Pesti Hírlap, 1895. március (17. évfolyam, 60-89. szám)

1895-03-01 / 60. szám

Terényi Lajos:­ ­- Az ellenzék nem eléggé konzekvens, amikor Sötét színekkel festvén a helyzetet, meghúzza a vész­­harangot, de azután nem siet a vész leküzdésére, sőt azokat is tartóztatja, akikben meg­van a jó szándék ,a veszedelem elhárítására. Amikor a kormány egész erejét arra koncentrálja, hogy a hatvanhetes alapot megvédelmezze, a szociális bajokat orvosolja és a nemzetiségekkel szemben az államot erősítse, ugyan­akkor az ellenzék csak egyre húzza a vészharangot, beszél és lármáz, kereket köt a segítségre sietőknek, kedélyes szcénákat rögtönöz öt percnyi szünetért és hasonló honmentő vállalkozásokban tetszeleg. Az ilyen ellenzék nem fogja megtéveszthetni a nemzetet és nem fogja felébreszteni a szabadelvű pártban az egye­sülés vágyát. S a szabadelvű párt nem is érzi erejé­nek megcsappanását, sőt fokozott lelkesedéssel tart ki elvei mellett. Ha gróf Apponyi Albert mégis két­ségbe vonja a parlament akcióképességét, ez leg­alább is különös. Mert hiszen a kormány elegendő munkával látja el a parlamentet, elegendő erővel bír, hogy ezt a munkát meg is valósítsa s az akcióképes­ségét nem veszélyeztetheti semmi, csak az ellenzék ok nélkül való kerékkötése. (Élénk helyeslés!) A szabadelvű párt nem kicsinyli az ellenzéknek az egyházpolitikai viták alkalmával tanúsított támoga­tását, de ha nem is támogatta volna az ellenzék a pártot, az egyházpolitikai reformokat a maga erejéből is keresztül vitte volna. Nem állhat meg tehát Apponyi azon állítása, hogy hozott ugyan a szabadelvű párt törvényeket, de nem a maga erejéből. A néppárt lobogója sok színű foltból van ösz­­szetákolva és minden szín más indulatokat akar pro­vokálni, de azért a párt sohasem lesz politikai té­nyező, mert a nép látni fogja, hogy az a párt csak indulatokra appellál. Igaza van Ugron Gábornak, midőn azt mondja, hogy a mai kor jelszava a­ jog és a kenyér. Az egyikből, a kenyérből, a néppárt végrehajtó­ bizottsága túlontúl ígér — már hogy azután meg is fogja-e azt adni, azt nem tudja . .. . Vajay István: Ép úgy, mint a kormány! Terényi Lajos: ... de ezért cserébe azután jogokat akar elvenni. El akarja venni a szabad gondol­kodást, az akarat, a lelkiismeret szabadságának az egyenlőségre való törekvésnek azon jogait, a­melyek már ezrek és ezrek vérével megpecsételt szabadság­levelekben biztosíttattak a népnek a­nélkül, hogy is­tenben és vallásukba vetett hitüket megrendítették vagy sértették volna. Szóló nem hiszi, hogy a néppárt az ország po­litikai szinterén nagyobb helyet fogjon elfoglalni. Vajay István : Boldogok, a­kik nem hisznek! Terényi Lajos: Legyenek önök a hitükben boldogabbak. Mert jó lehet a magyar nép vallásos, a magyar nép a hitélet fejlesztésére, erősítésére, az is­ten dicső életére igen, igen nagy áldozatokra kész, de másrészről a magyar nép oly kiváló értelemmel rendelkezik, a­milyennel kevés nép dicsekedhetik. (Helyeslés jobbfelől.) A néppárt csak vallási fanatizmusát akarja síkra szólítani. Ámde ha politikai tényezővé nem is lesz, társadalmi tekintetben sok bajt okozhat, mert a sze­retet helyébe a gyűlölséget, a kölcsönös együttműkö­dés helyébe pedig a meghasonlást és harcot ülteti. Jó-e, helyes-e ez a társadalmi megosztás? — erről lám, arra valók a közhatóságok és társulatok, hogy közerővel tehessék meg azt, amire a magános nem képes. S ha az anyagi ínségen annyi jótékony intéz­mény iparkodik segíteni, ne feledjük a szellemi ín­ségben élőket sem s ezeknek is juttassunk néhány falatot. Különös, hogy a képzőművészeti alkotásokat érte eddig a legmostohább sors. Pedig kétségtelen az a rendkívül kulturális erő, mely ezekben rejlik. Hisz a csekély műveltségű parasztot is meghatja és föllel­kesíti a hazafias festmény, vagy az igazán megfigyelt természet, melyből a nép örök igazságait meríti. Ne is menjünk tovább, csak a nemzeti múzeum képtá­rába és nézzünk ott szét. A közönség kétharmad része kopott és szegényes és milyen érdeklődéssel vitatja a képek jelentőségét. Sajnos, ebben a jókora országban nem igen ka­landozhatunk más képtárba, hogy az egyes vidékek lakóinak érdeklődéséről is írhatnánk. A vidéki köz­nép 9/1()­része csak a vásári bódék falairól ismeri a „képzőművészeti“ alkotásokat és e képtelen mázolá­sokat is micsoda tömegek bámulják és heteken át mennyit beszélnek róluk a családi körben. Az orszá­gos vásárokon ambuláns „műkereskedéseket“ is tu­catszámra láthatni. Többnyire csehországi gyártmányo­kat árulnak, ékes cseh, vagy tót fölirással, esetleg német s nagy ritkán magyar jelzéssel. A tárgyuk nagyrészt otromba, ízléstelen és hazafiatlan. Émely­gős tiroli szerelmi idillek, kétes karakterű hölgy­ala­kok, brutális szentképek és őrjöngésre ingerlő tájké­a néppárt vezérei sincsenek egészen egy véleményen, mert hiszen a váradi bíboros épen a napokban mon­dotta egyik szép beszédében, hogy a társadalomban a keresztény karitásnak kell uralomra jutnia. Jegyezzék meg ezt maguknak a néppártiak. Vajay István : Ez önöknek szól! Terényi Lajos : A kormány iránt teljes biza­lommal viseltetvén, a költségvetési javaslatot elfogadja. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Perczel Dezső belügyminiszter: Fapp Elek jegyző : Hock János! (Fölkiáltások: Nincs itt !) Okolicsányi László! (Fölkiáltások: Nincs itt!) Több nincs följegyezve. Esterházy Kálmán gr. jegyző: Perczel Dezső belügyminiszter ! (Halljuk! Halljuk !) Perczel Dezső belügyminiszter: A megindult költségvetési vita kezdetén Batthyány Tivadar gróf képviselő megemlékezett a Csáktornyán a f. hóban végbement választásról s azon alkalommal fölhozan­­dónak tartotta dr. Premus Gáspár zágrábi érseki tit­kár esetét. Ehhez képest természetesnek fogja találni a ház, ha szóló kötelességében állónak ismerte ez ügyben hiteles adatok beszerzését s ennek megtörténte után ismét csak kötelességet teljesít, midőn a ház figyelmét kikéri, hogy ezen adatok alapján és a va­lódi tények hű előadásával ismertesse az ügyállást. (Halljuk ! Halljuk !) Dr. Premus Gáspár zágrábi érseki titkár, a­k politikai jogait Horvátországban gyakorolja s a kit mint ilyet Magyarországban ily jogok gyakorlása meg­ nem illet, január 18-ikán hírét vévén annak, hogy a Csáktornyai kerületben képviselőválasztás lészen, Csák­tornyába utazót és ott a ferencrendiek zárdájába a kerületi papságot értekezletre hívta össze s azon érte­kezleten megalakította a néppártot, dr. Major Feren­cet néppárti képviselőjelöltül fölléptette s vele a kör­utat megkezdvén, nemcsak a plébániákon, nemcsak a községházakban, de — saját beismerése szerint — a korcsmákban is beszédeket tartott, a mennyiben a je­lölt a horvát nyelvet nem bírván, horvátul az érseki titkár tolmácsolta azokat és a maga részéről is egy pár kisérő szóval kommentálta. Ezen eljárása folytán nemcsak a népet, de főkép a papságot annyira fana­tizálta, hogy többen a kerületbeli plébánosok közül nemcsak a szószékről, az oltár mellől mondottak po­litikai tartalmú beszédeket . . . . (Fölkiáltások jobb­felől : Szép dolog !) . . . Sőt a feszületet még a tem­plomon kívül is fölhasználták korteskedésre! (Mozgás jobbfelől.) Szalay Imre: Én ellenem is beszéltek a tem­plomban. (Zaj.) Szeszlényi Lajos: Én ellenem is beszéltek kormánypárti papok a templomban! (Zaj.) Bartha Miklós: Az oláh papokat nem ellenőr­zik ! (Mozgás. Zaj. Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! Ferczel Dezső belügyminiszter: Méltóztassanak meghallgatni; az egész tényállást el fogom mondani s akkor méltóztassék ítélni. (Halljuk! Halljuk!) Bartha Miklós: Egy papnak se szabad kortes­kedni ! Unitáriusnak se! Ellenem beszélt az unitárius esperes ! (Mozgás jobbfelöl. Zaj. Halljuk ! Halljuk !) Elnök (­Csenget): T. ház ! Csendet kérek , mél­tóztassanak a szónokot meghallgatni. Ferczel Dezső: A Csáktornyai szolgabiró tehát kihallgatta az izgató titkárt és a fenálló tolonctörvény értelmében az országból kiutasította. Az érseki titkár ebben maga is megnyugodott. Mi az egyházpolitikai törvényeket illeti: a kor­mány a szentesített törvényeket okvetetlenül még­i­p idén életbe fogja léptetni, mert a halogatással vagy alkudozással csak tápot adna a revízió jelszavával megindult törekvéseknek. Ha gróf Apponyi komolyan kívánja a békét, akkor helyeselnie kell az életbeléptetés gyorsaságát. Mert a saját táborában is láthatja, hogy egyik leghí­vebb embere és publicistája napról-napra hevesebben küzd a revízió érdekében. A kormány meg van győződve, hogy a törvé­nyek végrehajtása az egyetlen mód a pacifikációra, mert az egész egyházpolitikai harc is csak abból eredt, hogy az 1868-iki törvényt nem hajtották végre. A ha­logatás a harc és az izgatottság állandósítását, az életbeléptetés az izgalmak végét jelentené, a kormány tehát nem habozhat. Az állami anyakönyvek életbe­léptetése is siettetni fogja a pacifikáció munkáját, mert semmi sem okozott annyi bajt, mint az anya­könyvek vezetése körül elkövetett visszaélések. A városokról, községekről és vármegyékről szóló törvényjavaslatot, nemkülönben a fegyelmi törvényja­vaslatot még az 1896. év tavaszáig elkészíti és az érdekelt körökkel megismerteti. S épen ezeknek a javaslatoknak minden más momentumtól független megbírálása teszi szükségessé, hogy az egyházpolitikai törvények mielőbb életbe lépjenek, nehogy a közigaz­gatási törvényjavaslatoknál keressen érvényesülést és utolsó mérkőzést az egyházpolitikai harcokban meg­vert tábor. Amit gróf Apponyi Albert a politikai presztízs­ről mondott, az nagyon helyes, de rosszul applikálta. Mert politikai presztízse annak a pártnak van, amely még numerikus erejének erős megcsappanása mellett is határozatban mondotta ki, hogy senki sem marad­hat a párt kötelékében, aki ellenkező elveket vall. A szabadelvű pártnak van presztízse, mert meghozta ezt a határozatot, de várjon meg van-e a nemzeti pártnak, amely az ilyen határozattól bölcsen tartóz­kodott. (Élénk helyeslés jobbfelől.) És lesz-e presztízse az egész parlamentnek, ha ebben a többség akarata nem érvényesülhet ? A néppárt programmjában csak egy őszinte pont van: a revízió követelése. A többi csak csalo­gató és talán hamar elkövetkezik az idő, a­mikor e csalogatások miatt a néppárt vezéreit a néppárt kato­nái ellen­­ a belügyminiszternek kell majd megvé­delmeznie. (Úgy van­­ jobbfelől.) Miután a kormány nemcsak kifejtette a törvényhozás előtt programmját, hanem a legtisz­tább szándék és legvalódibb hazafiság arra készteti, hogy az adott viszonyok között programmját megva­lósítani törekedjék, kéri a két határozati javaslat elvetésével a törvényjavaslatot a pénzügyi bizottság javaslata szerint elfogadni. (Élénk helyeslés jobb­felől.) Vajay István: Azt a tanácsot adja a kormánynak, hogy kö­vesse mindenekelőtt az igazságosságot, ez az államok­nak a fundamentuma; hagyja el az erőszakosságot és az ellentétek kiélesítését, kicsinyeskedő, nemcsak állana férfiakhoz, de komoly férfiakhoz sem illő fogá­sait és akkor az igaz kritika szempontjából fönn fog maradni egy erős ellenzék, mely nem fogja elpaza­rolni az időt oly kérdések bírálásával, melyeknek pESTI HÍRLAP % 1895^jauipisS’/K pék váltakoznak itt. Ha az állam tiltakozik a nemze­tiségi izgatásokat szító zuglapok ellen, ha elzárja azo­kat, a kik a közszemérmet s illemet sértik, miért nem fogdostatja össze ezeket a kóbor műárusokat, a­kik hazafiatlan képekkel mételyezik meg a lakosság szegényebb rétegeit s a kik mesterségesen terjesztik a maximális fokú ízléstelenséget!? S ha az állam s egyes közhatóságok az úgy­nevezett olcsó könyvtári vállalat létesítésével irtóhá­­borút indított a ponyva­irodalom ellen, miért nem készíttet százezerszámra hazafias tárgyú, ízléses és első­sorban magyar olajnyomatokat s miért nem ter­jesztett ezeket a nép között ? Akkor nem látnék azt a ferdeséget, hogy tősgyökeres magyar házakban is német, sőt tót fölirású képeket függesztenek a fa­lakra. Ezt persze a magyar ipari vállalkozás is meg­tehette volna, de hazánkban eddig ilyesmi csak a Légrády-cégnek jutott eszébe, mely az üzleti érdek­nél előbbre helyezte a nemzeti érdeket s az általa gyártott magyar tárgyú olajnyomatokkal versenyt in­dított a külföldi olajnyomat-import ellen. De az ő vál­lalkozása inkább a polgári­ osztály müszlésének meg­­magyarosítását célozta. S ezzel elértünk az élősdiek egy másik cso­portjához : azokhoz a műkereskedésekhez, melyek időszakonként Bécsből, Karlsbadból vagy tudja a macska honnan rajzanak ide, esetleg hangzatos ma­gyar cégek alatt itt műkereskedést nyitnak és rész­letfizetés vagy a lehető legmélyebben leszállított árak mellett a polgári szaténok falait annektálják. Az ő „műremekeik“ javarésze is prágai vagy bécsi gyárt­mány, képeik egy része hangzatos magyar nevekkel van megjelölve s állítólag magyar tárgyú, ha ugyan „magyarnak“ nevezhetünk például egy cifraszürös, árvaleányhajas, pörgekalapu cigányvajdát, ki a Tisza partján halászik, vagy egy narancsot és kaméliát áruló palotai kofaasszonyt s több ilyen hülyeséget. Hja, de olcsó és a rámája szép! Az igaz, hogy mégegyszer annyiért már egy eredeti magyar művet is lehetne kapni, de két kép mégis csak több mint egy kép ! Ilyen gondolkozás­mód persze elősegíti a selejtes tucatképek terjedését s ily körülmények közt a küzdelem is igen nehéz. Védvám hiányában hatalmas megadóztatás irthatná ki nálunk ezeket a szállodákban és üres bolthelyi­ségekben ideiglenesen meghúzódó kép­spekulán­sokat.­ Lám, ezek sokkal veszedelmesebbek, mint a hitelezők, mert azok csak jogaikat követelik, ezek pe­dig az amúgy is gyönge lábon álló magyar művészet kenyerét dézsmálják meg. Még sorolhatnánk föl több művészeti parazitát is, így pld. a szobrászat rovására mesterkélő olasz gipsz-öntvény készítőket, a miniatűr-hamisítókat, a­kik fára fölvett és kiszínezett fényképeket eredeti gyanánt adnak el, az antik és modern műtárgyak hamisítóit, a­kik persze legjobban a mester értékes aláírását utánozzák stb.

Next