Pesti Hírlap, 1894. október (16. évfolyam, 274-304. szám)

1894-10-10 / 283. szám

Budapest, 1894. XVI. és L 283. (5878.) szám. Szerda, október 10. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78 I­I. emelet. hová a lap szellemi részét­ illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78„ hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. [ Előfizetési árak: Egész évre . . 14 frt — kr, Félévre............7 » — „ Negyedévre . . 3 „ 50 „ Egy hóra ... 1 „ 20 , Egyes szám ára 4 kr, Vidéken 5 kr, Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Aranyország. A mai nap eseménye nem a főrendiházi Votum, hanem a kormány pénzügyi expozéja az alsóházban. Amott csak silhouette-játék folyt ma, amolyan vetített árny­ komédia-féle, a­hol csak az alakokat látni, például valami szelíd há­­zinyulat, mikor pedig csupa öklökből van az megcsinálva, a­melyek azonban a zsebekben maradtak. Az igazi dráma a függöny mögött játszik és bár a gourmandnak valóságos haut gout-számba mehetett a mai előadás, de ese­ményesség dolgában jóval mögötte marad a képviselőház mai szenzációjának. Bizonyos, hogy az a tableau, melyet a kormány ma leleplezett, színesség és fény dol­gában annyira káprázatos, hogy ha valami, úgy ez elsőrendű érv és bizonyíték a liberális elvek mellett. Joggal és méltán lehetünk rátartósak arra a kormányzási formára, a melynek ilyen eredmények járnak a nyomában s a néhány rö­vid esztendő magvetése után a „konzervatív“ elveknek eszmében és termékenységben koldus uralkodása alatt megdermedt földből kincset hoz elő kincs után s vagyont termel a jég hátán. Büszkeség és nemes öntudat tölt el bennünket teljes joggal, nevezetesen ebben a pillanatban, A mikor a Sainte-Hypothesek újra ifjúra festik a parókájukat és lejárt idült kedveskedésekkel akarnak versenyt udvarolni az újkor üde ifjú­ságával. Nagy számokkal számolt el ma a minisz­terelnök az állam pénzügyi helyzetéről. Olyan számok lebegtek ma a ház légkörében, amilye­neket csak nagy országok háztartásaiban szok­tunk szerepelni látni. Négyszáznegyvenöt millió már Magyarország rendes bevétele, sőt 467.811,057 frt az általános bevételezése; ennyire rúg az az arány, a­mit ez az európai Kalifornia termel a liberalizmus kezelése alatt egy év alatt. És mert a rendes kiadása 421 millió, úgy a ren­des bevétel a kiadási szükségletet nem keveseb­bel múlja fölül 24 milliónál! Ilyen pénzügyi helyzet, amelyet nagy erő­sen támogat a múlt esztendei előirányzatnak fényes beváltása, sőt ragyogó túlszárnyaltatása az események által, joggal teszi büszkévé a kor­mányt és a Wekerle minisztériuma nem ok nélkül tulajdonít neki Brown—Seguard-féle ha­tásokat saját magára nézve. Egy kormány, a­mely az ország vagyoni helyzetén lendít, a sa­ját sorsán is sök, mert így kezelt anyagiakban az erkölcsiek is jól fizethetnek, valójában káp­ráztatóan állnak is ügyeink. Az adóink gyönyö­rűen folynak és könnyen, még az egyenes adók is, a fogyasztási adók pedig hatalmas jövedelmi forrását képezik az államnak. A múlt évi elő­irányzat oly hatalmasan mögötte maradt a tény­leges bevételnek, hogy a nemzet fizetőképessége nyilvánvalóképen folytonos emelkedésben van. Az ilyen gyarapodó vagyont kulturális be­ruházásokra nem fordítani, helytelen gazdálko­dás volna. Ehhez képest az új előirányzat egész sorát öleli föl az új intézményeknek és az egy igazságügyi tárca kivételével minden tárcában lényeges emelkedések terveztetnek, a­melyekre még pár évvel ezelőtt alig mertünk gondolni is. A kulturális kiadásokkal párhuzamban jár­nak természetszerűleg a bevételek emelkedései. Szaporodni fognak ugyanezen adó­zás mellett az­ egyenes­ adó bevételei és az összes állami jöve­delmek. Nevezetesen emelkedni fognak a fo­gyasztási adók, a­melyekről a kormány azt mondja, hogy ezek a legigazságosabb adók. Nagy jövedelmet vár az expozé különösen a szeszgyártás monopóliumától, a­mely kijelentés a mai nap szenzációja, azzal együtt, hogy a kis lottó napjait is megszámlálta végre valahára a jó Isten. Mindebből látni való, hogy az ország sorsa jól folyik s hogy magyarjainknak állami és kul­­turképessége még távolról sem érte el a flórá­jának hóvonalát. Minden elismerés mellett, a melylyel ezen eredmények irányában viselte­tünk, vannak azonban személyes megjegyzé­seink is, a­melyekkel abban az általános deli­rium jubilánsban, a­mely e pillanatban az or­szágot elfogni készül, publicisztikai kötelessé­günknél fogva a közjónak tartozunk. Annak a bevételezési hipertrófiának, a­melynek állami ka­szszáink örvendenek, ugyanis nem minden vércseppje egészséges piros vér. An­nak, hogy a pénzek serényen befolynak, nem épen az okvetetlen az indoka, hogy a vagyono­­sodás terjed. Vannak korszakok, a­melyek előre megeszik az utódjuk kenyerét, mikor az adó­prés jól funkcionál. Nálunk pedig „jól“ funk­cionálnak az adóprések. Nem ugyan úgy, hogy Az expozé alatt. —* & , ,i­ ,3 s ti Hírlap“ eredeti t&reftja. — Ma megint a Wekerle napja volt, azon a mezőn, ahol annyira otthon van a számok kö­zött, ahol nagyra nőtt s a­honnan a­hányszor visszatér, mint a Pt­leus megsebzett sárkánya, egy korsó életvizet hoz magával. A ház együtt van, még részben a nyári ruhájában. Apponyi szürke kabátban dülleszke­­dik padján, az intendáns-jelölteken kockás szö­vetek tarkállanak. Még nyári illat leng a terem­ben, csak Jókai jött már a téli fejével. Minden a régi . . . régi. Csak a ház médiumán van egy új, kanári­ színekben játszó pokróc (minden évben lyukasra taposnak egyet) s Bethlen An­drás piros székében ül új miniszter. A földmű­velési miniszterek tartósabbak a pokrócnál, eze­ket lassabban tapossák le — de nem sokkal. Wekerle beszél, folyékonyan, szinte éde­sen. Ha idegen hallgatna a karzatról, azt kel­lene hinnie, hogy egy harcias beszédet tart az ország miniszterelnöke s nem ólmos, lomha számokat csoportosít, úgy néz ki, mint egy Herkules. Nem lát­szik rajta fáradtság az egyházpolitikai harcok­ból. Arca a mosoly verőfényében fürdik s hosszú pilláju szemeinek hunyoritásában van valame­lyes gyermekded báj, amely mindenkit lebilin­csel. De a bűbájos tündér, aki pályáján vezette, egytől még se bírta megóvni. Egy vigyázatlan pillanatában hozzá engedte a gondokat s azok ősz hajszálakat loptak be a feketék közé . . . Ezüsttel csillámló feje fürgén kiséri kéz­mozdulatait ; hangja hajlékonyan cseng szerte a teremben s foly a beszédje föltartóztatlanul, mint egy hömpölygő folyam. Mély csöndben hallgat a ház. A képviselők a régen elhagyott hajlék szemléletébe merülnek s szemrehányó tekintetekkel keresik Csávossyt: „Miféle háznagy ez, hogy semmi újat se gondolt ki ?“ Maga a szónok szinte szeretné, hogy közbe beszélnének, a­mire ő aztán elpattanthatna egy rakétát. Az a sok néma ember olyan ridegen veszi ki magát. De hát ki merne egy Wekerle-féle expo­zéba beleszólni, hogy nevetségessé tegye magát? Ilyen bátor embert csak egyet szült, azt is székely anya, de Molnár Józsiás még nem ér­kezett meg. Nem, nem szól közbe senki. A miniszter­­elnök zavartalanul tárhatja föl az államháztartás képét. Az ellenzék komor egyhangúságba mé­lyed, a kormánypárt kevélyen egyenesedik a nagy eredmények hallatára s feszült érdeklődés­sel tapad a szónok ajkán, csak Fluger Károly szól bele az ötvenöt milliós fölöslegnél. — Szíp píz, sok píz! Már derék ember. Hogy milyen az államháztartás képe ? fogja kérdeni az olvasó. Hát nagyszerű, mesés — felelem én, de hozzáteszem , hogy ha nem volna is nagyszerű, nem annak tartanák-e mégis, ha Wekerle festi le? Wekerlének olyan veszélyes bűvereje van, hogy egy halálra ítélt emberrel is képes volna elhitetni, hogy jól járt. Wekerle azt mon­daná neki: — Ne busulj kedves öregem. . . Kutyabaj az egész. Sőt még jó is. Három napig ülsz a siralomházban, eszel, iszol és még ki is pihened magadat. Ha jól meggondolom, te szerencsés fickó vagy. Ha én pihenhetnék három napig! Aztán három­ nap alatt csak történik valami, hogy valahogy kimenekülsz. Az ő felséges jó kedélye, az ő bámulatos optimizmusa s megfoghatatlan szerencséje át­ragad mindenkire és legyűr minden aggodalmat. De én istenem, hogy is lehetne aggód­nom, mikor valóságos ezer egy éjszakai perspek­tíva tárul elénk. Ötvenöt millió plus! Merte volna-e ezt álmodni valaki? Jókai elmerengett padjában: — Ilyet még az én hőseim se tudnak. S még is veri őket jó Gyulay Pál. Apponyi Horánszkynak sugdosott valamit. Meglehet azt mondta: — Nekünk gazdálkodik a szegény Sándor. De talán még­sem azt mondta, mert Ho­ránszky nagyon savanyúan mosolygott. És még az ötven millió plusnál is elraga­­dóbb volt a jövőbe vetett pillantás. Én ugyan bele nem láttam, de Wekerle látja, beszélt róla és ez elég. Zajos éljenzésben tört ki a szabadelvű párt. S Wekerle még tovább beszélt. Apponyi nem vette le róla a szemeit. Ez az ember soha ki nem merül! Néha-néha kivette zsebkendőjét és a száját térülgette meg vele. Apponyi a homlokát szokta. Apponyinak a homlokán je­lentkezik a fáradság, Wekerlének a száján. A dél már jóval elmúlt, mikor végre be­fejezte Magyarország nagy kincstárnoka az ő számadó beszédét, bejelentve a sz­e­s­z-m­o­n­o­­poliumot a szónoklata végén, ami kétség­kívül nagy horderejű dolog és a mai nap leg­fontosabb eseménye. Riadó éljenzés közt vo­nultak ki a képviselők a folyosóra. A Pesti Hírlap jelen száma 24 oldal.

Next