Pesti Hírlap, 1896. május (18. évfolyam, 120-149. szám)

1896-05-01 / 120. szám

Budapest, 1896. XVIII. évi 120. (6238.) szám.____________________ Péntek, május 1. ^Előfizetési árai: Szerkesztőség: . Budapest, Yáci-körut 78. Egész évre .. 14 frt — kr. I. emelet, Félévre...., a szellemi^ részét Megjelenik minden nap, ünnep (*] * '■ szétküldésére vonatkozó fel*­rt vasárnap után is, szólalások intézendők. Küszöbön v­ árosunk kezd kiöltözködni a nagy ün­­sé­gekre. Tenger zászló lobog a házakon, ün­­nepi k­övetek megszámlálhatlan méretei futják is .Ikonokat s oszlopokat. Mire az idő hu­­•t, • ,y órát vénült, a mi józan s kissé rideg­ek tündéri pompában fog készen állni a nagy ztendőre: ragyogó pillangó, mely a her­­c­­ebre fejlődött. Az utcák már megtelnek. A vidék már megkezdi a maga központi zarándokolását s óra rára változik a város képit Holnaptól fa­jv. Budapest nem lesz többé a budapestieké; bal­ra n­­apra Magyarországgá változik át, mely­be­­r­ész, de miként a legyőzött magasabb­a­k­a­i szoktak az alantasabb győztesek alatt elveszni, hogy ráadják­ utóbbiakra a maguk tr­ggasabb miveltségét. A ilyen fővárosi központható mozgalmak tünemények. Az ókor nagy városai falaik között látták minden esztendőben legalább egy­­sze o­rszáguk lakosságát és ez a szokás más , fenmaradt napjainkig. Az ókor vallási kérdést csinált ebből a gyülekezésből, mely ■ j­i bizonynyal a gyakorlati élet követelmé­seiből indult ki„ kezdetben, hiszen a vidék összes nagyobb igényeit a dolog természeténél ogva a kulturközpontokból volt csak képes beszerezni, — de a dolgok fejlődésével mindm­­­árig nyilvánvalóvá lett, hogy ebben a központi­mló mozgásban oly erkölcsi erők laknak, me­­yek az emberiség haladására, társadalmi ösz­­öneinek nemesítésére és nevezetesen az össze­tartozósági tudat rendkívül erős fölverésére és acélossá kalapácsolására kiszámíthatatlan kiha­tással bírnak. A vérkeringés törvénye erre alkalmazva : közhely. A társadalom meghal, ha nem mozog. Az az atom, melyet Erdély keletéről idesodor­nak, százszorosan átváltozva, átgyurva s uj erőktől áthatottan fog vissza eljutni a maga kis toronyaljához s hozta volna ide a puszta kíván­csiság vagy a még rosszabb könnyelműség, mire haza jut, másnak fog mégis hazaérkezni, akár minőségben, akár mennyiségben. A magyar embert valami keleti vonás haj­szolja fővárosa felé. A nyugat népei közt ritka ez a jelenség. Akárhány francia vagy angol szü­letik, él s meghal, anélkül, hogy fővárosát csak egyszer is meglátta volna, míg ellenben kelet népeit mindig vonzza valami valamerre, ahonnan erkölcsi és testi emberét fölfrissülten haza vi­heti a mindennapi élet sivárságai közé. A nyu­gatnak nincsenek is nemzeti központjai. A m­i­­velődés ott nem indult ki ilyenekből, hanem decentralizálódva kiült az ország különféle ré­szeibe s innen szolgálta a nemzeti nagy érde­keket. Páris mellett Lyon, Marseille és egyéb nagy városok végzik a kultúra munkálatait. London mellett 5­6 egyéb nagy város emeli az angol nemzet felszínét. Német- és Olaszor­szág földarabolásáról és központkivüliségéről a politika gondoskodott. A magyarnak csak ez az egy szíve van. Jelentékeny vidéki központunk nincsen olyan, mely körül körök támadhattak, melyeket a szükség és lelkesedés radiusai hozzá kötnének a súlyponthoz. Kis nemzetek nem is győznek több tűzhelyet egynél. A mi álladalmunk perifé­riája azonfelül annyira nem magyar, hogy a ki­sebb körök képződése nemcsak fizikai lehetetlen­ség, a részek központfutó irányánál fogva, de egyenesen veszedelmes is volna. Nekünk Buda­pestnek központisága oly fejlődési fényünk, mely nemzetiségünk és államiságunk szempontjából nélkülözhetetlen szükségletünk, amelyet ápolni, fejleszteni és vallási ihlettel körülvenni első rangú kötelesség. A magyar vidéknek a haza oltára körül való sereglését ne nézze e szerint sa^gUfcfétá­­val a kezében. Való igaz, hogy ke­reti a látványosságokat és hol|^Premolyxeéa­lókra alig nyílik meg valamikjU^z erszénye, utazni, szórakozni s vagyonán túl élni, renge­teg könnyen határozatképes. Bizonyos az is, hogy a bécsi s párisi kiállításokhoz alig láto­gattak el akkora tömegekben a gazdag nemze­tek fiai, mint a mi szegény népünk gyermekei. Könnyű életfölfogásunk már szinte közmondá­sossá is vált tőlünk nyugatra. Hallunk komoly intéseket arról is, hogy a vidék szegény, az üz­let pang, a közgazdasági viszonyok tarthatatla­nok s az a pénz, amit az emberek a fővárosba hoznak, igen érzékeny súlyveszteséget fog okozni a főváros előnyére, a vidék kárára. Ezekben a fölhányásokban sok az igazság, de ismételjük, ezt az idesereglést sem szabad krétával utána olvasnunk. Vezesse ide a ma­gyart a kíváncsiság, hozza ide az élet léhább fölfogása: ebben az esztendőben minden ma­gyar embernek meg kell egyszer fordulnia a kissé elhamarkodva. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Az orvos még egy pillantást vetett ar­re Bozsérra, ki az ágyon hörgött, aztán Jan­kához fordult, a leányhoz. Szegény papa, nem hiszem, hogy megé­r,­a élet. A kisasszony feszes, nagy szemeiben ha­­­lo­ a ,­godalom reszketett. Lakát egészen a két ferde válla közé mozva, kétségbeesetten tördelni kezdte a kezeit: — Óh, istenem! . , . egtört hangon súgott oda az élemedett úr .­é­rficselédnek, ki egy lépésnyivel a háta ’ ■ szepegett: Hát mégis csak menjen be, Péter . . . vén szolgalélek egy könycseppet törült a kezével a szeméből, még mint kutya­­akadt az öreg urnál, a régi jó időkből, élt, hogy a rettenetes vergődését egy kicsit egsi l­issa. A­ztán sarkon fordult lehorgasztott fővel, gyen kisomfordált a szobából, hogy a­nyka megbízásaiban eljárjon, . pedig, a szegény, fejét ismét a válla kost izva, újra a doktorhoz fordult: — Óh, istenem ! . . . * tiunka különben egyetlen, édes gyermeke .Volt az öreg századosnak, mint rokkant, már huszonöt éve, hogy nyugalomba vonult volt, még akkoriban, mikor a ferde hátú csak hét eszten­dős kicsi, szánalmas gyerek­figura volt. Hosszú kezében vörösre kockázott palatáblával, úgy kalimpált nap-nap után végig az aszfalton, laká­suktól az iskoláig s az iskolától hazáig. A százados úrral élete és katonai pályája délelőjén megtörtént az a kellemetlen dolog, hogy Venyige, ez a kemény szájú, csökönyös állat valamelyik kilovaglás alkalmával — ha ugyan szabad így mondani: úgyszólván kész­akarva — lovasával együtt oly szerencsétlenül vágódott végig a földön, hogy Bozsérnak, aki ép a ló hasa alá került, a teher alatt fele bordája behorpadt. Sohasem lett belőle többet katona. . Felesége, ez a gyöngylelkü, örökösen sá­padt teremtés, határtalan odaadással ápolta, amíg erővel győzte, de nem sok ideig győzte. Még néhány visszavonultságban átvergődött esz­tendő­s a halál, ez a keményszivű katona dok­tor, a nagyobbik Jankát is besorozta. A másik Janka, a gyerek, akkortájt már a felsőbb leányiskolát járta. Növendéktársai közül mindenki lehető­leg kerülte, nem csupán a kinőtt hátáért, de amiatt is, mert ennek a lánynak legnagyobb élvezetei közé tartozott, mikor valakivel — legalább, ha csak egy mákszemnyire is — rosszat tehetett. • • Ha Margit, avagy Mici a pad alatt Man­­tegazzát, vagy Casanova emlékiratait olvasta, a Bozsér mindjárt föltartotta a két ujját. — Tanár úr, a Kovács megint olvas va­lamit ! . . . A kontyos diákok soraiban a fölh­áboro­­dás moraja szisszent végig, a tanár úr, — mivelhogy kisasszony-tanárok órái alatt senki sem merészelt rendetlenkedni, — lejött a ka­tedráról s hátratett kezekkel, méltóságos lép­tekben odament az elárult bűnöshöz. — Adja ide azt a könyvet, Kovács! . . . A rákövetkező percben a csalafinta süldő­­lány, jól színlelt zavarral nyújtott át a pro­fesszornak valami könyvet vagy füzetet a női kézimunkákról, avagy Jézus szent szí­véről.. — Csak ez volt a kezemben, kérem . . Casanova — hála a tudásokkal és­­felsőbb hatalmakkal szemben kötött­ véd- és dacszövet­ségnek — ezalatt természetesen már a negyedik padsorban bujkált a rövidszemü nemezig elől. Óra után ilyenkor rendesen megvolt a visszahatás. A folyosón és a padok tetején titoko­­zatos csoportok verődtek össze, s a pirosló leányajkakon maliciózus megjegyzések bigyesz­­kedtek : a ferdevállát ismételten átadták a köz­megvetésnek . . . Ilyenkép teltek a Janka-gyerek fiatal évei.,, egyhangú, boszantó szeretetlenségben. Az isme­rősök, ha­­a háznál hébe-korba megfordultak, csupán illemtudásból vagy szánalomból váltot-' tak vele néhány udvarias jó­ szót, mialatt bizo­nyára olyasvalami forgott az eszékben: no lám, szegény Bozsér, nem elég neki a maga Tptrítni tolnia bárkit legfényesebben Ennlink WorClhnilOQ Deutsch F. Károly JulUIJI ICtipiy és legolcsóbban kiraház Oigilull ffdlullUluu Andr4sjj^­*“ ez4m T’ ~ * A Pesti Hírlap is les­­rása 22 oldal.

Next