Pesti Hírlap, 1895. február (17. évfolyam, 32-59. szám)
1895-02-01 / 32. szám
4 PESTI HÍRLAP 1895. február 17 * színház és zene * (M. kir. operaház.) Különös dolog történt ma este a m. kir. operaházban. A művészi igazgató bokros teendői közt egészen megfeledkezett, a Parasztbecsület eldirigálására karmestert jelölni és igy történt, hogy egy negyed nyolc óra után még nem volt dirigense az előadásnak. A közönség már türelmetlenkedett a nézőtéren, a zenekari tagok kedélyesen diskuráltak a földszinti folyosón vagy pedig a kapu előtt cigarettáztak, a zavar egyre növekedett. A művészi igazgató nem volt a színházban, Nopcsa báró pedig nem tudott másként segíteni a dolgon, mint hogy frakkereket küldött szét a szélrózsa minden irányában dirigensért. Végre húsz perccel hét óra után előkerült az operaház fő minden egyebe: Benkő karmester, elfoglalta a pulpitusát és úgy fél nyolc óra felé végre szerencsésen megkezdték az előadást. A Parasztbecsület után Coppeliát adták, Sironi Irén kisasszonynyal a Svanilda szerepében. A bájos vendég művésznő ma este még jobban tetszett, mint első föllépése alkalmával és virtuóz táncával, valamint ezúttal érdekes játékával és kifejezésteli mimikájával is méltán rászolgált a közönség tapsaira. * (Jancsi és Juliska.) Humperdink Engelbert tündérregéje szombaton, február ha 2 dikán, kerül színre a m. kir. operaházban. Az érdekes műből pénteken d.ély órakor tartják meg a főpróbát, mégpedig ezúttal a nyilvánosság kizárásával: egyrészt azért, mert a mű előadása még nincs kellően előkészítve és sok javítani és simítani való maradt még az utolsó főpróbára, másrészt pedig azért, mert Nikisch Arthur igazgató a főpróbák nyilvánosságát egészen meg akarja szüntetni és erre nézve mostteszi meg az első kísérletet. * (Magyar opera Frankfurtban.) Vavrinecz Mór okos ember, nem várta be a jövő századot, amikor talán az ő műve is sorra került volna Budapesten, hanem elvitte a „Rosmunda“ c. egyfelvonásos operáját Majna melletti Frankfurtba. Itt, mint nekünk sürgönyzik, az újdonság ma nagy sikert aratott. A szerzőt hatszor kitapsolták. * (A Hubay-Popper quartett társulat) negyedik és utolsó bérleti kamara estéjén, melyet Goldmark Károly tiszteletére rendeznek s melyen a mester is jelen lesz, Diósiné-Handel Berta az operaház tagja is közreműködik, Goldmark legújabb dalait adván elő. Az est február 11-én lesz. Bérleten kívüli jegyei a Harmóniai zeneműkereskedésben kaphatók.* (Szendy Árpád) zeneakadémiai tanár február 8-án hangversenyt rendez a vigadó kistermében. A közkedveltségnek örvendő zongoraművész tanár föllépte iránt általános az érdeklés. A hangversenyen Székely Irén ka fog közreműködni. * (Új zeneművek.) Kladivko Vilmos, a nemzeti zenede fiatal hegedűtanára, csinos staccato-polkát irt, mely Küry Klárának van ajánlva és a Bárd Ferenc új kiadásában látott napvilágot. — Sándor Mihálytól egy „Buckás csárdásának címezett szerzemény jelent meg, kapható minden zeneműkereskedésben. * (Pályázat férfikarénekre) A szabadkai dalegyesület, hogy a magyar férfikar irodalom fejlesztéséhez hozzájáruljon, pályázatot hirdet a következő feltételek alatt: 1. Kívántatik egy négyszólamú a capella férfikar. 2. Csakis eredeti, még sehol meg nem jelent népdal-egyvelegek vagy néprománcok pályázhatnak ; műdalok kizáratnak. 3. Pályadíj 200 korona, melyből 100 koronával a viszonylag legjobb, 60 koronával a második és 40 koronával a harmadik mű dijaztatik, ezért a jutalmazott művek a szabadkai dalegyesület kizárólagos tulajdonai lesznek az ezzel járó minden jogokkal. 5. A pályamunkák idegen kézzel leírva s zárt jeligés levéllel ellátva 1895. évi április 15-ig Kosztolányi Árpád úrhoz Szabadkán, mint a dalegyesület titkárához beküldendők ; később érkező pályamunkák nem vétetnek figyelembe. A bírálóbizottság, mely a szabadkai dalegyesület által kiküldött bizottságból áll, a beérkező művek fölött bírálatát s a pályázat eredményét legkésőbb 1895. évi május hó 15-ig fogja kihirdetni. * (Arányi Dezsőné), Lange bárónő, vasárnap d. u. a Telefon-Hirmondó hangversenyén énekelni fog. * (A csók a színpadon.) A „Fremden Blatt“ mai száma folytatja a nevesebb színművésznők véleményét a színpadi csókról. Itt közlünk néhányat : Anne Jidie (Paris.) Megeshetik, hogy egy színésznő, nagyon is skrupulozus barátja kedvéért, valamelyik szerepét visszautasítja, melyben a szenvedélyes és gyöngéd jelenetek bántanák az imádó érzelmeit , de ily esetek kivételével nem képzelhetek oly színésznőt, ki szégyenérzetből sehogy se hagyná megcsókolni magát a színpadon, mint ahogy nem képzelek színészt sem, aki férfiúi méltóságára való hivatkozással pld. a szerepében előírt kidobatás ellen tiltakozik. Ha saját személyemre gondolok vissza, eszembe jut, hogy vendégszerepléseim alkalmával mintegy 60-szor léptem föl oly darabokban, melynek minden jelenetében háromszor megcsókolnak. E csókokat olyan művésztársammal kellett váltanom, akivel a legkomolyabban haragban voltam, e színpadi csókok azonban nem békítettek ki bennünket. A színpadon kívül ép oly goromba, neveletlen és ostoba volt ez a kollégám, mint amily ildomos és szellemes a szerepében. Mindent összefoglalva a színpadi csók nem egyéb a vaklövésnél. Zajt csaphat, de senkit se sebez meg. Pauline Lucca: Annak a művésznőnek, ki nem akar nyilvánosan csókolózni, föltétlenül igaza van. A színpad a látszat világa s a csókot ép úgy lehet jelezni, mintha igazában adtuk volna. Lewinszky Olga (Bécs): Amit a darabban kívánnak, játszani kell, föltéve, hogy az erkölcsösség határain túl nem lép. A színpadi csók ellen való tiltakozás közönséges affektálás, mert úgy az öszzjáték kifogástalanságának, mint a közönség illúziójának megőrzése az első dolog. A színésznőnek csak akkor van joga tiltakozni, ha partnere az előírt szerepet túllépve, ízetlenkedést vagy tolakodást enged meg megának. Meyer Clara (Beilin): Minden, csak vala mennyire ügyes színművész is arra törekszik, hogy a közönséggel a valóságot hitesse el s igazán megcsókolja társnőjét, anélkül, hogy jóformán érintené. A valódi csók meg sincs engedve, s színházi rendeleteink tiltják, sőt büntetik. Ha a színpadon mindennek igazán kellene történni, édes Istenem, akkor igazán meg is kellene ölni magunkat s ez époly kellemetlen volna, mint mindenkitől a csókot eltűrni. Schwarz Marie : Az én mottóm a természetesség. Dacára ennek azt hiszem, hogy a színpadon játék közben époly ritka az igazi csók, mint az igazi halál. Az igazi csókhoz két egyén szerelme szükséges — ami ritka eset színművészek között — s a nyilvánosság kizárása. Walter Charlotte: A csók az érzelmektől függ s igy nem rendelkezhetünk vele. Sironi Irén: Szükségesnek tartom a színpadi csókot, mert úgy sem egyéb, mint egy hópehely. * (Sandrook Adél), a bécsi Volkstheaternek nagy hírnévre jutott tragikája, aki a budapesti közönség előtt is előnyösen ismeretes, még abból az időből, mikor a Lesser igazgatása alatt álló német színháznál a drámai szerepkörben működött, ma este búcsúzott el a bécsi Volkstheater közönségétől, melynek több mint öt éven át dédelgetett tagja volt. Sandrock kisasszony holnap, február hó 1-én, a bécsi Burgszínház kötelékébe lép, ahol, főleg a beteg Wolter asszony távolléte alatt, annak szerepkörében fog működni. Érdekes, hogy Sandrock k. a. ittléte alkalmával alig tudott kiemelkedni az itteni, különben sem valami kiváló német művész-ensemble többi tagja közül — Bécsben pedig rohamosan emelkedett, úgyszólván a közönség szeme előtt. Sandrock Adél hollandi származású, tizenötéves koráig csak a hollandi nyelvet bírta és csak tizenhét éves korában tanult meg németül. Első színpadi kísérlete a meiningeni udvari színháznál rosszul ütött ki, kevés szerencséje volt a berlini és moszkvai színházaknál is, Budapesten pedig súlyos anyagi zavarba juott, mely csaknem végzetessé vált reá nézve, amennyiben egy ittelsi szállodában öngyilkossági kísérletet követett el. Csak akkor virradt föl szerencse-csillaga, mikor 1889-dik év szeptember havában a bécsi An der Wien színháznál a Glemenceau „Iza“ szerepében vendégszerepelt és nagy sikert aratott. Ezen vendégszereplésével magára vonta Bukovics igazgató figyelmét, aki azonnal a Volkstheaterhez szerződtette, hol 1889. év november 29-én a Valéri nászban lépett föl és Sanda szerepében szenzációs diadalt aratott. Attól kezdve egyre emelkedett és csakhamar a közönség kedvence lett. Sikerei végül a legnagyobb kitüntetéshez juttatták, mely német szinésznőt érhet: a bécsi Burgszinház elsőrendű drámai hősnői szerepekre szerződtette, Wolter asszony helyettesitéseül. Sandrock k. a. a bécsi Volkstheaternél 1889. év január 29-től 1895. év január 31-éig összesen 449- szer lépett föl és legnagyobb sikereit a következő darabokban aratta : Alexandra, Francillon, Éva, Bűnös, Stuart Mária, Szodoma pusztulása, Nárcisz és Rosmersholm. Sandrock Adél ma Fulda „A pajtások“ c. drámájában búcsúzott a Volkstheater közönségétől, mely elhalmozta virágokkal és tapsokkal. A burgszínházban febr. 7-én lép föl először a Mária Stuart címszerepében. * (Habermann Broniszláv), a 10 éves lengyel hegedűs, kedden, február 5-én, lép föl először Budapesten. Tegnapelőtt adta Bécsben első hangversenyét s a bécsi sajtó egyhangúlag konstatálja, hogy a fiú valóságos csuda. Budapesti hangversenyében játszani fogja Mendelssohn hegedűversenyét, Bach „Chacon“-ját s a Fauszt-ábrándot, szóval oly darabokat, amelyek előadására csakis nagy művészek vállalkozhatnak. Az érdeklődés a közönség részéről oly nagy, hogy az elsőrangú körszékek már mind elfogytak. Elsülyedt gőzös. Mint az újabb távirati jelentések bizonyítják, az „Elbe“ gőzös katasztrófája háromszáz emberéletbe került és az összes hajószemélyzetből, valamint az utasokból csakis húszan menekültek. Az a remény, hogy mentő-csólnakokon még többen is menekültek, fájdalom, tévesnek bizonyult, mert csakis azon mentő-csólnakok, melyek az angol parton kötöttek ki, jártak el sikeresen. A katasztrófa okaira nézve a következői adatok tekinthetők megbízhatóknak. Az„Elbe”::gőzös, mely 1881-ben épült, az éjszak-német Lloyd-társulatnak legrégibb és legkisebb hajóihoz tartozott. A ,.Crathies: angol szénszállító-hajóval történt összeütközés folytán olyan sérüléseket szenvedett, hogy alig negyedóra múlva márr elsülyedt. A hatalmasan dühöngő vihar és a nagy sötétség is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a katasztrófa olyan végzetes kimenetelű volt. Az „Elbe“ január 29-én este indult el Brémából New Yorkba. A távirati jelentések szerint 240 utast és 160 a hajószemélyzethez tartozó egyént szállított, úgy, hogy összesen 400 ember lett volna fedélzetén. A hajólajstrom szerint azonban összesen csak 289 embert szállított. A hajjá vezetése a legjelesebb tengerészek egyikére, Gösszel kapitányra, volt bízva, aki maga is áldozatul esett a rémséges balesetnek. Mikor az összeütközés megtörtént, sok hajó volt az „Elbe“ közelében, amelynek fedélzetéről folyton röppentyűk szálltak föl vészjel gyanánt. A „Crathie“ a gép mögött ütött óriási lyukat az „Elbe“ hajó testébe. Az utasok már javában aludtak és a hatalmas lökéstől fölriasztva, félig meztelenül siettek a fedélzetre, ahol rettenetes jelenetek játszódtak le. Az első osztályon utazók közül senki sem menekült meg. Növelte a rémületet az a körülmény, hogy az első mentőcsalnak, amint megtelt menekülőkkel, elsülyedt. A második is eltűnt az éj sötétjében és nem tudni, mi lett belőle. Csak a harmadik, amelyben 15 utas és 5 matróz volt, jutott szerencsésen partra. De ez is csak úgy, hogy halászok, akikkel véletlenül találkozott, kalauzolták a sűrű ködben és borzasztó viharban. A megmenekültek közt csak egyetlen egy asszony van. Az összeütközés 30-án reggel történt fél hatkor. Az összeütközés által okozott zaj olyan volt, mintha két óriási jéghegy egymáshoz csapódott volna. Mint már mondottuk, az „Elbe“ kapitánya is vízbe fúlt és utolsó parancsszava az volt, hogy először is a nőket és a gyermekeket kell megmenteni. Hogy ennek dacára a megmenekültek túlnyomó részét a hajó személyzetéhez tartozók képezik, ezt oda magyarázzák, hogy a kapitány eltűnése után valószínűleg megszűnt a fegyelem és mindenki csak a saját menekülésére gondolt. A londoni lapok erősen hangsúlyozzák ezt a körülményt és éles kritika tárgyává teszik. A La Manche-csatornában a hajót nem a kapitány vezényli, hanem két révkalauz, aki tökéletesen ismeri a járást. Ez a két révkalauz ott is volt az „Elben“ és megmenekült. Ha tehát, mint föltételezik, a szörnyű katasztrófát az okozta, hogy a hajó eltért a rendes iránytól, elsősorban a révkalauzok a hibásak, akiket a teljes felelősség terhel, attól a pillanattól kezdve, amint a kormányzói dobogóra fölmennek. Az „Elbe“ hajóteste négy nagyobb kamarára volt fölosztva, melyek rendes körülmények közt nem engedték volna, hogy a hajó hirtelen elsülyedjen, mivelhogy a támadó lék után csak egy kamara telhetett meg vízzel. De úgy látszik, hogy a kamarákat elkülönítő vasfalakban levő ajtók nem voltak elzárva és ez okozta a rögtöni elsülyedést. Az első vízre bocsátott mentőcsomnaknak sülyedését az okozta, hogy az elsülyedő gőzös magával rántotta. A harmadik mentőcsornakon levő hajtótörötteket a „Wildflower“ halászbárka vette föl, miután ötödfél órán keresztül céltalanul eveztek. Félig meg voltak már fagyva és nagy fáradságba került, míg a gyöngébbeket, akik önkívületben voltak, magukhoz lehetett téríteni. Ketten máris súlyos betegségbe estek. A szerencsétlenül járt utasok közt több magyar is volt és pedig, amint eddig megállapították, a következők : Bálint Zsuzsanra és gyermekei, Lukács János, Tubák János, Vanczák Mátyás, Antony György, Benski János, Bariba Mihály, Kovács György, Gaj-