a közönség zsebéhez mérten szabták meg az ételek árát. Mindenesetre első helyen kell, hogy említsük a gyógyterem-vendéglőt, melynek Jemelka (a temesvári Koronaherceg-szálloda tulajdonosa) a bérlője. Ételek, italok és kiszolgálás kifogástalanok és az árak rendkívül mérsékeltek. Kovács ezredes fürdőfelügyelő és Fehér politikai főnök szintén mindent elkövetnek arra nézve, hogy a közönség jól érezze magát. És ennyi előny dacára ez a fürdő mégsem oly látogatott, mint lennie kellene. Hisz bár az lenne az oka, hogy Magyarország népe teljesen egészséges, hogy nincs csúzos, nincs reumás beteg Magyarországon, de fájdalom, nincs így, van beteg elég, csakhogy a hazai gyógyfürdőt nem tartják oly jónak, mint a drága és nem annyira jó külföldi fürdőket. Boldogabb a magyar ember— tisztelet a kivételeknek — ha külföldön adhatja ki pénzét, mint bent a hazában. De nem is a jó, hazafias középosztály az, amely a dorgálást megérdemli, hanem a mi főuraink, kik, fájdalom, annyira közönyösek minden iránt, a mi a mienk, a mi magyar. Pedig itt kerestek és találtak üdülést felséges királynénk, a román királyi pár és Albrecht főherceg, kik mindnyájan hálásan emlékeznek meg Herkulesfürdőről. Mit nem tehetne a magyar arisztokrácia Herkulesfürdőért! Hisz a magyar arisztokrácia rokoni összeköttetésben áll Európa más államainak arisztokráciájával, mily szép módon, mily egyszerű utón tehetnék népszerűvé ezt az igazi áldásként Magyarországnak ajándékozott gyógyfürdőjét. A nagy magyar közönségnek pedig nem tudjuk eléggé ajánlani Herkulesfürdőt és midőn ezt teszszük, ajánljuk egyszersmind az épen most Temesvárott megjelent „A délvidéki Kárpát-egyesület kalauza“ című munkát, melyből megláthatja és megismerheti Herkulesfürdő és vidékének gyönyörűségeit. Vándory Lajos. Egy rémes éjszaka. — Rablótámadás az Aréna-uton. — A panaszos . ’ Még most is reszketek, ha viszszagondolok arra az éjszakára. Egy diurnista kollegámmal mulattam éjfélig s bizony meglehetősen be voltam rúgva, mikor lakásom ajtaján dörömbölni kezdtem. Jó félóráig dörömböltem, míg végre anyósom ajtót nyitott. — Honnan jösz? kérdi irtózatos hangsúlyozással. • A hivatalból, — mondok. Erre a szemtelen hazugságra egy érdekes jelenet következett. ■ ■ én kedves anyósom ugyanis lekapta lábáról a papucsot, aztán nehogy a lábamnak valami baja essék, a fejemhez vágta azt. Keresem a papucsot, hogy visszarepítsem, a jó asszony azonban becsapta az ajtót és hasztalan kopogtam, hasztalan protestáltam , künn rekedtem. Mit tehettem volna egyebet: elmentem sétálni az Aréna-útra. Épen azon tűnődtem, hogy milyen átkozottul kellemetlen az, mikor egy szegény diurnista megházasodik és felesége nem hoz egyebet a házhoz, mint egy anyóst. Aztán milyen anyóst! Ha még csak kajabálna, egyszerűen a szeme közé röhögnék, de kérem, nincs a lakásban olyan könnyen mozdítható ingó jószág, ami anyósom jóvoltából a fejemhez ne repült volna. Ilyen anyósra gondolhatott Schopenhauer, amikor elhatározta, hogy soha meg nem nősül. Amint aztán busán, elkeseredetten bandukolok az Aréna úton, hirtelen elibem kerül a vádlott ée e szavakkal: „Pénzt vagy életedet, torkon ragadott. Védekezni akartam, mire ő irgalmatlanul fojtogatni kezdett és rám rivallt: — Meg ne mozdulj, nyavalyás, mert lövök! Megijedtem. Nem azért, mintha a pénzemet féltettem volna, mert hát egy megveszekedett krajcár se volt nálam, hanem azért, mert arra gondoltam, hogy mennyire fog örülni az anyósom, ha ez a bandita csakugyan meggyilkol. Már pedig sehogyse volt kedvem ezt az örömet megszerezni a jóravaló valszonyságnak. Belenyúltam a zsebembe és kivettem a hagyni,lárisomat. Volt abban minden: lejárt és lejárt zálogcédula, használt és nem használható bélyeg, régi és új magyar nóták szövege, Palágyi Lajosnak egy ódája szépen lemásolva, de a pénznek még csak a nyoma se volt meg. A vádlott azonban nagyon szerény igényű ember lehet, mivelhogy megelégedett a bugyellárissaal és megengedte, hogy futásnak eredjek, így történt az eset. Az elnök : Lépjen elő a vádlott!. . . Hallotta a panaszt ? A vádlott: Nem hallottam biz’ én abból egy kukkot se. Az elnök: Neeem? ... És miért nem ? A vádlott: Megvallom az igazat: mialatt a panaszos úr beszélt, én a polgári házasság sorsán és a kabinetválság megoldása felett tűnődtem. Az elnök: No ez már igazán sok! . . . Rablással van vádolva. Igaz-e, hogy éjszakának idején rárohant a panaszosra, torkon ragadta és pénzét követelte ? A vádlott: Igaz. Az elnök: És mit hozhat fel mentségére ? A vádlott: Majd elmondom. Kérem alázattal: a kérdéses éjszakán légyottan voltam. Egy basszirsfajtával volt találkám a drótszigeten. A jó lélek százszor is megígérte, hogy hű lesz hozzám a sírig, én meg viszonzásul százszor is megígértem, hogy feleségül veszem, csak beüssön a polgári házasság. Mert hát tetszik tudni: a kisasszony zsidó, én pedig csak voltam zsidó. Az édes órákat egy polgári biztos zavarta meg, aki a szerelmi duettnek úgy vetett véget, hogy engem a pokol fenekére kurgatott, a kisasszonyt pedig udvariasan elkísérte a VII. kerületi kapitánysághoz. Az Aréna-úton keresztül mentem haza felé. Egy gyanús külsejű alakot láttam magam felé közelíteni. Nem jól láttam ugyan a sötétben, de azt hittem, hogy ez reám leselkedik, meg akar gyilkolni. Reszkettem a félelemtől. Végre is! Nem mindenkinek van olyan különös vágya, mint Petőfi Sándor urnak volt. Én például ágyban, párnák közt szeretnék meghalni, így okoskodtam. Ha ez a csavargó engem most megtámad, végem van, oda vagyok. Itt nem használ semmi más, mint a bátorság, a lélekjelenlét. Majd én leszek a támadó fél. Hátha ráijesztek! . . . Mikor a gyanús alak közelembe ért, hirtelen hozzá rohantam és torkon ragadtam. Pénzét vagy életét követeltem. Ő aztán nem adta ide sem az életét, sem a pénzét, hanem adott egy menkű nagy bugyellárist. Ez a megharcisítatlan igazi tényállás. Az elnök: És mit csinált a bugyellárissal ? A vádlott: A benne volt egyetlen értékes dolgot, tudniillik a Palágyi Lajos ut ódáját kivettem belőle, aztán tartalmával együtt eldobtam. Képzelem, mennyire átkozódott a szerencsés megtaláló . .. val, virággal van beültetve, elsimítja a felőle nyert kedvezőtlen képet s bizony az üdülő gyermekbetegek vidám játékában gyönyörködve, nem egyszer támad bennem a gondolat, vajha a fővárosi gyermekeknek is ilyen jó, ilyen szabad levegőjük volna! Dr. Halász Lajos.